A galéria fő terében egy hatalmas installációval találkozunk: a sarokban a fehér falakon szénnel rajzolt emberáradat – sokaság, ahol az alakok elnagyolt vonásai mögött felsejlik a düh, a felindultság –: kitörni készülnek a kétdimenzió fogságából. E felbőszült tömeg talán Dózsa serege maga – kortárs köntösben –, de focidrukkerekként vagy tüntetőkként is megállnák a helyüket. Akárhogy is legyen, egy elem összefogja őket, ez pedig a lázadás szelleme. Forrongásuk egyenesen a befogadóra irányul, felszólítva őt arra, hogy előítéletektől mentesen igyekezzen újragondolni azt, amit eddig a történelemkönyvekben olvasott a parasztfelkelésről és annak vezetőjéről.

A figurákkal megütköző befogadó egy lépést hátrálva a padlón látható nonszensz erezetre lesz figyelmes: az egész kiállítótérben szertefutó, piros, sárga és kék szigetelőszalagokból áló háló megpróbálja felfejteni az események ok-okozati rendszerét Mátyás királytól egészen Dózsa György kivégzéséig. Az alkotók a kusza vonalakkal igyekeznek tényeken alapuló magyarázatot adni az eseményekre, Dózsa György történetének hiteles újraalkotása tehát a cél, azonban a múlt erős hatásaival való szembenézés, az azokból való kitörés szinte lehetetlen. A MKE-s hallgatóknak mégis sikerül purizálni a történelmet: tényeket tárnak fel, azok interpretációját azonban a lehető legminimálisabbra szorítják vissza – nincsenek értelmező szövegek a falon, sem más történetet “elmesélő" írások, történelem-értelmezések, csupán az összekötő vonalak azok, melyek egybefűzik a neveket, dátumokat, eseményeket. Egyetlen interpretatív céllal létrehozott eleme van az installációnak, egy dobogón az oroszlánokkal megetetett, Marius nevű zsiráf haláltusájáról készült kép látható.

Az értelmezést segítő anyagok hiánya következtében kisebb zavar keletkezik a befogadóban, amit a hátsó kiállítótérben elhelyezett kortárs Dózsa-reflexiók sem enyhítenek, azok csupán még árnyaltabbá teszik a közoktatásból fakadóan kissé egyoldalú képet – Dózsa alakja itt a hősiesség mintaképe és a gyarló erőszaktevő között ingázik. Mauer Dóra ez utóbbit erősíti az 1972-es Keressük Dózsát videójához készített tanulmányának egy részletével, amelyen különféle Dózsa-arcokkal kísérletezik. Ezek az arcok a filmen később sávszerűen szétvágva jelennek meg, így a csúsztatásoknak köszönhetően egyéni Dózsa-portrék kialakítása válik lehetségessé. Maurer ezzel rámutat arra, hogy sokféle Dózsa-kép létezik, azonban a skiccek mellé jegyzetelt gondolataiban világossá teszi, hogy számára a parasztfelkelő nem volt más, mint bosszúvágytól égő haramiavezér. (Éppen ezért nem meglepő, hogy az 1972-ben Dózsa György tiszteletére rendezett MNG-s kiállításról eltávolították ezt a művét.)

Reischl Szilvia egy fiktív, az Özv. Dózsa Györgyné nevet viselő utcanév táblával a népi hős Dózsát állítja elénk, ahogyan teszik azt a MKE-s hallgatók is a galéria ablakaira fújt színes fejekkel, melyeken Dózsa György és Che Guevara vonásait mossák össze az alkotók. Roskó Gábor sajátmagát ábrázoló fotójával – melyen székhez láncolva idézi vissza Dózsa kivégzését – szólít fel minket a történelem eseményeiről való differenciáltabb gondolkodásra. Böröcz András is emellett érvel, amikor Kiss István 1961-es Dózsa-emlékművét libikókára állítva jelzi, hogy Dózsa György személyének megítélése mennyire ingadozó az aktuális politikai hatalomtól és kortól függően.