gyerek
2014. 03. 20.
Falak és osztályok
A Tizenkettő+ második, február 20-i programjáról
A Mesemúzeumban, a Tizenkettő+ estjén Az osztály című francia filmet láthatták az érdeklődők, a Vörösmarty Gimnázium diákjai, pedagógusok, egyetemisták. A kamera egy egész tanéven keresztül követi az osztály rejtett, titkolt és néha abszurd módon felszínre kerülő konfliktusait. A Hermann Zoltán által vezetett beszélgetés meghívott vendége Teleki Fruzsina középiskolai tanárnő volt.
A vetítést megelőző beszélgetés kiinduló témáját a film többértelmű eredeti címe adta (Entre les murs, azaz Falak között). A külső elvárások és kényszerek elől a tanterem menedékébe visszahúzódó tanárnak és diákjainak eltérő és néha mégis nagyon hasonló motivációinak sokaságát rejti a cím, ám hogy ez a bezártság valójában hasznára válik-e a diákoknak, menedékként élik-e meg, vagy úgy érzik, hogy teljes mértékben ki vannak szolgáltatva az iskolai rendszerben magasabb hatalmi szintet elfoglaló tanároknak – ez túl összetett kérdés ahhoz, hogy a válasz a film dramaturgiája, a szereplők személyes konfliktusai mentén leírható lenne. Vajon ami az osztályteremben történik, az ott is marad?
Az osztály című film középpontjában a franciatanár, Francois (azaz François Bégaudeau, aki maga a könyv szerzője, a film forgatókönyvírója és főszereplője is egyben) és a rendkívül heterogén összetételű osztály kapcsolata áll. A kamera egy egész tanéven keresztül követi az osztály rejtett, titkolt és néha abszurd módon felszínre kerülő konfliktusait. Az osztály képi világa közel áll egyfajta dokumentarista stílushoz, és ez a képi elbeszélésmód azért lehet indokolt, mert a film – nyilvánvaló szándéka szerint – a "valóságot" kívánja bemutatni: a forgatókönyvet egy tanár írta, személyes tapasztalataiból.
A pontosan meg nem nevezett iskola egy párizsi, külvárosi iskola. A 13-14 éves arab, afrikai, kínai diákok mellett a helyiek is a különleges bánásmódot igénylő fiatalok közül kerülnek ki. Ennek megfelelően a tanórák sem a tananyag köré szerveződnek elsősorban, a tanár fő feladata a figyelem és egy kölcsönösen elfogadott normákhoz igazodó párbeszéd fenntartása, és sokszor, megdöbbentő módon, néhány egyszerű szó, kifejezés értelmezése.
Kétségkívül valamilyen korszak- illetve szemléletváltást érzékel a néző: a kultuszfilmnek számító Holt költők társasága című, a 80-90-es évek ikonikus iskolafilmjében a fő konfliktus a tanított (irodalmi) anyag körül forgott, pedagógiai módszerek, a tananyag által közvetített világ- és emberképek ütköztek, régi és új ideológiák. Az osztály-ban már nem a lánglelkű tanár és a tudásvágytól duzzadó diákok közösségét látjuk, hanem valami mást, valami olyasmit, ahol a tanár egyszerűen csak szót próbál érteni a motiváció és érdeklődés nélküli diákokkal. A film lényegében nem is iskolafilm, sokkal inkább a társadalom és a közösségek megoldatlan problémáit jeleníti meg: a Franciaországra jellemző multikulturalizmus-probléma látlelete.
A rendkívül eltérő kulturális hátterű diákok esetében a hagyományos oktatás csődöt mond, ennek legfőbb oka a francia nyelv elsajátításának problematikusságán túl – hiszen a diákok otthon, a családban nem használják az állam nyelvét – az, hogy az iskola, mint normatív és nemzeti intézmény, mennyire nem tud mit kezdeni a identitások pluralitásával. A iskolának, az oktatási módszereknek és feltételeknek illeszkedniük kellene a diákok sokféleségéhez, talán ez ma a legfontosabb feladata.
Érdekes kérdéseket vet fel a fegyelmezés milyensége a a film néhány jelenetében. A tanár – aki a beszélgetésen elhangzottak alapján sokak számára nem volt egyértelműen szimpatikus figura – az órai rendet úgy tudja fenntartani, hogy a folyamatosan felmerülő, olykor valóban érdeklődő, máskor nyíltan kötözködő kérdésekre mindig válaszol. Így azonban maga a tudásátadás szenved csorbát, magáról a tananyagról folytatott párbeszéd minduntalan megszakad. Szinte minden jelenet arról szól, hogyan sikerül a diákoknak kizökkenteni a párbeszédet az eltervezett menetéből. Vajon van-e egyáltalán ilyen helyzetben értelme az oktatásnak, vagy ha nincsen, akkor – ezért keserű és önironikus Bégaudeau filmje – milyen célt szolgál még egyáltalán az iskola?
