bezár
 

art&design

2014. 05. 04.
Egy banánban nem sok tragédia rejlik
Interjú Nemes Annával első önálló kiállítása kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy banánban nem sok tragédia rejlik Nemes Anna festő szakos hallgató a Képzőművészeti Egyetemen. A Blitz Galériában kiállított embermagasságú portréin a Baltazár Színház színészei, testépítő nők, saját arcképe és a szülei láthatók, találunk a munkák közt kisméretű akvarelleket is. A megnyitón dr. Máriás Béla arról beszélt, hogy az önmagáért való szép maga az unalom, mert számára a "szép" által elfátyolozott szörnyűség, az idill mögött megbúvó tragédia izgalmas.
A szép megvitatásáról szóló bekezdés kissé általános maradt, de mégis összefügg Nemes Anna képeivel, hiszen ő is az emberben rejlő tragikumot, egyediséget, az átlagos szépségnek ellentmondót keresi. A Nemes Anna által kidolgozott technika szemet gyönyörködtetővé varázsolja a lelkileg és testileg is deformált emberek arcát. A modorosságtól mentes portrék egy koherens sorozatot alkotnak.  
Nemes Anna: Önarckép (2014)PRAE.HU: Miért döntöttél annak idején úgy, hogy a festő szakra jelentkezel?

A Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártam drámatagozatra, körülöttem majdnem mindenki a színházban akart nyomulni, de nem gondoltam, hogy nekem is ebben lenne a jövőm, meg akkor már elkezdtem rajzolni, és ettől függetlenül esélytelen lett volna, hogy felvegyenek bárhova színésznek, mert túl speciális a karakterem.

PRAE.HU: Még mindig játszol színészként?

Az elmúlt néhány évben kaptam színházi felkéréseket. Játszom a Kolibri Színházban, a Cyber Cyranoban és  a Stúdió K-ban  A Nincsen apám se anyámban.
Nemes Anna: Dani (2014)PRAE.HU: Miért a Baltazár Színház tagjait választottad a portrék alanyainak?

Praktikus okai voltak annak, hogy őket választottam. A Baltazár Színházban nincsen személyiségjogi probléma, egy általános intézetbe nem mehettem volna fotózni. A színháznak van egy fotósa, Bege Nóra, az ő fényképezőgépét használtam.  Kristálytiszta, nagyon jó fotók lettek, ezek alapján festettem. 

PRAE.HU: Miért ez a téma vonzott?

Mindenképpen olyan képet akartam festeni, ahol valamilyen emberi csúnyasággal kell szembesülnie a nézőnek. A legtöbb ember kijelenti, hogy elfogadja a másságot, de ha mellette smárol két down-kóros a metrón, ijedten odébb megy, vagy ha kiderül a gyerekéről, hogy sérült, akkor kétségbe esik. Ez szerintem az oktatás hibája is. A sérülteket sok helyen nem integrálják, külön iskolába járnak. A Deák Diák Általános Iskolában több fogyatékkal élő is járt az osztályomba, nekem emiatt sose volt velük kapcsolatban frusztrációm vagy gátlásom. Úgy gondolom ez a mindennapokban alapvető probléma, és bosszant a képmutatás az emberek részéről. Például nem néznek a szemükbe. Ezért olyan portrékat akartam, amik jó nagyok, szóval leuralják a befogadót. Másrészt azért is nagyok a képek, mert a technika, amivel dolgozom, kicsiben nem működik. Csak úgy tud kiteljesedni az anyag, ha ilyen nagy helyet hagyunk neki. 
Nemes Anna: Panka (2014)PRAE.HU: A technika kifejezetten ebből a koncepcióból alakult ki?

A technika nagy büszkeségem, kétlem, hogy én lennék az egyedüli használója, de a mostani szcénában Magyarországon – a fiatalok között – úgy tűnik, hogy igen. Úgy alakult, hogy eleinte papírra dolgoztam, de a megfogalmazás módja a düreri natúrához állt a legközelebb, szóval ecsettel simogattam a papírt. Aztán arra gondoltam, miért ne vizezzem fel, miért ne engedjem el, s akkor a papíron kezdtem tocsogtatni, hagytam, hogy az anyag önmagában dolgozzon. Azonban minél nagyobbak voltak a képek, annál nehezebb volt installálni, olyan lett, mint a saláta, nem lehetett felemelni. Ezért választottam a vásznat, és többféle próbálkozás után kialakult a végső technika. Akvarellfestéket használok, ami ilyen formában a vásznon izgalmasabban működik, mint a papíron.

