bezár
 

irodalom

2014. 11. 01.
A város mint szabadsággyár
Interjú Jean-Christophe Bailly-val
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Budapest Transzfer fesztivál vendégeként érkezett Budapestre a francia író, filozófus és professzor Jean-Christophe Bailly, akinek életében fontos szerepet tölt be az utazás. A La Phrase urbaine (A városi mondat) című legújabb kötetében több évtized esszéit gyűjtötte össze, melyekben arról ír, hogy hogyan közelítsünk meg, fedezzünk fel, azaz hogyan olvassunk egy várost. A Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgettünk. 

PRAE.HU: A fesztivál idén az irodalom és az építészet kapcsolatát vizsgálja az urbanizmus szemszögéből. Mi a véleménye erről a kezdeményezésről? Milyen kapcsolat van manapság a kettő között és hogyan hatnak egymásra?

A kezdeményezés már önmagában jó, mert a város egy egyre hatalmasabb terület, amiről azt gondoljuk, hogy ismerjük, de igazából folyton változik, mindig átalakulóban van. Azt hiszem, hogy végig kell járni a városokat, és minél inkább körbejárjuk, átjárjuk és megnézzük őket, annál inkább megmutatják igazi arcukat, annál elevenebbek lesznek. Azok közül, akik az utcákat járják, általában – de nem feltétlenül –, az írók lesznek azok, akik a legalaposabban megnézik, akik a legjobban megpróbálják megérteni a városokat. Franciaországban nem sokan érdeklődnek igazán az építészet és az urbanizmus iránt, azaz nem sokan gondolkoznak azokon a kérdéseken, amelyek  felvetődnek, főleg ebben a korszakban, amikor minden olyan gyorsan fejlődik.

Én egy európai hagyományhoz kapcsolódom, a flâneur-éhoz, azaz sétálóéhoz, aki időt szán arra, hogy a város minden arcát megismerje, minden kerületet, még a perifériát is, ha ez lehetséges. Ez idő kérdése, mert manapság nincs mindenre időnk. Lenyűgözőnek tartom és nagyon közelről érdeklődöm az építészet kérdései és a városkép iránt. Tizennyolc éve tanítok egy tájiskolában Blois-ban, a Loire vidékén.

PRAE.HU: Melyek azok az irodalmi szerzők, művek, amelyek példaként szolgálnak az Ön számára, ami a stílusát illeti?

A szerző, aki a legtöbbet gondolkozott ezeken a kérdéseken, és akire legtöbbször hivatkozom, az a német filozófus és író, Walter Benjamin. Nem csak a Párizsról és más városokról való elmélkedései hasznosak számomra, hanem az is, hogy gondolkodó és író volt egyszerre. Aztán, a világirodalomban rengeteg elbeszélés van Franciaországról: talán a berliniek Franciaországa legtökéletesebb, a legpontosabb. A legpontosabb az összes visszaemlékezésből, az azokról érzelmekről szóló könyvekből, amelyeket egy város ébreszt bennünk. Ezek az érzelmek nem ugyanazok, mint amiket a vidék ébreszt bennünk, sőt ez nem ugyanaz a nagyvárosok és a kisvárosok esetében sem. Az elbeszéléseik nagyon megérintenek, még ha nem is vagyok berlini, nyilván. Párizsban születtem és ez sokat számít abban, hogy hogyan viszonyulok a nagyvárosokhoz.

Vannak olyan városok, amelyek szinte automatikusan kötődnek egy-egy íróhoz, mint Dublin Joyce-hoz vagy Lisszabon Fernando Pessoához. Aztán vannak olyan városok, amelyek sok írónak adnak otthont, mint Párizs, London vagy Szentpétervár. Bár Budapestet kevésbé ismerem, ha jól látom ennek a városnak is sok írója van, dúskál a róla szóló irodalmi művekben, amelyek megörökítik a várost. A legjobb bizonyíték erre a hely, ahol éppen vagyunk. Ez nagyon fontos, mert nem egyszerűen arról van szó, amit mostanság Franciaországban ’örökség’-nek hívunk, és ami egyfajta tisztelet a múlt felé. Számomra ez teljesen élő.

PRAE.HU: A könyvében megfigyelhetjük az olvasás és a sétálás allegóriáját.

Számomra olvasni egy könyvet és sétálni az utcákon hasonló. Ezért neveztem el a könyvet, amelyben ezekről a kérdésekről szóló cikkeimet gyűjtöttem össze, A városi mondatnak. Ez azt a gondolatot jelenti, hogy járás közben egyszerre olvasunk és írunk valamit, amit sok írónál megtalálok.

PRAE.HU: Hogyan zajlik egy sétája a városban? Hogyan olvassa Budapestet, például?

Először is nagyon más, ha egyedül van az ember és ha nem. A legjobb módja egy város meglátogatásának, akár ismerjük, akár nem, ha egyedül vagyunk. Társaságban is nagyon jó, de az másfajta nézőpont, mindenképpen egy kevésbé figyelmes tekintet, mert arra az emberre is figyelünk, akivel vagyunk. Ez így normális.

Ez csak a második alkalom, hogy Budapestre jövök. Már jártam itt, azt hiszem, nyolc vagy kilenc éve, akkor még kicsit kevésbé volt átalakítva, mint manapság, de már azért eléggé. A szocialista Budapestet a koromból kifolyólag ismerhettem volna, de nem ismertem.

Jean-Christophe Bailly

Megérkezni egy városba, ahol semmit nem ismerünk, számomra olyanfajta izgalom, mint amikor gyerekek vagyunk, mint amikor várjuk a karácsonyi ajándékot. Egyetlen eszközt használok ehhez, egy kis térképet, ami mindig nálam van. Aztán indulás. Meglepő, de még az igazán nagy városok esetében is – a legnagyobb város, amelyben valaha jártam, Tokió volt – elég gyorsan kiismerjük magunkat, ha ott maradunk egy kicsit. Budapesten sajnos sosem volt alkalmam hosszabb ideig maradni. De nemcsak ezek a kiindulópontok vannak, hanem az apró szokások is, melyekre szükségünk van. A város a kis szokások gyára, amelyeket meg tudunk változtatni, de amikor sokáig maradunk, szükségünk van egy sarokra, ahova visszatérhetünk.

A lényeg, hogy a véletlenben kalandozzunk és, hogy a lehető legmesszebb menjünk, egészen a nagy fizikai fáradtságig. A nagyvárosokban mindig ott a lehetőség, hogy hazamenjünk taxival vagy metróval, vagy hogy megértsük a villamoshálózatot. De a legfontosabb, hogy a lehető legmesszebb próbáljunk elmenni. Aztán mondhatjuk, hogy ide meg ide megyek, mert ilyen meg olyan múzeum van ott, vagy például egy ház, amelyben egy író lakott; dolgok, amiket a útikönyvekből tudhatunk. De a lényeg mégis az, hogy ilyenmódon elvesszünk a városban.

Egy másik különbség, hogy ha egyedül vagyok, akkor folyamatosan jegyzetelek egy kis füzetbe, de amikor társaságban vagyok, akkor este írok. Előre megalkotott ötletek nélkül jegyzetelek, nem azért, hogy könyvek készüljenek belőlük.

PRAE.HU: A városi mondat című könyvében különböző aspektusokból vizsgálja a várost. Az előszóban megemlíti, hogy az esszék között vannak régebbiek és későbbiek is. Milyen változásokat figyelt meg ezalatt az idő alatt és hogyan változott az ön nézőpontja a városok kapcsán?

Mikor Walter Benjamin először jött Párizsba, nagyon lelkes volt, és azt írta egy levelezőtársának: „Az épületek úgy vannak elrendezve egymás mellett, mint a könyvek egy könyvtárban.” Ezt nagyon szépnek és igaznak tartom. Egy személyes könyvtárban ott lesz a tizenkilencedik század – például Dosztojevszkij – a középkor mellett. Ez egy könyvtárat, egy egészt alkot. Egy város pontosan ilyen. A különböző korszakból származó dolgokból összeálló városi kompozíció a szép az egészben.  

Én legjobban nyilván Párizst ismerem, például az Observatoire kerületét, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Vannak innen emlékeim, amelyek hatvan évesek, és vannak olyanok, amelyek húsz évesek. Az emlékeknek nincs kézzelfogható alapjuk, ugyanakkor olyanok, mint a szellemek, ugyanott laknak bennünk akár fél évszázad eltéréssel is. Mindez egy hatalmas keverék.

Az egyik változás az, mikor egy város „megcsinált” lesz azért, hogy a turisták látogassák. Egy kicsit mesterségessé válik, természetesen, és vele a múltja is, ahelyett, hogy egyszerűen létezne, mint a házak egymás mellett. A legrosszabb nyilván, mikor valamit teljesen lebontunk, ami nagyon szép, ami csodálatos volt. A szép vagy csodálatos nem feltétlenül jelent nagy emlékművet, mint a Parlament. Lehet ez egy utcasarok is, amely tele van történetekkel, szellemekkel. Aztán jönnek egy bulldózerrel és lerombolják. Ez elég bosszantó.

