Noha a szerző egyes paratextusokon keresztül érezhetően a referenciális olvasást igyekszik erősíteni (a fülszöveg szerint "a könyv életrajzi alapú, tehát korlátozott fikció"; ugyanitt az író gyerekkori fényképe mellett egy szatmári falu GPS-koordinátái is helyet kapnak), nem feltétlenül gyümölcsöző pusztán megtörtént események irodalmi stílusú lejegyzéseként tekinteni rá. Azzal együtt sem, hogy a rendkívül erős közeg- és karakterábrázolás, a kis, megnevezetlen falu lakói által beszélt tájnyelv, a kietlenség és kiúttalanság nyomasztó jelenlétéről számot adó sorok mögött érezhető élményanyag valóságossága nehezen vonható kétségbe.

Történet nincs is, csupán ezen élményanyag átfordítása szavakra, mondatokra – és számokra. A szöveg kaleidoszkópszerűen rajzolja meg egy vidéki család nyomorúságos életét a 60-as évek Magyarországán, kezdetben – látszólag – egy kisfiú töredezett értelmére és egyszerű tőmondataira bízva az elbeszélést. A gyereknarrátor révén a paraszti élet monotonitása a szöveg szintjén is hangsúlyos lesz, miközben a történések bemutatása egyfajta naiv objektivitás illúzióját kelti. A nyomort, a bűzt, de fordítva, a mindennapok apró örömeit és a reggeli harmat illatát egyforma plasztikussággal képes megjeleníteni ez a lecsupaszított nyelv, amely az elbeszélhetőség szempontjából végső soron nem tesz minőségbeli különbséget a felsorolt dolgok között.

Ennek ellenére a lét szépségéről a Nincstelenek vajmi keveset mond. Helyette kiszolgáltatottságról, a perspektíva hiányáról és megvált(hat)atlanságról beszél, egy olyan világról, amelyben a messiást hiába várják, hiszen talán már el is ment. Mert az nem valószínű, hogy a bolond, de széplelkű cigány volna az, akire a legalantasabb munkákat testálják a faluban a tyúkól meszelésétől a budi kiürítéséig, és akit viccesen Mesijásnak becéznek. Itt minden nap ugyanaz történik, ugyanabban a sorrendben, kitörési lehetőség nincs, változást pedig csak a történelem időnként meg-megforduló szele hoz, ám az is kéretlenül, erőszakosan.

A nincstelenség azonban, ez hamar kiderül, mégsem a falu összes lakóját jellemző létállapot, hanem valamiképpen egyetlen családra korlátozódik. Helyzetük a közösségen belül sajátságos, mivel egyrészt nem tudnak, másrészt nem is nagyon akarnak beilleszkedni. Hovatartozásuk a regény központi kérdése, jóllehet számukra a válaszok maguktól értetődők: "Mi nem vagyunk parasztok", ismételgeti az anya nap mint nap gyermekeinek. Ezt az éles elhatárolódást a parasztságtól nagyon bizonytalan külső tényezők motiválják: az apa talán a zsidó boltostól származik, talán nem; a család talán ruszin eredetű, talán hucul, vagy még inkább román, de mindenesetre más, mint az összes többi. A belső identitás ezeknek megfelelően nem egységes (az apa tagadja zsidó származását, bizonyos szokásokat a maga ügyetlen módján mégis átvesz és betart), de a különbözőségtudat kiépüléséhez így is elegendő. Az apa nem lép be a pártba, ezért nem kap rendes munkát, az anya egy jobb élet reményében Kanadába vágyik, ahol állítólag szintén él rokonuk – a kisfiú pedig különös érdeklődést mutat a prímszámok, azaz a számsor legönazonosabb darabjai iránt.

Mert Borbély regényének tétje az azonosság megtalálása – hogy mit is jelent ez, és hogy hátrahagyható-e valami abból, ami vagyunk, ami hozzánk tartozik. A szöveg megannyi feltűnő diszkrepanciája közül a leglátványosabbak a narráció szándékolt elcsúszásai, azok a helyek, ahol az elbeszélő leleplezi magát, és hirtelen már nem a kisfiú szemszögéből szól hozzánk. Ez a technika meglepő módon végigvonul a teljes szövegen: az egyes szavakkal kapcsolatban időről időre felbukkanó "mi így mondjuk" típusú megjegyzések az első oldaltól tudatosítják bennünk, hogy a gyermeki nézőpont korántsem az egyetlen, mögötte rögtön ott a differenciáltan gondolkodó szerzőé. Vagy még annál is több: a regény közepe táján a lesántult, egykor horthysta nagypapa szájából elhangzó történet a család román eredetéről nem hagy kétséget afelől, hogy itt valójában különböző, egymásra kopírozott tudatsíkok interakciója zajlik, hiszen ez a tudásanyag a narrátor számára ebben a formában hozzáférhetetlen, a betét pedig helyenként kifejezetten irodalmi stílusával nem is lóghatna ki jobban a főszövegből.

Hogy mi igaz és mi hamis, mi történt meg valójában és mi nem, az elbeszélésmód szempontjából gyakorlatilag mellékes. A mű valóságában ezek a kérdések nagyobb jelentőséget kapnak, hiszen emberi sorsok múlnak rajtuk. Az apát testvérei kitagadják az örökségből, mondván, hogy igazából nem a testvérük (utalás az állítólagos zsidó boltos apára). Ám erre nincs bizonyíték, ahogy ellene sincs. Elkeseredésében ő is tagadással, vagy inkább megtagadással válaszol: "Nekem sincsenek testvéreim. [...] Elfelejtem az életem. Az emlékeink ne legyenek az emlékeink". Máshol a narrátor beszél némileg direkt módon az emlékezés önkényességéről: "Ülök az árokparton és emlékeket találok ki", valamint "Eszembe jut a nagyanyám, de nem emlékszem rá. [...] Megpróbálom kitalálni a nagyanyám", illetve "Anyám emlékeket talál ki nekem". A regényszöveg konstruáltsága és az emlékezet konstruáltsága végeredményben mutat némi hasonlóságot; Borbély pedig rendkívül finoman játssza egymásra a kettőt.

De azért a Nincstelenek döntően leíró mű, és ez adja az erejét. Noha meglehetősen költői lezárást kap – az immár gimnazista fiú-narrátor képkeretezőbe adja régi házuk alaprajzát, mert az egy tiszta, idilli állapotról beszél a maga mértani precizitásában –, ami az olvasót még sokáig nem hagyja nyugodni, az a szikár mondatok teremtette szorongató atmoszféra, a "rögvalóság" nyers íze, és valami nem múló szomorúság. Az üres szerkezeti rajz önmagában talán semmit nem mond a házban egykor élt emberekről, ám a Nincstelenek annál többet.