bezár
 

irodalom

2014. 02. 15.
Véres múlt és mohó szexualitás
Lapszemle - 2000, 2014. január, Jelenkor, 2014. február
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Véres múlt és mohó szexualitás Mindjárt az első oldalakon diktátorok korabeli dicsőítésével indul az idei szemle: Mussolinit aztán nem nevezném zseninek, de nagy költőnek semmiképp. Hogy ki állítja ezt, már nem olyan meglepő; kiderül a 2000 januári számából; emellett még a Jelenkor februári számát szemléztük, amelyet viszont Bereményi Vadnai Bébije és Oravecz Imre emigránsai uralják.
A 2000 nyitánya a Christian Gerlach történésszel készült interjú a népirtáskutatásról (Laczó Ferenc beszélgetett vele), de mégsem Hitlert boncolgatja a folyóirat nem irodalmi blokkja, hanem olasz "kollégáját". Az interjú után Szabó Dezső ömleng róla; mint említettem, az ő tollából nem kifejezetten meglepő, de néhány mondata így is üt: "A zseni: a teljes megváltás, a legnagyobb életöröm. (...) És akkor ez a nagy költő beviszi nép szemébe és lelkébe a modern élet rohanásának, az örökös emberi levésnek káprázatos vízióját" – de mindezt a fenti hasábban Richard J. Evans ellensúlyozza: "A valódi vagy vélt máskéntgondolkodóknak viszont kijutott a jóból". Ugyanezt a múlt-jelen reflexiók közötti váltást nehéz trillázó kacaj nélkül kibírni, amikor egy oldallal később Evans azt írja, hogy "A Duce rosszul leplezett szexuális mohósága Berlusconiéhoz hasonlóan olyan erőteljes férfiasságot sugallt, amely sok olaszt ámulatba ejtett", miközben Szabó Dezső szerint a mohó uraság "páratlan történelmi mirákulumot" hoz létre. A kegyelemdöfést az Evans-írás utolsó mondata adja meg: "Valószínű, hogy az ünneplők nagy része pár évvel korábban még a Ducét éltette ilyen lelkesedéssel."

Az irodalmi blokk Csobánka Zsuzsa prózájával indít (Senki sem alszik): szépen, aprólékosan megírt próza, amely néhány mondat erejéig sajnos átcsúszik a giccshatáron; Lujza nevű hőse "legtöbbet a csalódásokról tudott, a fájdalomról", és így az erősen induló szöveg picsogássá lanyhul, a bibliai párhuzamok pedig sem lélektanilag, sem motivikailag nem eléggé indokoltak. Hősnője, Lujza kálváriájára kabai lóránt panaszos rövidprózái felelnek.

Fényhiányos depressziónk épp tetőzne, amelyből, bármilyen furcsa, Marno János versei rántanak ki: végre humor, még ha fekete is. Sem a megidézett Pilinszkyt, sem rozoga lírai énjét nem kíméli, a Toldi estéje című vers pedig különösen szép a maga stílustörése és Ady sorainak kiforgatása ellenére, vagyis pont azért: "Az élet él, és pusztítani vagy/és / pusztulni akar, csak én nem akarok / semmit". Billy Collins kortárs amerikai költő versei nekem kissé túlírtak, túl fecsegősek. Olvashatunk még a lapszámban Esti Kornél-elemzést Bazsányi Sándortól, kitekintéssel a korabeli avantgárd irányzatokra, valamint Petri-tanulmányt Tillmann J.A.-tól, melyből megtudjuk, hogy Petri "középiskolás korában kezdett inni", és innen jutunk el a Kánai menyegzőig, valamint a Purim hagyományáig, hogy megértsük, hogy kapcsolódik össze alkohol és hit (nem, nem az alkoholban való hit), amire Kapielski adja meg a filozófiai magyarázatot.

Oravecz Imre regényrészletével indít a februári Jelenkor, amely Kalifornia napsütését csempészi zord magyar telünkbe, hogy aztán Dragomán György börtönében találjuk magunkat (Rabság – történetek a rácsokon túlról), hogy elborzadjunk a börtönőr és a fogoly szadisztikus, fojtogató atmoszférát teremtő párharcán. Sötétség és fény, vakság és látás ősöreg oppozíciójával operál a narrátor, ám a zárt térben a motívumok jelentése is jóval korlátozottabb. Vörös István versei nyelvileg expliciten bagatellizálják el a nagy kérdéseket, mint a pokol vagy a szeretet: néha a képekben nyilvánul meg ez (a szeretet időjósló béka), néha a sajátos sortörésekben: "para- / dicsomkert".

Ungváry Rudolf memoárja lábjegyzet Bereményi Géza Vadnai Bébi című, tavaly megjelent regényéhez (aki még nem olvasta, az igencsak kedvet kaphat); Szántó T. Gábor prózájában a Jeruzsálemben bolyongó elbeszélő nemcsak identitása, hanem hivatása kérdéseit és ellentmondásait is feszegeti. A nemzeti identitás, mint olyan, pusztító és démonikus is lehet, mint ezután Piotr Matywiecki esszéjéből megtudjuk. Játékosabb hangot ütnek meg Orcsik Roland versei: a Vilin konjic mesei elemekkel tarkított idilljében az ember alakította táj (az ipari környezet és a természet határán vagyunk) antropomorfizálja a természetet.

Rabelais Pantagrueljéből Csordás Gábor fordításában olvashatunk egy részletet, majd Orhan Pamuk elmélkedik a regényt olvasó emberről (nem kis kitekintéssel Schillerre és az ő elméletére a naiv és szentimentális költészetről), Thomka Beáta pedig Pamukot elemzi. A kritikarovat pedig a prózarovatra rímel: Györffy Miklós recenzeálja Oravecz Kaliforniai fürjét, Etlinger Mihály pedig a Vadnai Bébiről ír.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nagy Márta --


További írások a rovatból

irodalom

Falcsik Mari: Szeptemberi tavasz és A téka Falcsik Mari: Szeptemberi tavasz és A téka
Megjelentek a Prae folyóirat Ragály-számában
irodalom

Ki vagyok én és ki vagy te? Ki vagyok én és ki vagy te?
André Aciman: Harvard tér. Ford.: Neset Adrienn. Athenaeum Kiadó, 2020.
Podcast-történet és ajánló a hazai, kulturális csatornákról

Más művészeti ágakról

színház

Arcközelik a színpadon Arcközelik a színpadon
Garaczi László: Végre egy kis csönd - a K:ortárs sorozatában
art&design

Elegáns megoldások Elegáns megoldások
Interjú Bornemisza Eszterrel karriertörténetéről, szakmai önfejlesztésről és a kortárs textilművészet hazai és nemzetközi megítéléséről
Interjú Baráti Kristóffal pályakezdésről, menedzselésről, külföldi lehetőségekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés