A két fentebb említett kötetben mindkét alkotó olyan tematikát választott – a második világháború és a holokauszt –, ami nyugtalanítja, amit szégyenletesnek tart, ami emberként leginkább foglalkoztatja, és amit íróként legadekvátabb módon írott formában tud feldolgozni. A kérdező és a kérdezettek arra igyekeztek választ találni, hogyan lehet a második világháború és a holokauszt témakörét, a számtalan archívumban őrzött tömény iszonyatot olvashatóvá tenni, megtalálni a megformálás mikéntjét.

Mindkét szerző feltette a kérdést: milyen mechanizmusok működtetik azokat a rendszereket, ahol az ember elkövetővé válik? Hol az a pont, amikor az ember jobban fél a bűntudattól, mint a gonoszság megtételétől? Hogyan keveredik bele az ember parancsszóra tömeggyilkolásba?

Kitértek arra is, mennyiben tartalmaz fiktív és nem fiktív elemeket a két kötet. Mindkét alkotás mögött jelentős gyűjtőmunka és felhalmozott anyag áll: Halasi Zoltán kötetének fordítások során felgyűlő lábjegyzetek, függelékek, megvilágító fejezetek képezik az alapját, Závada pedig Weisz Sándor, a tótkomlósi fényképész sorsát visszaemlékezések sorából álló dokumentumfilmben is megörökítette. Más archív képeket nézegetni, más megnézni a filmet, és más elolvasni a regényt. Hiába hisszük, hogy ugyanarról a „szereplőről” szólnak, mind más embert tárnak elénk. Más-más mozzanatot őriz róla az emlékezet, más fényből mutatja őt a fényképész vagy a rendező. Az emlékezet is szelektál, elhagy és kiegészít, és maguk az írók is hozzáköltenek a „valósághoz”, elhagynak és módosítanak. Nemcsak párbeszédeket és monológokat teremtenek, de Závada egy testvérhúgot is, akinek kitalált egy több történetből kerekített saját történetet.

Veiszer Alinda továbbá megjegyezte, hogy a két regényben közös a nézőpontok váltogatása és a nem lineáris szerkezet.

Eltérő vonás azonban, hogy különböző helyszínen „játszódnak”: Halasi idegen környezetet választott és a lengyelországi zsidók életére összpontosít, Závada „otthoni” környezetből indít, bár az ő magyar katonái is eljutnak Lengyelországba. Závadát ezért is érdekelte a régi Lengyelország története, és nagy segítségére voltak Halasi (német nyelven is) felkutatott anyagai. Levéltárak gyűjteményei, naplójegyzetek és interjúk böngészése során megpróbálta elképzelni és megrajzolni, hogy a besorozott falusi magyar katonák hogyan kerültek a gazdag kulturális élettel büszkélkedő Lembergbe, ahol „térdig gázolt a katonaság a papírban”.

Az est során a kötetszereplők szempontjából is keresték a közöst és a különbözőt. Többek közt abban is eltérnek a kötetek, hogy Závadának hősei vannak, Halasi szereplői azonban a történelem alávetettjei (ahol a személyes elem jelen van, de a személytelen rendszer személytelen parancsai mozgatják).

A szerzők érintették a sorszerűség és a szerencse kérdését, amikor is a szerencse többnyire emberi formában jelent meg. Szót ejtettek a tudatos irodalmi eszközök használatáról, mint például a formai kötöttségekről (pl. Halasi kötetében a középkori trubadúrvers, az arab, perzsa, indiai stb. versmértékek következetes használata).

A komor témák ellenére is pezsgő hangulatban zajló beszélgetés végén elhangzott, hogy az est főszereplői mindhárman nyilasok, amire ebben a kontextusban az ember felkapná a fejét, ám nyilvánvaló volt, hogy születésnapi köszöntésre kerül sor. A beszélgetés résztvevői Veronika Šikulová Menettérti című kötetét kapták ajándékba Hollerné Racskó Erzsébettől, az Országos Szlovák Önkormányzat elnökétől, melyben a szlovák írónő három generáció történetét mutatja be három nő szemszögéből (Závada Pál utószavával, ford. Mészáros Tünde).

Fotó: Hizsnyai András