Rozsda Endre 1956-ban elhagyta Magyarországot, Párizsba költözött, így jó néhány évtizedre el is feledkeztünk művészetéről. Ötven évnek kell eltelnie, mire legközelebb megjelent a hazai művészeti életben: 1998-ban a Műcsarnokban rendeztek életmű-kiállítást az alkotásaiból. A beszélgetés egyik résztvevője, Szalóky Károly elmondja, hogy ennek kapcsán született meg az első magyar nyelvű, átfogó írás Rozsda művészetéről, azelőtt csak kisebb füzeteket adtak ki az egyes galériák. A Várfok Galéria tulajdonosa is ebben az évben találkozott a művésszel személyesen, majd e találkozásnak köszönhetően Rozsda a Várfok Galéria művésze lett. Szalóky elmeséli, hogy amikor meglátogatta a művész műtermét, akkor a festő erősen méregette a galériatulajdonost, hiszen nem igazán bízott abban, hogy a Várfok Galéria visszaadhatja számára az elveszített hazai nyilvánosságot. De végül belement az ajánlatba, így 1999-ben a galériában bemutatták a festő második világháború utáni munkáit. E tárlat sikerének köszönhetően Rozsda művészete újra elkezdett beépülni a köztudatba, olyannyira, hogy 2009-ben négy helyen is egyéni kiállítás formájában mutatták be vásznait. Készman József szerint az elmúlt 10 év koncentrált erőfeszítéseinek köszönhetően ma már Rozsda Endre nevét széles körben ismerik – a szakma és a nagyközönség egyaránt –, de a mostani kiállítások és az újonnan megjelent kötet még inkább segíthet az alkotó elfogadásában.

A kiállításhoz kapcsoló, Rozsda 100 címet viselő kötet több egy egyszerű katalógusnál, hiszen a könyv gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek új ajtókat nyithatnak meg a Rozsda-kutatásban. Kálmán Borbála művészettörténész kihangsúlyozza, hogy Rozsda művészete igen összetett, ezért nagyon fontos a sok szempontú megközelítés: mélyre kell ásni, hogy a komplex összefüggésekre rátaláljunk. A könyv éppen ezért hiánypótló: sok olyan írás van benne, például Készman József vagy Hornyik Sándor értelmezései, amelyek új aspektusokból közelítik meg az életművet és lehetővé teszik a további kutatást. A könyv egy személyes visszaemlékezéssel nyit, ezt Arturo Schwartz jegyzi, de Françoise Gilot szövege is bekerült a kötetbe, amiben Rozsda művészetének különböző fázisait taglalja. Egy tanulmány Rozsda alkotási technikáival foglalkozik, és a kiadványba Esterházy Péter egy szövege is helyet kapott, mely a centenáriumi kiállítás apropóján látott napvilágot.

A szövegeken túl a könyvbemutatón szó esik a kiadvány képanyagáról is: a gazdagon illusztrált kötetbe több külföldi múzeumokban őrzött (Pompidou Központ, Galleria Nazionale d’Arte Moderna e Contemporanea, Israel Museum) reprodukció is bekerült. Szalóky elárulja, hogy ezekkel a képekkel kívánták hangsúlyozni Rozsda művészetének nemzetközi jellegét. Ennek kapcsán a bemutatón szóba kerül Rozsda és a francia szürrealisták viszonya is: Kálmán Borbála elmondja, hogy Rozsdánál nincs túlerőltetve a szürrealista szál, hiszen mindig is a maga útját járta (talán ezért tudott rendkívüli válaszokat adni egyes kérdésekre). Ugyanakkor bizonyos szinten mégis összekapcsolódott ezekkel a művészekkel: Rozsda egy Breton és holdudvara által felismert és elismert, saját nyelvét és alkotói dimenzióit megteremtő művésszé vált Párizsban, olyannyira, hogy 1964-ben az irányzat hírességeiből álló zsűri neki ítélte a legnagyobb szürrealista kitüntetést, a Copley-díjat.

A beszélgetés végén Rozsda természetére terelődik a szó. Szalóky elmeséli, hogy a festőben egy jó humorú, intelligens és szarkasztikus embert ismert meg, aki legtöbbször a társaság középpontja volt. Ha Rozsda ott volt egy társasági eseményen, akkor mindenki rá figyelt, hiszen az emberek többek lettek azáltal, hogy hallgatták a művészt vagy beszélgettek vele.