A filmnek lehetséges egy olyan olvasata, amely szerint ebben - és a hasonlóan működőú iskolákban a diákok értékelhető tudást nem szereznek, a tanteremben tartózkodás célja csupán a személyes konfliktusok megképződésére és felemás megoldására, a szocializációra, a fegyelem elsajátítására korlátozódik, pesszimistább megközelítésben pedig erre sem. Ez a megközelítés igen lehangoló képet festhet a francia közoktatásról, valószínűsíthető, hogy az ilyen iskolák egyetlen, kézzelfogható eredménye a bevándorló és a helyi alsó-közép réteg gyermekeinek integrálása a társadalomba. Eszmények és perspektívák nélkül. Hogy ez a feladat sikeresen teljesül-e, arra a film nem ad egyértelmű választ.
A végső kérdés az lehetne, hogy van-e valódi céljuk ezeknek az (iskolai) integrációs folyamatoknak, a kisebbségi, hátrányos helyzetű réteg sikeresen olvasztható-e be a társadalomba, elindítható-e azon az úton, melyen a kedvezőbb helyzetű, többségi rétegek felé vezet. Az utolsó óra dialógusainank üzenete az, hogy nem, vagy esetleg megengedően és kiábrándítóan lassan, kis lépésekkel haladva. A filmet áthatja a "tanár úr" tenni akarása és lelkesedése, az erőfeszítései azonban jobbára hiábavalóak, igazi eredményt nem sikerül elérni. Az év közbeni órákból felvillantott jelenetek, a konfliktusok és azok megoldásai pesszimista összképet adnak, semminek sincs valódi következménye, nincs előrehaladás, csupán vegetálás van. Az egyetlen lezárt, valós következményekkel járó esemény, a verekedő diák kicsapása, amely inkább a végső határt jelöli ki: amíg fizikai atrocitás nem történik, addig a rendszer mindent megenged, minden elvisel és tolerál. Így Az osztály című film összességében egy, a mélyben megváltozott, de a felszínen a tradicionális formákhoz még ragaszkodó, posztmodern, diszfunkcionálisan működő oktatási rendszert skiccel fel, melyben a cél csupán a gyerekfelügyelet, az óvatos és toleráns fegyelmezés. A valódi tudásátadás ebben a világban már nemhogy nem prioritás, de egyenesen sokadrangú.
A film utáni beszélgetés a magyarországi iskolák és a benne tanuló, főként a film szereplőihez hasonlóan, a speciális figyelmet igénylő diákok körülményeit érintette. Teleki Fruzsina elgondolkodtató párhuzamokat vont a film és egy mai, angyalföldi szakiskola élete között. Személyes tapasztalatai szerint ő és a kollégái nagyon pontosan értik François helyzetét. Sok esetben talán még cserélt is volna vele, hiszen hiába a sok konfliktus, mégis csak voltak a pedagógusnak sikerélményei, olyanok amelyet a tanár a diákjaival együtt volt képes megélni. Szomorú tény, hogy napjainkban a magyar szakiskolák átvették a régi "javítóintézetek" feladatait. Teleki Fruzsina szerint ennek a fő oka abban keresendő, hogy a szakiskolák a gazdasági háttér hiányosságai miatt haszontalanokká váltak, s ebből egyenesen következik a perspektívavesztés is. Arra a kérdésre, hogy milyen eszközökkel lehet elérni bármit is a falakkal – az érdektelenség falaival – körbevett diákoknál, azt a választ kaptuk, hogy a legfontosabb az emberség, a nyitottság és a következetesség. A tanárnő felhívta a figyelmünket egy olyan tényre is, amely elsikkadni látszott a filmbeli diákokkal kapcsolatos, fontos kérdések mellett: azok a bizonyos falak nem csupán a tanulók számára jelenthetnek nehézséget, valójában maguk a tanárok is ugyanolyan kényelmetlenül érezhetik magukat a helyzetből eredő szituációkban. "Úgy érzem, hogy én vagyok az ellenség", foglalta össze érzéseit Teleki Fruzsina: sok időnek kell eltelnie addig – főképpen a rendszerszintű támogatások hiányában –, mire az osztály a tanárával szembeni bizalmatlanságot képes átváltani a tanulásból fakadó sikerélményre.
