A két hős tavalyi felbukkanásai közül azonban nemcsak hogy a filmvásznon teljesített jobban a sárga-vörös bádogember, hanem a képregények terén is. A ponyvás egyszerűséggel csak Gyilkológépre keresztelt Vasember kötet (Iron Man #7–12) a tavalyi Marvel+-ban megjelent két Vasember-füzet (Iron Man #13–14) közvetlen előzménye.

A Gyilkológép jelenti a Knauf írópáros (apa és fia) debütálását, ami szórakoztató képregénysorozatként és a polgárháborúra való alapozásként ugyan tökéletesen megállja a helyét, az alkotópáros későbbi munkáihoz képest azonban mégsem több puszta bemelegítésnél. A történet közvetlenül  az Extremis (Iron Man #1–6) után veszi fel a fonalat, ahol is a mainstream képregényes világban fenegyereknek számító Warren Ellis felfrissítette a főhős eredettörténetét, bevezetett mellé néhány új mellékszereplőt, és úgy mellékesen újradefiniálta Vasember helyét a Marvel univerzumban. Innen nem könnyű folytatni, és Knaufék nem is próbálkoznak versenyezni az Extremis sajátos hangvételével – ami a klasszikus világmegmentősdi akciókat a karakter élveboncolásának árnyékában harmadrangú részletekké degradálja.

Helyette a jól bevált thrillersablonokkal építik tovább Vasember történetét, akit ezúttal – a sorozat történetében egyébként nem először – azzal vádolnak meg, hogy szabadidejében önkényes igazságosztót játszik, és gyanús politikai vezetőket gyilkolászgat. A feltételezett pálfordulásnak ugyancsak az Extremis képzi az alapját, ahol a hős – a sorozat történetében ugyancsak nem először – minden korábbinál nagyobb sérülést szenvedett, amiből csak az épp aktuálisnak számító, úttörő technológiának (jelesül az Extremisnek) köszönhetően menekült meg. A Gyilkológép arról szól, hogy a minden korábbinál nagyobb (fizikai) erő miként hat a hősre, és minderre hogyan reagál a környezete, illetve hogy mindebből hogyan kovácsol előnyt az épp aktuális ellenlábas, aki gyilkos fegyverként használja a Vasember-páncélt, és alkotója, Tony ellen fordítja azt.

A Vasember-történetek esszenciáját viszont ember és gép viszonya csak másodsorban szolgáltatja (az Extremis ebben a tekintetben is mérföldkő), a sorozat – minthogy ez egyébként is sokkal hétköznapibb téma, s mint olyannak, tökéletes helye van a "Marvel-szappanopera" világában –, sokkal gyakrabban szól az ember és a hatalom visszás viszonyáról. A felelősség terhe már korábban is megroppantotta a címszereplőt, elég a sorozatot a 80-as években átszövő alkoholizmusra, a múlt bűneiért való folytonos önmarcangolásra vagy a főhős gyakran előbukkanó arroganciájára gondolni, amikor saját esze és ereje jogán mások fölé helyezi magát – és ezáltal el is határolódik. Ezek a momentumok újabb azonosulási pontként szolgálnak az olvasónak, hiszen a felelősségvállalás és a magány témái a mindennapjaink részeit képzik.
A karakterhez kapcsolódó kérdésköröket a Gyilkológép azonban csak felszínesen érinti, ha fel is teszi őket, különösebben nem mélyül el bennük, ugyanakkor Knaufék remek arányérzékkel csepegtetik az akciót, és dinamikus párbeszédeket adnak a szereplők szájába – ez is előrevetíti, hogy az írópáros milyen erőset tud alkotni, ha nem két esemény között kell írniuk egy átvezetést (jelesül egyszerre folytatni az Extremist és bekapcsolódni a küszöbön álló Polgárháborúba), hanem saját ötleteiket valósíthatják meg.