Hatékony ellenszerrel bírnak mindenféle búra-bajra. A varázslók újabb nemzedékét képviselő Ba Cissoko, a guineai koraművész, illetve társai péntek esti zenével és tánccal élesztették újra elnyűtt lényünket a MüPában. A zenekar nemcsak a tompa elmét és a fáradt lábakat frissíti föl, egyben az afrikai hagyományt is updateeli: az nyitott közönség előtt egy europanizált rituálé bontakozik ki.

A részben francia illetőségű zenekar (a tagok jelenleg Marseilles-ben élnek) produkciója a Frankofón Fesztivál nyárindító, kánikulafelejtő világzenei sorozatának második darabja volt. Az utolsó felvonást Erik Marchand multikulturális (francia – román – szerb) quartetje jelenti majd június 2-án a MüPá-ban.

A hangversenyterem ülőhelyein korosztályban, nemzetiségben és habitusban egyaránt vegyes közönség gyűlt össze, akik türelmesen, ám érezhető kíváncsisággal várták a fél 8-as kezdést. A performanszot Ibrahima Bah néhány ütemnyi dobszólója vezette be, majd megérkeztek társai: Ba Cissoko akusztikus korájával a színpad közepére állt, jobbján egyik unokatestvérével, Sékou Kouyatével, aki elektromos korán játszott, jobbján pedig a másik kuzin, Kourou Kouyaté foglalt helyet, basszusgitárral a nyakában.

Ba Cissoko lírai kora-balladába kezdett, melyet a másik korás hasonlóan finom dallammenettel festett alá, a klasszikus hangzást egyúttal ellenpontozva is az elektronikával. Ezután szállt be a hangos, húzós basszusgitár, majd a dob. Az elektromos és akusztikus hangok különböző tulajdonságai kezdeti egységbe ötvöződve határozták meg a koncert hangulatát.

A 21-húros kora formája mandolinhoz hasonló, mérete azonban nagyobb. Az alsó fele jól megtermett, félbevágott tökre hajaz, mely hosszú, egyenes szárral nyújtózik fölfelé. A korások derekukra kötik a hangszer testét (oly módon, hogy húrok feléjük néznek). A húrokon két kézzel, főként hüvelykujjal játszanak. A hangzás és a hangulat az európai reneszánsz zenéjéből ismerős a felületesebb fülnek, ám jellegzetes afrikai tartalmakkal (a falu életének eseményei, a kényszerházasságok elleni felszólalás) egészül ki, hogy tradicionális dallamokká, ritmusokká formálódjék. A kiváltott érzelmek egyaránt alkalmasak a lírai-balladisztikus történetmesélésre, és arra, hogy a hallgatóságot táncra csábítsák. A koncert első felében ez a két forma, a lassabb tempójú, elgondolkodtató és a zúzósabb, vidámabb talpalávaló váltakozott az egymást követő számokban, és egy-egy számon belül is.

A finom, melankolikus, ám mégis határozott indításokat az Ibrahima Bah géppuska-kezei alól kikerülő, pergő táncritmusok vitték tovább, nyilvánosságra hozva a dallamok mögött dolgozó fizikai erőt. Cissoko énekmondása speciális ízt adott a standard és visszatérő formulákból végül popzenévé módosuló alaphoz. Ez nem utolsósorban a malinké, susu, és peul nyelveknek köszönhető, melyeken megszólaltak a számok, illetve amelyeken eleinte az átkötő szövegek is felhangzottak.

Cissoko 1999-ben alapította unokatestvéreivel a neve alatt futó triót, melyhez Ibrahima Bah nem sokkal később csatlakozott, hogy 2001-től teljes jogú tagként vegyen részt a munkában. A családi kötelékek azonban a zenekar keretein is túlnyúlnak: Cissoko a Kouyaté fivérek édesapjának köszönheti a korával kötött szoros és termékeny barátságát. Bár saját apja is a húrok mestere, az ő hatása nem volt elég ahhoz, hogy a 13 éves Ba elkötelezze magát a hangszer mellett.

A családon kívül a zenekar életét meghatározó hagyomány a grióké. (A griók hivatásos, afrikai törzsi énekesek, akik zenei kísérettel adnak elő epikus történeteket). A korával kísért énekes történetmondás jellegzetes elemei elevenen formálják repertoárjuk hangulatát és felépítését. Erre utal az idén megjelent második albumuk címe is, Electric Griot Land, mely egy másik hitvallást is rejt: a hagyományok korszerű, és egyúttal könnyebben fogyasztható európai formába öltöztetését az elektronika segítségével. (Debütáló albumuk 2003-ban jelent meg Sabolan címmel.)

Az említett „hangulatingadozásokról” a koncert során kiderül, hogy nem pusztán művészi funkcióval bírnak. A zenekar, egyre otthonosabban érezve magát a színpadon, lépésenként tapogatja ki a közönség igényeit, a kommunikáció lehetőségeit. Arra kíváncsiak, hogy mire – és mennyire –nyitottak a befogadók. A közönség pedig a színpadról érkező bíztatásokra mobilizálódik. Először csak a bólogató fejek és a dobbantó lábak szaporodnak – felhívva a figyelmet az állóhelyek hiányára. Majd a basszusgitáros tapsra bátorítja a hallgatókat, a sikeren felbuzdulva pedig Ba Cissoko kezdi énekeltetni őket. Ez után már nem kell sok ahhoz, hogy a közönség szinte egy emberként álljon föl és kezdjen táncolni. Igaz, maradtak néhányan, akik inkább elhagyták a helyiséget.

Nem csoda, hogy e fordulat megosztotta a hallgatóságot, mert – bár voltak előzményei, mégis – furcsán hatott szándékolt direktségével. Arról nem is beszélve, hogy az ezután következő számok egyre inkább egyértelműen a „diszkó-kompatibilitás” jegyében szólalnak meg. Mégis jóval többen maradtak, akik kitartóan táncolnak a koncert végégig.

A számok leegyszerűsödnek, rock és a dub stílusjegyekkel körítődnek. Az ötvenes, öltönyös úriember ugyanúgy ropja, mint a tizenéves lányka, az első sor pedig kissé felduzzad, besűrűsödik. Megállíthatatlanul sodródunk a klubhangulat irányába, a helyszín lehetne akár egy tengerparti szórakozóhely is. A zenészek együtt tombolnak a közönséggel: a számok közti szünetekben Cissoko átkötő szövegeit óriási tapsvihar és éljenzés kíséri – a hallgatók rajongóvá válnak. A számok rövidülésével és ritmusképletük leegyszerűsödésével egyre nő intenzitásuk és hangerejük. A folyamat a techno-partit idéző szélső pontig tart.

Ráadásként két slágert játszanak, így kerekedik ki a kétórás játékidő. A koncert második részének érezhető kimódoltsága és „konzumközpontúsága” kissé egyenetlenné tette a produkciót. A számokat néhol a laposság határáról kellett visszarántania a jellegzetes éneknek és a kora kellemes hangjának. A művi megnyilvánulások között azonban utat tört magának a felszabadult őszinteség is, és ez alapján elmondhatom: maradandó élmény részesei voltunk.