PRAE.HU: Mennyi ideig dolgoztál egy ilyen képen?

Nem úgy dolgozom egy képen, hogy huzamosabb ideig festem, amire elkészül, hanem dolgozom rajta, félkészen elteszem, dolgozok egy másikon, aztán újra előveszem. December óta megcsináltam körülbelül húsz portrét.

PRAE.HU: Ez előtt miket festettél?

A portré nálam régóta megvan. Öt éve még a jelentéktelen enteriőrrészletek vonzottak, például egy ajtónak a sarka vagy a kilincs vagy valamilyen felismerhetetlen részlet. Aztán elkezdtek érdekelni a figurák, és most már nem is tudok figura nélkül létezni. Nehezen is fogadok be egy olyan képet, amin nincs figura, de ez ilyen alkati dolog. A portré az, amibe teljesen bele tudok mászni, valószínűleg ez a kapcsolat a színház és a festészet közt. Közhelyesen fogalmazva: az emberek pszichéje érdekel. Az értelmileg sérültek előtt a testépítő nők pörögtek nálam, a kiállításon is van kettő. Az értelmileg sérült és a testépítő is deformált, csak másképp.
Nemes Anna: Attila (2014)PRAE.HU: Ssegítik a képeid a nézőket abban, hogy jobban megértsék ezeket az embereket?

Azt kétlem, hogy ezek után lelkes látogatóivá válnának az ilyen intézményeknek, meg egyből örökbe fogadnának értelmileg sérülteket, de abban reménykedem, hogy talán elgondolkodnak ezen a dolgon. Nincs egészséges hozzáállás. Azt se szeretem, ha valaki úgy tesz, mintha a másik ember nem lenne sérült, de azt se lehet, hogy azért mert sérült, vattába kell csomagolni.

PRAE.HU: Kik azok a festők, akik közel állnak hozzád és ehhez a sorozathoz?

Jenny Saville, Chuck Close, Marlene Dumas.

PRAE.HU: Mi a célod?                           

Az, hogy amit csinálok, ne csak terápiás hobbiként működjön, hanem legyen értelme és érjen valamit. Nem akarok eladni képeket úgy, hogy nincs jelentése "magamon" kívül. Például a zenélést is azért hagytam abba, mert úgy éreztem, hogy nem tudnám ezt annyira jól csinálni, hogy utána majd az Operaházban zongorázzak.

PRAE.HU: Mik a további terveid?

Két sorozatot szeretnék megcsinálni a nyár folyamán. A technikát még nem pontosan döntöttem el. Érdekel az enteriőr megint, de figurákkal, és az állatokhoz is vissza akarok térni. Hasonló portrésorozatot szeretnék prostituáltakról, mint az értelmileg sérültekről vagy a testépítő nőkről.

PRAE.HU: Dr. Máriás megnyitó beszédében azt mondta, hogy a tájképekkel és csendéletekkel ellentétben a szép az életben rejlő tragédia. Ez hogyan kapcsolódik a portréidhoz?

Kapcsolódik, abból a szempontból, hogy míg egy banánban önmagában nem sok tragédia rejlik, addig egy értelmileg sérültben annál inkább. A szépet csak valami más dolog viszonylatában lehet értelmezni, ugyanakkor a szép a festői minőségben is rejlik. Nem az ábrázolt valami a szép, hanem az ábrázolás vagy a megközelítés módja.
nyomtat

Szerzők

-- Csata Hanna --


További írások a rovatból

Neked már megvan a heti Praedád?
art&design

Ioana Stanca és Vető Orsolya Lia Soft as Water című kiállításáról
art&design

Reflexió a girlscanscan Tripping on Modernist Monuments című kiállításáról
art&design

Interjú Keresztesi Botonddal virtuális valóságról, globalizálódásról és fenntartható sikerről

Más művészeti ágakról

A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kondor Ádám válaszol
Tudósítás Lichter Péter Soderbergh-monográfiájának bemutatójáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés