Három teljesen más alkatú személy foglal helyet az asztalnál: a kurátor, aki szakmai szemmel gondolkodik a festő művészetéről, a gyűjtő, aki leginkább egyéni ízlése alapján kapcsolódik Bálint Endre képeihez, illetve a díszletes, aki személyesen is jól ismerte Bálint Endrét. Mindhármuk számára más jelentés hordozói maguk a képek is, persze nyilvánvalóan vannak olyan közös pontok, amelyekre fel lehet fűzni egy beszélgetést.

Martos Gábort elsőként például az érdekli, hogy beszélgetőpartnerei hogyan találkoztak Bálint Endre művészetével. Kolozsváry Marianna elmeséli, hogy habár ők is találkoztak személyesen, erről nincs emléke, de az bizonyos, hogy nagyon sokat segített neki a tárlat megálmodásában, hogy ezek között a művek között nőtt fel, mivel édesapja Bálint egyik legnagyobb gyűjtője volt. Hozzátette még, hogy a kiállítás során azt a Bálint Endrét szerette volna megmutatni, akit csak ő ismer, művészetét, ahogyan csak ő látja. Bródy Vera szintén erősen kötődik a művészhez: a városligeti Bábszínházban egy helyen volt a műhelyük, ezért volt olyan időszak, amikor nap, mint nap találkoztak. A bábtervezőnek nehéz is emiatt állításokat megfogalmaznia a művészről, hiszen a személye számára rendkívül közeli, de arra biztosan emlékszik, hogy Bálint képei már nagyon hamar hatást gyakoroltak rá, szerette, ahogyan a tragikum és a komikum vegyült bennük, és azt, hogy festményei mindegyike olyan, mint egy mese. Alföldi a Horváth Mihály Gimnáziumban, Dózsa Erzsébet rajzóráin találkozott elsőként Bálint művészetével, majd a festő szép fokozatosan beúszott az életébe és volt egy pont, amikor el kezdte gyűjteni a festményeit.

A rendező azt is megosztja velünk, hogy Bálint művészetének középső korszaka az, ami hatást gyakorol rá. Ezekben ott van az a végtelen, mély és megrázó szomorúság, a vállalt fájdalom, amely a befogadóra lebilincselően hat. Bródy Vera hozzáteszi, hogy Bálint életében folyamatosan jelen volt a halálfélelem gyenge fizikuma miatt, amit viszont folyamatosan képes volt elhessegetni, amikor festett. Viszont, amikor befejezett egy nagy vásznat, akkor a festőt újra elfogta a kétségbeesés, hogy már nem fog tudni vagy nem lesz ideje nagy műveket alkotni.

A művész utolsó korszaka is nagy hangsúllyal kerül elő a beszélgetésen, Alföldi kimondja, hogy ezeket az alkotásokat már nem érzi olyan erősnek, mivel látja bennük, hogy "agyalással" készültek, kisebb bennük az ösztönösség. Kolozsváry ezt azzal magyarázza, hogy a párizsi kiköltözés után megváltozott Bálint szemlélete, olyannyira eltávolodott az otthontól, hogy azt már nem tudta festeni. A kései képeken inkább művészetének összegzése és az élettel való számvetés témái jelennek meg.

Martos a beszélgetést a személyes élményektől a Bálint-recepció irányába tereli, Kolozsváry pedig kihangsúlyozza, hogy Bálint neve már saját korában is fogalom volt, már életében is elismerték itthon a művészetét. Ezzel Bródy Vera is egyetért, ezért nem is értette, hogy halála után miért nem csináltak a képekből nagy és átfogó életmű-kiállítást. A Galéria e mostani retrospektív kiállításán kívül talán senki sem foglalkozott a művészetével ilyen mélységig, aminek talán az az oka, hogy a művésznek különleges, senkivel sem összehasonlítható hangja volt. Alföldi szerint az emberek szeretnek mindent jól behatárolható kategóriákba szorítani, és ha ez nem megy nekik, akkor nem törődnek az adott dologgal. Bálint pedig épp ilyen volt.