Krisz (Krisztián), Dan (Dániel) és Mike (Miklós) tizenéves kamaszok, a fiktív, elit Réterdősi Gimnázium tanulói. Sülve-főve együtt vannak, az iskolai szünetekben a patak mellé, a kiserdőbe és a sintértelepre járnak inni, meg kóbor kutyákra lövöldözni. Csenge, az iskola "dugható" jó nője hol egyikük, hol másikuk mellé csapódik. Hogy Krisz végül miért megy a többiek idegeire, arra nincs konkrét magyarázat, ahogy arra sincs, hogyan lesz a mai Magyarországon egy átlagos gimnazista egyik napról a másikra gyilkossá. Igaz, Krisz, az áldozat "hülye lombikpatkány", ráadásul túl sokat kérdez, s ennyi épp elég – vélik a többiek, mindenkinek jobb, ha nincs többé. Szerinted, ha felteszem Krisz hulláját a face-re, hány lájkot kapnék? – kérdezi Mike Dantől, a hirtelen jött ötletet pedig nemsokára visszafordíthatatlan tett követi. Egyszerű ez, mint a pofon, hisz a lehetséges gyilkossági módokra ott a gugli. Csak rá kell keresni.

A Kolibriben jelenleg több olyan darab is fut, amely elsősorban a kamaszkorúak iskolai és magánéleti problémáit, beilleszkedési nehézségeit, illetve konkrét válsághelyzeteket hivatott bemutatni. Kirekesztést, előítéletet, magányt, vagy jelen esetben a gyilkossá válás folyamatát. Ez utóbbira két előadás is vállalkozott, a Kövek (Stefo Nantsou – Tom Lycos) és a mostani Csöngő (Kiss Márton), melyek azonban, azon túl, hogy mindkettőt egy-egy konkrét esemény ihlette, csupán a felvetett problematikát tekintve kapcsolódnak egymáshoz – végkifejletük eltérő. Míg ugyanis a Kövekben két fiú kvázi felelőtlenségből és unalomból sodródik bele a gyilkosságba (egy autópálya fölötti hídról játszanak célba dobást), a Csöngő tizenévesei előre kitervelt cselekedetet hajtanak végre hidegvérrel úgy, hogy közvetlen környezetüknek fogalmuk sincs, mire készülnek. Ahogyan utólag nekik sincs arról, hogyan is történhetett velük mindez.

Hogy miképpen jeleníthető meg a színpadon érzékletesen, ám a kamaszok számára mégsem szájbarágóan egy olyan téma, melynek lényege, hogy gimnazista fiúk egyszerűen likvidálják egyik társukat, nem lebecsülendő dilemma. Folyamatos kérdésfeltevés, továbbá lehetőség szerint kerülni a jelenség túlmagyarázását, ez tűnik a leginkább célravezetőnek. A látottakkal kapcsolatos előadás utáni beszélgetés tulajdonképp csak ráadás, az itteni, egyébként üdvözlendő művészetpedagógia része, ám a lényeg – érzékeny korosztályról lévén szó – a mindenkori figyelemfelkeltésben, s nem utolsósorban az őszinte megközelítésben rejlik.

Ehhez pedig elviekben minden lehetőség adott: a Kolibri szűkös, intim, jellemzően csupán jelképes, állandóan változtatható/alakítható díszlettel dolgozó játékterén az egyedüli bútorzat most is csak az egyszer asztalként, székként, máskor iskolai padként funkcionáló, üvegszerűen áttetsző panel, ahol a Csöngő nevű patak zubogása ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a szétdobált borosüvegek és a pisztoly, jócskán felerősödnek az interakciók. Az iskolában, patakparton, illetve sintértelepen játszódó jelenetekben az események puzzle-darabjainak egymásutániságát követhetjük nyomon úgy, hogy a történetnek néha akarva-akaratlanul maga a néző is részesévé válik, s erre a legjobb példa az a kifejezetten provokatív pillanat, amikor az egyik főszereplő pisztolyával hirtelen a nézőtér felé fordul, majd lő, nem kis riadalmat keltve ezzel. Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid, valamint Alexics Rita színpadi jelenléte pedig, ahogy azt a Kolibriben már más darabok esetében is megszokhattuk, alapvetően közelebb viszi a nézőt az adott problematikához.

