art&design
Több szempontból is izgalmas a Magyar Nemzeti Galéria tavaly újrarendezett jelenkori állandó kiállítása: lehet méltatni az ötletes koncepciót és annak megvalósítását, illetve az érzékeny szelekciót, továbbá azt is, hogy a galéria a korszakba tartozó tizenkétezres gyűjteményéből sikerült okosan és átgondoltan válogatni.
Ki lehet emelni még, hogy Petrányi milyen ügyesen játszik azzal a térrel, ami nem éppen a legszerencsésebb egy ilyen kiállítás szempontjából. Azonban bármit is hangsúlyozzunk, nem szabad elfeledkezni a legfontosabbról: a Lépésváltás megvalósítja azt, ami kevés jelenkori/kortárs kiállításnak sikerül: értelmezéseivel megszünteti a laikus befogadó viszolygását e kor művészetétől. Ezalatt egyáltalán nem azt értem, hogy Petrányi a kiállítást butítja le az izmusokat, avantgárd irányzatokat, kortárs művészetet idegenkedve szemlélő néző számára, sokkal inkább arról van szó, hogy megoldásaival felébreszti a prekoncepciókkal terhelt néző kíváncsiságát, érdekeltté teszi őt a jelenkori művészet megismerésében, majd azokon a helyeken, ahol a befogadó elbizonytalanodna vagy kételkedni kezdene, a segítségére siet egy világos értelmezéssel.
Teszi ezt már rögtön a tárlat elején: a fémmel megkettőzött lépcsővel, majd a lépcsőfordulóban elhelyezett hangulatébresztő munkákkal felcsábítja a befogadót a harmadik szintre, s jelzi számára, hogy ott valami történni fog. A kurátor a Kondor Béla nevével fémjelezett, Konstrukció-gépek-építmények tematikájú válogatással, majd a kupolatérben elhelyezett három monumentális installációval egyenesen a kiállítótérbe vezeti a nézőt, aki számára azonnal világossá teszi, hogy a ‘45 utáni művészetet a különböző irányzatok párhuzamos jelenléte és az egymáshoz kapcsolódó generációk, művészcsoportok, alkotók láncolata határozza meg. Ennek értelmében a kiállításon egyszerre rajzol meg egy ívet – nagyvonalúan kezelve a történetiséget – a Posztszürreális tendenciáktól kezdve egészen a jelenig, miközben rávilágít az adott korban létező különféle művészetfogalmak egymásmellettiségére. Ezt a koncepciót vezeti fel Pauer Gyula Maya és Jovánovics György Ember című munkáinak egymással szembe helyezésével, majd viszi csúcsára a következő blokkokban (Művészet a szocialista realizmus után; A szürnaturalizmustól a pop-artig; Iparterv), ahol a bemutatott művekkel hatékonyan rávilágít a szocreál/hivatalos művészet és az avantgárd irányzatok közötti átfedésekre, összefüggésekre is.
Petrányi elfogulatlanul, előítéletektől mentesen, a legfontosabb együttállásokat felmutatva helyezi egymás mellé ezeket a műalkotásokat, miközben a folyamatos kontextualizálással és a kultúrpolitikai adalékokkal arra is szüntelen figyel, hogy a látogató ne csak az egyes műveket tudja értelmezni, hanem azt a kort is rekonstruálhassa, melyben ezek a festmények, fotók és installációk napvilágot láttak.
Ugyan a 70-es évek művészetét elérve a kurátor már kevésbé képes fenntartani e semleges szemlélődés attitűdjét, hiszen a szelekciót e termekben saját személyes ízlése határozza meg, minek következtében a kiállítás második része csak a magyar neoavantgárd bemutatására korlátozódik, mellőzve az ezzel párhuzamosan élő irányzatokat, ugyanakkor magyarázatait, értelmezéseit itt sem szorítja vissza. Ez pedig különös fontossággal bír a kortárs képzőművészet bemutatása esetében, hiszen gyakran tapasztalható, hogy a jelenhez közeledve a látogatók nagy részében fokozódik a bizonytalanság, a zűrzavar, egyre kevésbé képes értelmezni ezeket a műalkotásokat, így hajlamossá válnak teljes távolságtartással szemlélni ezeket a képeket (aminek sokszor persze hangot is adnak az "ezt én is meg tudom csinálni" kijelentésben). Petrányi azonban tényleg megtesz mindent annak érdekében, hogy ezeket a műveket közel hozza: a kiegészítő szövegek információival fontos összefüggésekre világít rá, a befogadót segíti abban, hogy észrevegye e művekben a művészetet, a művészet látására tanítja meg, miközben egyre több műhöz fűz rövid magyarázatot, azok jelentésrétegéből feltár egyet-egyet, sőt tudatosítja a nézőben, hogy ezeknél a munkáknál a vizualitás elsődlegességét a gondolatiság váltja fel (kvázi megérteti vele, hogy hiába lenne képes elkészíteni egy adott munka pontos másolatát, az attól még nem lesz műalkotás).
A Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása a budapesti Magyar Nemzeti Galéria C épületében tekinthető meg hétfő kivételével minden nap 10.00 és 18.00 között.
Fotó: Magyar Nemzeti Galéria
Szerzők
-- Kocsis Katica --
További írások a rovatból