A Tizenkettő+ a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és Ifjúsági Irodalom Kutatócsoportja, azaz a GYIIK, valamint a PIM-Mesemúzeum közösen indított programsorozata az ifjúsági irodalom és kultúra legújabb jelenségeiről, tendenciáiról, pszichológusok, gyakorló középiskolai tanárok, könyves szakemberek közreműködésével – elsősorban a 12-18 éveseknek. A Tizenkettő+ további programjairól itt található információ.
Az osztály című film középpontjában a franciatanár, Francois (azaz François Bégaudeau, aki maga a könyv szerzője, a film forgatókönyvírója és főszereplője is egyben) és a rendkívül heterogén összetételű osztály kapcsolata áll. A kamera egy egész tanéven keresztül követi az osztály rejtett, titkolt és néha abszurd módon felszínre kerülő konfliktusait. Az osztály képi világa közel áll egyfajta dokumentarista stílushoz, és ez a képi elbeszélésmód azért lehet indokolt, mert a film – nyilvánvaló szándéka szerint – a "valóságot" kívánja bemutatni: a forgatókönyvet egy tanár írta, személyes tapasztalataiból.
A pontosan meg nem nevezett iskola egy párizsi, külvárosi iskola. A 13-14 éves arab, afrikai, kínai diákok mellett a helyiek is a különleges bánásmódot igénylő fiatalok közül kerülnek ki. Ennek megfelelően a tanórák sem a tananyag köré szerveződnek elsősorban, a tanár fő feladata a figyelem és egy kölcsönösen elfogadott normákhoz igazodó párbeszéd fenntartása, és sokszor, megdöbbentő módon, néhány egyszerű szó, kifejezés értelmezése.
Kétségkívül valamilyen korszak- illetve szemléletváltást érzékel a néző: a kultuszfilmnek számító Holt költők társasága című, a 80-90-es évek ikonikus iskolafilmjében a fő konfliktus a tanított (irodalmi) anyag körül forgott, pedagógiai módszerek, a tananyag által közvetített világ- és emberképek ütköztek, régi és új ideológiák. Az osztály-ban már nem a lánglelkű tanár és a tudásvágytól duzzadó diákok közösségét látjuk, hanem valami mást, valami olyasmit, ahol a tanár egyszerűen csak szót próbál érteni a motiváció és érdeklődés nélküli diákokkal. A film lényegében nem is iskolafilm, sokkal inkább a társadalom és a közösségek megoldatlan problémáit jeleníti meg: a Franciaországra jellemző multikulturalizmus-probléma látlelete.
A rendkívül eltérő kulturális hátterű diákok esetében a hagyományos oktatás csődöt mond, ennek legfőbb oka a francia nyelv elsajátításának problematikusságán túl – hiszen a diákok otthon, a családban nem használják az állam nyelvét – az, hogy az iskola, mint normatív és nemzeti intézmény, mennyire nem tud mit kezdeni a identitások pluralitásával. A iskolának, az oktatási módszereknek és feltételeknek illeszkedniük kellene a diákok sokféleségéhez, talán ez ma a legfontosabb feladata.
Érdekes kérdéseket vet fel a fegyelmezés milyensége a a film néhány jelenetében. A tanár – aki a beszélgetésen elhangzottak alapján sokak számára nem volt egyértelműen szimpatikus figura – az órai rendet úgy tudja fenntartani, hogy a folyamatosan felmerülő, olykor valóban érdeklődő, máskor nyíltan kötözködő kérdésekre mindig válaszol. Így azonban maga a tudásátadás szenved csorbát, magáról a tananyagról folytatott párbeszéd minduntalan megszakad. Szinte minden jelenet arról szól, hogyan sikerül a diákoknak kizökkenteni a párbeszédet az eltervezett menetéből. Vajon van-e egyáltalán ilyen helyzetben értelme az oktatásnak, vagy ha nincsen, akkor – ezért keserű és önironikus Bégaudeau filmje – milyen célt szolgál még egyáltalán az iskola?