De ez nem jelenti azt, hogy soha nem szabad megváltoztatni egy olyan várost, ahol már rég nincs semmilyen változás.  Az építészet kérdése elég bonyolult, de ezért olyan érdekes,. Mit tehet és mit kell tennie egy építésznek egy városban, hogy azt felébressze? Közben az is lehet, hogy teljesen más dolgokat akar csinálni. Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy egy városra úgy kell vigyázni, mint egy múzeumi darabra, nem nyúlhatunk semmihez. Ez nem jó, de az ellenkezőjét sem állítom. Alapvetően a város egyik része sem igényli ugyanazt a bánásmódot.

PRAE.HU: Kötetében a legfontosabb metafora a város és a mondat metaforája. Ebben a város ragozatlan igékből és helytelen, kifeszített szavakból áll. Azt a következtetést vonja le, hogy „fel kell találnunk az emberi tér generatív grammatikáját”. Hogyan járhatnánk el ebből a metaforából kiindulva?

Amit generatív grammatikának hívtunk, nem annyira egy távoli rendszerként vizsgálja a nyelvezetet, mint inkább olyan lehetőségekként, amelyeket ez a rendszer nyit. Azaz, nem is annyira a már beszélt nyelvet, hanem a beszéd lehetőségét.

Ezt a szöveget „A lábak generatív grammatikájának” neveztem el. Ez azt jelenti, hogy egy város bemutatkozhat úgy, mint egy zárt rendszer. De valami nyitott dolognak is mutathatja magát, ahol mindenki – lakó, látogató, bejáratos oda vagy nem – tagolhat, azaz előállíthatja a saját olvasatát, a saját értelmezését. Minél inkább megengedi ezt a város, annál gazdagabb. Nyilvánvaló, hogy ha egy város egyhangú, egyforma házak egyforma utakkal, ahol minden szürke, vagy ahogy egyre több nyugati város kinéz, mindenhol ugyanazok a boltok, ugyanazok a bevásárlóközpontok, megvannak a határai. Ez a kapitalizmus álma: mindig ugyanazok az emberek, akik ugyanazokat a dolgokat vásárolják meg. Van valami ijesztő ebben.

Szerencsére a város máshogyan létezik, a lakóinak sikerül máshogy csinálnia a dolgokat. De muszáj komplexnek, bonyolultnak lennie, hogy legyenek terei, utcái, sikátorai, folyamai. A városok olyan gyárak lehetnek, és kellene is lenniük, amelyek szabadságot teremtenek, és ez nem mindig van így. Természetesen. Nagyon sok az olyan hatalmon lévő ember – politikai vagy gazdasági értelemben –, akik azt szeretnék, hogy az emberek mindig kiszámítható módon viselkedjenek. Normális esetben a város mindig egy kicsit kiszámíthatatlan. Persze, ha minden nap dolgozni megyünk, abban nincs semmi kiszámíthatatlan. De bármelyik pillanatban kiléphetünk ebből a rendszerből, legalábbis íróként; lehet, hogy amikor nyitunk egy üzemet, vagy alkalmazottak vagyunk ott, akkor ritkábban tesszük ezt meg. Mikor viszont megtesszük, lesz egy kis eltolódás, még abban a városban is, ahol lakunk, és máshogy nézünk rá, hirtelen szinte egy másik várossá, egy kicsit mindig ismeretlenné válik.

Ez vicces, mert mikor utazunk, utánaolvasunk dolgoknak, eljövök Budapestre, előtte olvasok egy kis magyar irodalmat, megnézem a térképet, megpróbálom tanulmányozni, aztán most itt sétálunk. Manapság már tudunk a Google-lel sétálni az utcákon, szórakoztam már ezzel. Megtehetjük ezt és létrehozunk egy képet, de amikor ott vagyunk, a konkrét jelenléte a dolgoknak, az identitásuk, ez mindig különleges, mindig más. Még akkor is, ha nem szép. Nem tudok unatkozni egy városban.

Fotó: Bach Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Filák Szilvia --


További írások a rovatból

irodalom

lapozható traumák megtestesülése lapozható traumák megtestesülése
Margó 2019 – Mucha Dorka, Nádas Péter, Győrfi Kata, Nemes Z. Márió
irodalom

Hogyan beszéljünk a jelenről Hogyan beszéljünk a jelenről
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 6. nap

Más művészeti ágakról

Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
Todd Phillips: Joker
art&design

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés