Az eddigi jellemrajzot – a tökös, dumás, alkoholista és/vagy elvált (esetleg válófélben lévő) és/vagy apaszerepben csődközeli állapotba jutó hősét – a Die Hard 4.0 alkotói újabb attribútummal ruházták fel: John McClane ezúttal halhatatlanná vált. Nincs az a módszer, amivel meg lehetne szabadulni tőle: gépfegyver, profi bérgyilkos, gázrobbanás, tömegkarambol, vadászrepülő egyre megy: kicsit fáj neki (látszik, mert felszisszen), egy fokkal véresebb lesz a póló, de pár másodperc múlva John újra teljes odaadással üldözi a gonoszt.

Most is, mint az első és a második epizódban, az alkalom szüli a hőst alapon, véletlenül csöppen az események sűrűjébe, neki kell a szervekhez szolgáltatni az ügyben érintett egyedüli civil túlélőt, egy Matt Farrell nevű huszonéves hacker személyében. Hamarosan kiderül, hogy ők ketten hivatottak megmenteni a világot, online és offline módszereket ötvözve veszik fel a harcot a terroristák ellen, egész szép eredménnyel.

A támadás dátuma július negyedike, a nagy amerikai nemzeti hujujujj napja, így nyilván direktebb a kapcsolat a cím („Live free or die hard”) és a feltételezhető eszmei mondanivaló között (amibe inkább nem mennék bele), illetve a nemzetközi premier időpontja és a várható bevétel között. Ezeken kívül – már a cselekmény szempontjából – akár március 15-én is játszódhatna a történet, az égvilágon semmi jelentősége a dolognak.

Jogos is egyébként, hogy a készítők kasszasikerre számítanak, mert anyagi téren bizony beleadtak apait, anyait. Az akciójelenetek szakmai színvonalával, igényességével, no meg a mennyiségével kapcsolatban senkinek egy szava sem lehet, a film igazi instant adrenalin.

Sok az érdekes ötlet: tömegbaleset az alagútban gombnyomásra, helikopter leszedése egy utcai kút segítségével. Egyik személyes kedvencem a párharc az arccal lefelé a liftaknába csúszó autóban, amely remekül egyesíti a szakadék szélén időlegesen megakadó gépjárműben szerencsétlenkedés és a liftaknában huzalokba kapaszkodva zsonglőrködés mutatványát.

Néha egészen merész elképzelések valósulnak meg a vásznon: ilyen pl. a vadászrepülő kontra óriáskamion jelenet, amely figyelmen kívül hagyja a lövöldözős, robbantós filmeken edzett elmék alapvető hiedelmét, miszerint a vadászrepülő ellen a legritkább esetben lehet esélyünk. A pilótának itt tényleg komoly gondot okoz, hogy szénné lője a hősünk által vezetett lomha batárt. Műfajparódiának kiváló ez a rövid intermezzo, reméljük, hogy a nézőtérről hallatszó kuncogást az alkotók sikerként könyvelnék el.

A logikai bukfencek a Die Hard-sorozatnál már-már tradíciószámba mennek. A második részben például bárki felhívhatta a végveszélyben lévő utasszállító gépről valamelyik TV-adót, akcióhős férjét, apukájátanyukáját, de ettől még a fő veszélyforrás – már hogy a pilóta nem tud kapcsolatba lépni az irányítótoronnyal – egyáltalán nem szűnt meg. Hasonló kaliberű a baki itt is, bár ezúttal talán menteni lehet a dolgot azzal, ha kijelentjük: a nemzetbiztonságért felelős szerveknél minden magas rangú vezető tökéletesen alkalmatlan a feladatra. Az történik ugyanis, hogy ifjú hackerünktől – akire a terroristabanda kitartóan vadászik – a filmnek majdnem a feléig senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy mégis mit csinált, amivel ezt a fokozott figyelmet kiérdemelte? Szerencsére ettől még nincs veszve semmi, hisz’ a terroristák is legalább annyira kompetensnek mutatkoznak, mint a másik oldal, ők például bármiféle koncepció nélkül, hirtelen felindulásból bokros teendőik közepette is szakítanak időt rá, hogy elrabolják McClane lányát, amivel végleg felhergelik aput.

Sajnos a forgatókönyvírók a film előrehaladtával – egyben a személyes érintettség fokozódásával – egyre vállalhatatlanabb mondatokat adnak John McClane szájába, de ezen nincs idő fennakadni, annyira gyorsan peregnek az események. Tán egy kicsit jobban oda lehetett volna figyelni a dramaturgiára, vagy legalább még egy rövid ideig dolgozni a szövegen. Nem ártott volna néhány zaftos káromkodás, egy kevéske valódi brutalitás, és egy komolyan vehető, profi ellenség sem (a babaarcú, sértődött szuperhekker kevés), egy szóval némi összeszedettség.

Mindez azonban belefér az akcióműfajba, nem feltétlenül tisztességes apróságokon fintorogni ott, ahol a pirotechnikusoké a főszerep, no meg persze az isteni Bruce-é. Az immár 52 éves színész szinte akármit elvisz a hátán, rezzenéstelen arccal mondja a tököset, és már rutinból is úgy tud nézni, ahogy senki más, ráadásként még be is csücsörít hozzá kicsit, őrület.

A végeredmény pedig – mindent összevetve – igen szórakoztató, tehát ami jár, az jár. A producert megilleti a mozijegy ára, Bruce Willisnek pedig marad a dicsőség, hogy az elmúlt évtizedekben egy hollywoodi hőstípus kizárólagos megtestesítőjévé vált, 4.0 ide, vagy oda.