A filmnek lehetséges egy olyan olvasata, amely szerint ebben - és a hasonlóan működőú iskolákban a diákok értékelhető tudást nem szereznek, a tanteremben tartózkodás célja csupán a személyes konfliktusok megképződésére és felemás megoldására, a szocializációra, a fegyelem elsajátítására korlátozódik, pesszimistább megközelítésben pedig erre sem. Ez a megközelítés igen lehangoló képet festhet a francia közoktatásról, valószínűsíthető, hogy az ilyen iskolák egyetlen, kézzelfogható eredménye a bevándorló és a helyi alsó-közép réteg gyermekeinek integrálása a társadalomba. Eszmények és perspektívák nélkül. Hogy ez a feladat sikeresen teljesül-e, arra a film nem ad egyértelmű választ.
A végső kérdés az lehetne, hogy van-e valódi céljuk ezeknek az (iskolai) integrációs folyamatoknak, a kisebbségi, hátrányos helyzetű réteg sikeresen olvasztható-e be a társadalomba, elindítható-e azon az úton, melyen a kedvezőbb helyzetű, többségi rétegek felé vezet. Az utolsó óra dialógusainank üzenete az, hogy nem, vagy esetleg megengedően és kiábrándítóan lassan, kis lépésekkel haladva. A filmet áthatja a "tanár úr" tenni akarása és lelkesedése, az erőfeszítései azonban jobbára hiábavalóak, igazi eredményt nem sikerül elérni. Az év közbeni órákból felvillantott jelenetek, a konfliktusok és azok megoldásai pesszimista összképet adnak, semminek sincs valódi következménye, nincs előrehaladás, csupán vegetálás van. Az egyetlen lezárt, valós következményekkel járó esemény, a verekedő diák kicsapása, amely inkább a végső határt jelöli ki: amíg fizikai atrocitás nem történik, addig a rendszer mindent megenged, minden elvisel és tolerál. Így Az osztály című film összességében egy, a mélyben megváltozott, de a felszínen a tradicionális formákhoz még ragaszkodó, posztmodern, diszfunkcionálisan működő oktatási rendszert skiccel fel, melyben a cél csupán a gyerekfelügyelet, az óvatos és toleráns fegyelmezés. A valódi tudásátadás ebben a világban már nemhogy nem prioritás, de egyenesen sokadrangú.
A film utáni beszélgetés a magyarországi iskolák és a benne tanuló, főként a film szereplőihez hasonlóan, a speciális figyelmet igénylő diákok körülményeit érintette. Teleki Fruzsina elgondolkodtató párhuzamokat vont a film és egy mai, angyalföldi szakiskola élete között. Személyes tapasztalatai szerint ő és a kollégái nagyon pontosan értik François helyzetét. Sok esetben talán még cserélt is volna vele, hiszen hiába a sok konfliktus, mégis csak voltak a pedagógusnak sikerélményei, olyanok amelyet a tanár a diákjaival együtt volt képes megélni. Szomorú tény, hogy napjainkban a magyar szakiskolák átvették a régi "javítóintézetek" feladatait. Teleki Fruzsina szerint ennek a fő oka abban keresendő, hogy a szakiskolák a gazdasági háttér hiányosságai miatt haszontalanokká váltak, s ebből egyenesen következik a perspektívavesztés is. Arra a kérdésre, hogy milyen eszközökkel lehet elérni bármit is a falakkal – az érdektelenség falaival – körbevett diákoknál, azt a választ kaptuk, hogy a legfontosabb az emberség, a nyitottság és a következetesség. A tanárnő felhívta a figyelmünket egy olyan tényre is, amely elsikkadni látszott a filmbeli diákokkal kapcsolatos, fontos kérdések mellett: azok a bizonyos falak nem csupán a tanulók számára jelenthetnek nehézséget, valójában maguk a tanárok is ugyanolyan kényelmetlenül érezhetik magukat a helyzetből eredő szituációkban. "Úgy érzem, hogy én vagyok az ellenség", foglalta össze érzéseit Teleki Fruzsina: sok időnek kell eltelnie addig – főképpen a rendszerszintű támogatások hiányában –, mire az osztály a tanárával szembeni bizalmatlanságot képes átváltani a tanulásból fakadó sikerélményre.
A Tizenkettő+ a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és Ifjúsági Irodalom Kutatócsoportja, azaz a GYIIK, valamint a PIM-Mesemúzeum közösen indított programsorozata az ifjúsági irodalom és kultúra legújabb jelenségeiről, tendenciáiról, pszichológusok, gyakorló középiskolai tanárok, könyves szakemberek közreműködésével – elsősorban a 12-18 éveseknek. A Tizenkettő+ további programjairól itt található információ.
Szerzők
-- Salah Rana --
