Csak reménykedni tudok, hogy "a gyerekkönyv- és illusztrációbolondoknak a részvétel kötelező" felszólítással a Facebookon is meghirdetett programon végül megjelent közönség nem azt jelzi, hogy nyolc embert érdekel az országban összesen, hogy melyek az idei Könyvfesztivál érdekes és a kritika górcsöve alá vonható könyvei. Inkább azt jelzi, hogy közeleg a tanév vége, kellemes idő lett, és amúgy is vége a gyereknapnak. Vagy meglehet, azt gondolták páran, már megint biztosan ugyanaz lesz a téma, a gyerekkönyvek felfutása, a jó design és a jó szöveg kellemes arányai, és mindezek ellenére a piac töredezettsége stb...

Azok, akik erre számítottak, kellemesen csalódtak, mert Both Gabi moderálásával nem egy köldöknézős általános panaszáradat hangzott el a gyerekkönyvekről és a hazai olvasni tanulás nehézségeiről, hanem élő és eleven kritikai vita, tüzes és szellemes hozzászólásokkal, feszült pillanatokkal és továbbgondolásra érdemes megállapításokkal. Ez annál is inkább becsülendő, mivel az egyik kötet szerzője a vendégek között foglalt helyet, így Schein Gábor szinte szó szerint élve boncoltatott.
 
Az első, kritika alá vont könyv éppen az övé volt, a Márciusban jaguárok? című gyerekverskötet, amelyet a Móra Könyvkiadó jelentetett meg. Both Gabi három rövid vers felolvasása után mintegy választ is implikáló kérdést intézett a három kritikushoz, Varga Bettihez, Szekeres Nikolettához és Pompor Zoltánhoz: Szerintük jó-e a szerkesztés?

Varga Betti kevésbé nézte magát a szerkesztés vázát, ő hangulatképeket érzékelt a verseket olvasva, kicsit melankolikus, kicsit nosztalgiázó, olyan semmibe révedő, kellemes versek ezek, ő leginkább a zeneiségét figyelte, a Weöres Sándor-i hangokat.
 
Pompor Zoltán kifogásolta, hogy a fülszöveg szerinti "sok humor" alig jelenik meg a versekben, és neki leginkább az illusztrációkkal van problémája. A képek (Rofusz Kinga munkái) nem tükrözik a hangulati változásokat, nem úgy hullámzanak, ahogyan pedig azt a versek sokfélesége diktálná. Nem mindegyik vers tetszett neki, azt viszont a könyv erényének tartja, hogy széles közönséget megszólíthat. Szerinte sok a kép, kevés a szöveg, a 30 verset tartalmazó kötetbe még belefért volna sokkal több, és akkor ugyanennyi képanyaggal vonzóbb lenne a kötet. Vagy eleve kevesebb kép kellett volna bele.
 
Szekeres Niki a verseket három kategóriába sorolta: abszurd, svédgyerekvers-típusú és szürrealista versek. Közülük kevés érintette meg (csak az Apa, anya című verset emelte ki), és nem érezte a szerző jelenlétét a versekben. Az illusztrációkkal kapcsolatban neki is volt kivetnivalója: amennyire jól tudott működni ugyanez az alkotópáros az Irijám és Jonibe című kötetben, annyira nem ez a helyzet ennél a kötetnél. Szekeres Niki úgy véli, Rofusz Kinga inkább itt most csak lerajzolja a verseket, mint továbbvinné gondolatilag. Nem lép kapcsolatba a versekkel, nem gondolja tovább. Ahol sok kalap szerepel a versben, ott sok kalapot rajzol...


 
Varga Betti ezzel tökéletesen egyetért, szerinte is túl sok a képanyag ehhez a versmennyiséghez, és szerinte sem követik az illusztrációk a szerző stílusjátékait.
 
Both Gabi elmesélte, hogy tesztelte a kötetet saját 9 és 11 éves korú lányain, és a gyerekeknek nagyon tetszettek a versek, annak ellenére, hogy "nem értették" őket. Az illusztrációk közül azok tetszettek nekik, amelyeken nem szerepeltek arcok. De abban a kritikusok mindannyian egyetértettek, hogy azért ez egy nagyon is gyerekeknek való könyv.
 
