gyerek
2014. 05. 10.
Hanna, trollkodás, őrült csajok az Időfutárban
Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár 3. A Próbák Palotája. Tilos Az Á Könyvek, Budapest, 2014.
Regénysorozatról nehéz spoilerek nélkül írni, mégis megpróbálom, mert meglehetősen izgatottan vártam, hogyan alakul a Sigray Jakab Gimnázum tanulóinak sorsa – főképp Hannáé, akitől úgy búcsúztunk a 2. rész végén, hogy éppen Mária Terézia palástzsebében kotorászott üzenethagyás céljából. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, megjelent az Időfutár 3. része is – többé-kevésbé azonos szereplőgárdával, melyek közül páran kevesebb szerepet kapnak, míg az előző részek mellékszereplői közül akad, aki kulcsfontosságúvá válik, sőt új karakterek is felbukkannak. Viszont tartom magam az ígéretemhez: Hannáról egy szót se!
Az előző kötetben történtek óta pár hónap telhetett el, hőseink mégis mintha érettebbek lennének. Egyrészt a szerelmi szálak is bonyolódnak – bár a kamaszokra jellemző csetlés-botlás, félreértés, bénázás ebben a kötetben is megmarad –, másrészt mintha felelősségteljesebbé váltak volna a nebulók. Szóval nem marad el a jellemfejlődés. Bulcsú mizantrópiája komoly veszélybe kerül, Tibi fizikaversenyen brillíroz, csak Szabika, a csapat esszenciális tahója marad a régi. Igaz, utóbbi nem is szerepel sokat, csak a regény elején, amit sajnálok, mert sajátos, nagydumás vagány és lúzer elemeket vegyítő karaktere fontos komikumforrása a történetnek. Sándor bácsi figurája is visszaszorul egy kicsit, illetve mintha infantilisebben viselkedne, mint a korábbi részekben, amit felerősíthet, hogy egy idősíkban tartózkodik gyerekkori önmagával. Annál többet tudunk meg viszont a bécsi operaéletről, így Mozartról is: például, hogy nem bírja a pálinkát. Edina rokona, az Ausztráliában élő Hanna néni szerepe is megnő, ami elsősorban azért örvendetes, mert az agyonplasztikázott, hervadó cicababákon mindig nagyszerűen lehet szórakozni, főleg, ha szerelmesek.
Új karakter Tekla és professzor anyja, ők okosak, vagányak és a cselekmény haladása szempontjából nélkülözhetetlenek, csak éppen kissé klisések – a csapat agya eddig Zsófi volt, stréber zsenijelöltként pedig Ervin és Bulcsú szolgált. Tekla sem az egyik, sem a másik, anyja és ő az öntörvényű, időnként közveszélyes őrült-tudós figurának szelídített, női variánsai. Tudósból egyébként egész raklapnyi szerepel a történetben, és a kötet vége felé értjük meg, hogy ez nem véletlen – a tudománynak kulcsszerepe van a cselekmény és a kultúrtörténeti-filozófiai háttér szempontjából.
Nemcsak a pálinkafogyasztás merészebb ábrázolása és a szerelmi intrikák jelzik, hogy felnőttesebbé vált a kötet az előzőekhez képest. Komorabb hangot üt meg, több szomorú esemény történik, az egyik új történetszál bekapcsolódása pedig a negatív utópiák felé tolja el a szöveget, ami műfaji árnyalódást eredményez – ettől viszont csak izgalmasabbá válik a kötet. Váratlan fordulatokban és humorban azonban nincs hiány, úgyhogy aki szerette az Időfutár előző két részét, ebben sem fog csalódni. A Byron-álomszekvencia és Bulcsú random telefonjai a múltbeli nagy feltalálókkal viszont epizódjellegük révén legfeljebb korfestő vagy komikus szituációt teremtő elemek, nem kapcsolódnak szervesen a történethez, aminek egyik nagy erénye, hogy alaposan átgondolt, gondosan felépített világa van, semmi sem történik benne ok nélkül, és előbb-utóbb minden a helyére kerül benne. De ennyi belefér, hadd trollkodjon Bulcsú, ha már Szabikának inkább csak a nyála szerepel a sztoriban.
A sorozat szerzői 18. századi ruhákban az Időfutár harmadik részének a bemutatóján
Új karakter Tekla és professzor anyja, ők okosak, vagányak és a cselekmény haladása szempontjából nélkülözhetetlenek, csak éppen kissé klisések – a csapat agya eddig Zsófi volt, stréber zsenijelöltként pedig Ervin és Bulcsú szolgált. Tekla sem az egyik, sem a másik, anyja és ő az öntörvényű, időnként közveszélyes őrült-tudós figurának szelídített, női variánsai. Tudósból egyébként egész raklapnyi szerepel a történetben, és a kötet vége felé értjük meg, hogy ez nem véletlen – a tudománynak kulcsszerepe van a cselekmény és a kultúrtörténeti-filozófiai háttér szempontjából.
Nemcsak a pálinkafogyasztás merészebb ábrázolása és a szerelmi intrikák jelzik, hogy felnőttesebbé vált a kötet az előzőekhez képest. Komorabb hangot üt meg, több szomorú esemény történik, az egyik új történetszál bekapcsolódása pedig a negatív utópiák felé tolja el a szöveget, ami műfaji árnyalódást eredményez – ettől viszont csak izgalmasabbá válik a kötet. Váratlan fordulatokban és humorban azonban nincs hiány, úgyhogy aki szerette az Időfutár előző két részét, ebben sem fog csalódni. A Byron-álomszekvencia és Bulcsú random telefonjai a múltbeli nagy feltalálókkal viszont epizódjellegük révén legfeljebb korfestő vagy komikus szituációt teremtő elemek, nem kapcsolódnak szervesen a történethez, aminek egyik nagy erénye, hogy alaposan átgondolt, gondosan felépített világa van, semmi sem történik benne ok nélkül, és előbb-utóbb minden a helyére kerül benne. De ennyi belefér, hadd trollkodjon Bulcsú, ha már Szabikának inkább csak a nyála szerepel a sztoriban.
További írások a rovatból
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
Más művészeti ágakról
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről