A Carrie King első nagy sikere, és azt hiszem, máig legjobbja. A horror, a  fantasy és a tinifilm zsánereinek máig egyik legnagyszerűbb ötvözete, egyben biblikus morálmese, valamint tanulmány vallási fanatizmusról, csordaszellemről, a közoktatás konformizáló hatásáról, felnőtté válásról, tini angstról. Carrie White a középiskolai tápláléklánc legalján vegetál: bigott, pszichotikus anyja egyedül neveli (pontosabban nyomja el, tartja tudatlanságban, magányban és szegénységben), az iskolában pedig az osztály hátrányos helyzetűjeként gúnyolódás és gonosz tréfák céltáblája. A bonyodalom: megkésett első menstruációja teljesen váratlanul éri az iskola zuhanyozójában, diáktársai szeme láttára. Nemi érésével, nővé válásával anyja még elvakultabb gyűlölettel lép fel ellene, szekálásáért megbüntetett diáktársai pedig bosszút forralnak, az eredmény egy tragédiába forduló szalagavató, Carrie ugyanis időközben felfedezte, hogy telekinetikus képességei (tárgyak akarat útján való mozgatása) vannak.

Brian De Palma egyik legjobb korai rendezésével koronázta meg King remekművét, suspense-e alatt példaképe, Hitchcock is összeizgulná magát, csúcsra járnak a rendező védjegyét jelentő tartalmi (hangnemváltások, sokkoló, becsapós nyitány és zárás, álomnarratíva, szubjektív stilizáció) és formai (pl. osztott képmező) fogások is. Az 1976-os Carrie jelentősége nem merül ki abban, hogy nagy lökést adott De Palma karrierjének, a tinihorror egyik első nagy és inspiráló klasszikusává érett (például a Korn 2002-es Thoughtless című számához készített klipp is mutatja a hatását).

Végkifejlete nem sok teret engedett folytatásoknak, bár készült egy sequel 1999-ben (azaz szokatlanul későn, 23 évvel a nyitófilm után), de a Düh: Carrie 2 megérdemelt bukás lett. 2002-ben bemutattak egy jóindulattal középszerű TV-verziót, mely közelebb áll a regényhez, mint De Palma szerzői víziója, de az alkotók ezt csak azért engedhették meg maguknak, mert televízióban be tudtak vállalni egy két óra fölötti hosszt, benne a reklám helyével. Nagyobb játékidő ide vagy oda, ez a film mintha a De Palma-film televízióra megvágott verziója lenne, azaz felnőtt tartalmakkal operáló horror helyett tini szappanopera.

Kimberly Peirce egy kemény, elsőre NC-17 korhatárt kapott meleg drámával, A fiúk nem sírnak című filmmel szerzett nevet magának. Az igaz történeten (az egyik első nagy LGBT hate crime precedens) alapuló moziban Hilary Swank egy transznemű tinit alakít (Oscar-díjat kapott érte), akit a társaság férfi tagjai megerőszakolnak és megölnek, miután rájönnek, hogy kedvenc haverjuk nőnemű. Nem nehéz észrevenni a hasonlóságokat A fiúk nem sírnak (ezzel Peirce szerzői profilja) és a King-regény között, előbbi hőse, Brandon és Carrie White egyaránt problémás, kiközösített tini csodabogarak, akiket másságuk miatt halálba kerget white trash környezetük, azaz a mainstream társadalom.

Kezdem a rossz hírrel. Peirce nem indie rémdrámát rendezett King könyvéből, nem is tabudöntögető, NC-17-esélyes nemi horrort, pláne nem szerzői filmet, csak egy szimpla blockbustert. A nyitójelenet Carrie születése, ami Peirce rendezésében kísértetiesen hasonlít a Harry Potter-saga nyitányára. Rowlingot King Carrie-je is inspirálhatta, de ha egy kortárs tini fantasy-horror "harrypotteresre" van fazonírozva, az bizony megbocsáthatatlan konformizmus a rendezőtől. Szerzői fogásokat találni, de nagyon keveset. Peirce ellene megy a szokásos női sztereotípiáknak: míg a TV-filmben a gonosz tinilány antagonista szőke, az érző szívű pedig fekete (bőrszínre is), nála mindez fordítva van. A potteresség viszont nem enyhül a nyitójelenet után, Carrie sokkal gyakrabban, látványosabban és tudatosabban használja különleges képességét, mint Kingnél vagy De Palmánál. Utóbbi vérbeli szerzői adaptációt készített, míg Peirce verziója sokkal hűségesebb a regényhez, ennyiben releváns hiánypótló hű filmváltozatként, de ennyire konzervatív adaptációt készíteni megint csak mainstream vonás. King filmen akkor a legjobb, ha markáns stílusú szerzőhöz kerül a könyve, a legjobb adaptációkat Cronenberg, Romero és persze Kubrick készítették, az író házi rendezői által forgatott hiánypótló hű adaptációk viszont rendre teleregény-minőségűek. De Palma horror-rendező, Peirce a legkevésbé sem, így a fantasy-vonalat hangsúlyozta ki a történetben.