A tusa második fejezete Maros Krisztina illusztrátor önálló könyve volt, Az Illatok és Hangok Őrzője címmel megjelent rövid mese a Csimota Kiadó gondozásában. Az egyébként grafikusi díjakkal jutalmazott szerző-illuszrátor önálló meséjét ízekre szedték, könyörtelenül. A szöveg édeskés felhangját észrevételezte Both Gabi, ami Varga Betti szerint nem gond, csak ilyenkor kellene egy jó szerkesztő, aki gatyába rázza a szöveget.

A kritikusoknak egyöntetűen azzal volt gondjuk, hogy dramaturgilag nem logikus, a jellemek nem kidolgozottak, motivációik megkérdőjelezhetők, az egész ideológiailag bizonytalan lábakon áll, közhelyes. Szekeres Niki hozzátette, a szöveg ezzel a nagyon didaktikus üzenettel (kommercializálódó, elszürkült társadalom kontra színes nyitottság) elzárja a lehetőséget a nyílt értelmezés útjától. Varga Betti azt firtatta, a könyv vajon miért a kiadó Tolerancia-sorozatában jelent meg.  Ez a sorozat, amely egyébként zseniális kezdeményezése a kiadónak, és fantasztikusan jó szövegek kaptak helyet benne, az elfogadásért, a társadalmi kirekesztettség ellen emel szót. Ehhez képest ebben a könyvben nincs szó elfogadásról, csak a szürkeség versus sokszínűség közhelyes ellentétéről, s a könyv ehhez a témához nem ad hozzá semmit. A szereplők is sematikusak, az illusztrációkról szólva a kritikusok például nem értették az egyes helyeken hegyes orrú, máshol viszont nem hegyes orrú szereplők megjelenésének logikáját. A kötet, amelyet a szokásostól eltérően nem jobbról balra kell lapozni, hanem alulról felfelé, érdekes megoldás, de sajnos nagyon felszínes a tartalom, ezért inkább csak egy érdekes ötlet marad, semmi több.
 
A tusa harmadik "áldozata" May Szilvia új könyve volt, a Fásli Utcai Állatkórház ‒ Újabb esetek. A Cerkabella Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője Both Gabi szerint egyedi hangja ellenére kevéssé elismert, megérdemelné a nagyobb kritikai figyelmet. Pompor Zoltán nem tudta így értékelni, a kötetben kevés a szöveg ahhoz, hogy ezt megítélje. Szekeres Nikoletta nem tartja különlegesen egyedi hangú szerzőnek May Szilviát, inkább azt mondaná, nagyon korrekt szerző, aki tudja, hogyan lehet a történetet végigvinni. Nagyon jó ötleteket szedett benne össze, az egész nagyon jól tud működni az illusztrációkkal együtt (Petrók Ildikó rajzai). Varga Betti nagyon pozitívnak értékelte, hogy May Szilvia tud őszintén és természetesen vicces lenni.
 
Az illusztrációkról szólva megállapították, hogy ha az arcokat nem számítjuk, nagyon jók a rajzok, bár sok az üres tér, amelyeket még meg lehetett volna tölteni élettel, hogy ne csak egyszerű fehér háttér legyen. Abban is mindannyian egyetértettek, hogy milyen jó lenne, ha a várótermekben ezt a könyvet (illetve az előző részét) olvasnák.

A beszélgetés ezek után eltért a három könyv cincálásától. Both Gabi a kritikusok személyes olvasmányélményeire volt kíváncsi, vagy arra, mely könyvek tudják őket felbosszantani. Mint utóbb kiderült, ezek a kérdések inkább időkitöltőek voltak, a moderátor azt hitte, másfél óra áll a rendelkezésére az egy óra helyett. A lényeg azonban elhangzott, és bízzunk benne, hogy lesz még tusa, lesz még kritikavita, mert az ilyen viták is nagyban hozzájárulhatnak a szakmai disputakultúra fejlődéséhez.