Ez persze különösen akkor igaz, ha az alkotókkal együtt sikerül megteremteniük a tragikus és humoros elemek közötti egyensúlyt. Hogy a néző egyébiránt ne azt érezze, a feszültséget "kötelezően" (fel)oldó viccelődés, vagy  a felesleges plusz magyarázat valami fontosat fed el. Tény, hogy a mérleg képzeletbeli nyelve a Csöngő esetében nem mindig e felé az elvárt egyensúly felé billen el, melynek oka részben az, hogy az előadás a minket körülvevő valóságból, vagyis konkrétan az aktuálpolitikából a szükségesnél valamivel nagyobbat merít, a másik pedig, hogy olykor azt is megmagyarázza, ami egyébként a fiatalok számára minden bizonnyal egyértelmű.

A szokásos, duplaszerepes ziccer, ami példának okáért az Emlékezz rám! című darabban, illetve a Kövekben is  jól működött, most Mult István erőteljesen karikírozott női, illetve férfi tanárszerepében valamiképp túlhangsúlyozottá válik, s a néző, aki az egyik pillanatban elképed, a másikban szó szerint hahotázik, végül mégiscsak elbizonytalanodik ezekkel a kétségtelenül jellemző, vicces, ám elnagyolt figurákkal kapcsolatban. Talán, mert a tanulóktól és az igazgatótól egyaránt rettegő konformista Tripicsákné (!), illetve vele párhuzamosan a tízedikesek között extrém versenyszellemet generáló férfi tanerő, aki tanítványaival az apróbetűs részeket, így például Hitler autójának rendszámát, illetve a polisz definícióját az utolsó szóig bebifláztatja, ebben a formában már lényegesen többet (olykor túlontúl sokat) mond a jelenlegi oktatásügy helyzetéről, s persze politikáról, mint magáról a tragédiáról. Mely utóbbitól a néző ily módon kissé el is távolodik, s épp ezért nincs mit csodálkozni azon, ha a kegyetlenül humorosra sikeredett osztálytermi jelenet után a nézőtéren helyet foglaló fiatalok már azt is nevetségesnek találják, amikor a későbbi áldozatot játszó színész, szembesülve a többiek feléje irányuló gyűlöletével, egy ponton elsírja magát.

El vagytok ti romolva, mint az iskolacsengő – jegyzi meg keserűen a Mult István játszotta Tripicsákné a részeg és indulatos diákok részvételével zajló etika órán, s ez a mondat, mely alapvetően az említett szereplő tehetetlenségéről árulkodik, mint egyfajta ítélet mégis a levegőben marad. A gyilkosság utáni utolsó, a valóságtól részben elemelt, s csupán tett és következmény tekintetében egyértelműsített végkifejlet, melynek során a fiúk az őket kihallgató rendőröknek vallanak, majd börtönbe kerülnek, s kvázi elnyerik méltó büntetésüket, pontot tesz az események, illetve az adott probléma végére is. Krisz, az áldozat monológja, amiben mindenkit, akinek valaha köze lehetett a halálához, elátkoz, már nem kapcsolódik a szorosan vett történethez. Sokkal inkább tart abból kifelé, csakúgy, mint a mai magyar társadalom antipolisz jellegének szükségtelen, többszöri hangsúlyozása. Mert hogy nem jól van ez így, ahogy most van, e nélkül is tökéletesen érthető, sőt, átérezhető.
 
 
Csöngő
 
Szereplők: Alexics Rita, Mészáros Tamás, Mult István, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid
Dramaturg: Horváth Péter
Látvány: Polgár Péter
Zene: Lázár Zsigmond
Asszisztens: Tóth-Gábor Anna
 
Írta és rendezte: Kiss Márton
 
2014. március 31.
Kolibri Pince