De Palma filmje horror, King könyve horror-fantasy, Peirce-é már csak fantasy. Egy példa: az új Carrie-ben a telekinézis az első perctől fantasy-s mágikus képesség, adottság (Carrie szerint örökölte, azaz különleges származása a magyarázat erőire), míg King racionálisabb magyarázatokat is felmutatott (a telekinézis mint az élethossznyi stressz és frusztráció eredménye, spirituálisabb értelmezésben a "másság" kivetülése is lehet, Carrie pedig Isten öldöklő angyalává válik, hogy elpusztítsa az új Szodomát és Gomorrát, azaz az amerikai gimit), De Palma pedig ignorálja a kérdést. Kingnél a látens fantasy-narratíva illeszkedett a horror stratégiájába, De Palmát a rémtörténet formai lehetőségei érdekelték, Peirce viszont a csak fantasy-szálra koncentrál, de csak odaveti azt a nézőnek, nem tekint mögé, nem dolgozza ki. Trendkövető abban is, hogy Carrie-t (a fantasy zsánerén belül) mintegy szuperhősként ábrázolja, aki lúzer geekből lesz félisten önbíráskodó (mint pl. Pókember), ám ezzel kiirtja a tragédiát King sztorijából. Ha nem lenne elég, hogy közönségfilm és hű adaptáció, Peirce filmje Carrie látványos telekinetikus erőfitogtatása okán tipikus remake is sok hatásfokozással, attrakció-halmozással, kortárs állapotokra igazított sztorival és látványosabb effektekkel. Oda a meztelenség és a gore, a profanitás is irreálisan kevés (ismerve a mai ifjak szókincsét), mintha csak a PG-13 korhatárt célozták volna be (nem jött össze, a Carrie R lett, pedig nincs benne különösebb felnőtt tartalom).

Van azonban jó hír is. Ha már a bojjal fut, Peirce legalább nem blicceli el a rendezést. A kameramunka látványosan kreatív és stílusos, a suspense-re sincs panasz. A halovány első harmad után egyre intenzívebbé válik a film, a bosszúangyallá átlényegült Carrie által levezényelt katartikus szalagavatós tömegmészárlás pedig gyönyörűen koreografált, és az apokaliptikus tetőpont még csak aztán jön. De Palmának egy szava sem lehet: Peirce nem csak Kinget, de őt is követendő példának tekintette (nem csak udvarias gesztus, hogy felvette vele a kapcsolatot a projekt kapcsán). Vizuális orgiát, látványpornót rendezett. Több kameraállásból is megmutatja a bál dramaturgiai kulcsjelenetét, egy gyilok-szcénát pedig úgy kilassít, hogy Dario Argentót juttathatja eszünkbe. Anyát és lányát Juliane Moore és Chloë Grace Moretz alakítják, egyik sem a legjobb casting, de ők sem bliccelik el a filmet. Peirce tehát megrendezte a King-regény hű adaptációját De Palma stílusában, filmje hollywoodi iparosmeló, de ilyen mezőnyben, na meg kortárs horrorban soha rosszabbat.

Carrie
Színes, feliratos, amerikai horror, 100 perc, 2013

Rendező: Kimberly Peirce
Író: Stephen King
Forgatókönyvíró: Roberto Aguirre-Sacasa
Zeneszerző: Marco Beltrami
Operatőr: Steve Yedlin
Producer: Kevin Misher
Vágó: Lee Percy

Szereplők: Chloe Grace Moretz (Carrie White), Julianne Moore (Margaret White), Judy Greer (Miss Desjardin)

Bemutató dátuma: 2013. október 24.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: