Két férfi, egy eset. Egy fehér (Tommy Lee Jones) és egy fekete (Samuel L. Jackson). Miután az utóbbi közbelép, és megakadályozza, hogy embertársa a címbéli vonat elé vesse magát, rögtön a színes bőrű férfi szegényes lakásán találjuk magunkat. És elindul a filozófiai-teológiai-pszichológiai játék: Miért élünk? Ki mit részesít előnyben e sárgolyón? Mit jelent a megváltás?

Tekintve, hogy az eredeti munka McCarthy nevéhez fűződik, talán jobb is az elején leszögezni, itt senki ne várjon happy endre, arra, hogy a Valóság játékgépe majd egy vakító fehéret mutat a kijelzőn. Minden szürke, és az is marad, több a nyitva hagyott kérdés, mint a kategorikus imperativusokba szuszakolható válasz. Jól ismerhetik ezt az idén 82 éves író olvasói: fejlődésregényei (Vad lovak, Az út) vérrel, szenvedéssel, borúval vannak nyakon öntve, az Ördög pedig lápiszkék szemekkel irtja ki az útjába vetődőket (Nem vénnek való vidék). Isten halott. Van, aki azonban úgy véli, még mindig terelgeti az utunkat. Ki tudja, hol van a helyes ösvény…

 

A 2006-os színmű televíziós feldolgozása, A Sunset Limited sem mozdul ki tehát McCarthy tematikus vonzáskörzetéből. Kamaradarabról lévén szó, itt az a legfontosabb, van-e olyan erős az alapanyag, ha tetszik, a forgatókönyv, hogy követni tudjuk a vitapartnerek érveit, együtt tudjuk szippantani velük a levegőt, és a zsenialitásig emelkedik-e a mindössze két karakterszínészt felvonultató tévéjáték. E tekintetben a kurrens munka, ha kiválóra nem is, de jóra vizsgázik. Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson szópárbaja nagyrészt képes megragadni a néző figyelmét, noha ildomos hozzátenni, hogy a mozgóképes átirat kissé nyögvenyelősen indul be, és nehéz ráhangolódni a különböző bőrszínű és világnézetű polgárok dialógusára. Komolyabb aggodalomra viszont semmi ok, a nagy McCarthy-rajongó Tommy Lee Jones értő kezei alatt idővel ténylegesen izzani kezd a beszélgetésnek helyet adó lepukkant munkáslakás levegője, és a képernyő is mind tüzesebbé-tüzesebbé válik.

A fő dramaturgiai alapelvek: érvelni, meggyőzni, szembesíteni. Itt kell kitérnünk arra, hogy vajon melyik színész teljesít jobban. Véleményem szerint Jones viszi a pálmát: alakítása messzemenőkig zseniális, és bár egy hideg, rideg professzort alakít, érzelemmentessége ellenére is bele tudunk kapaszkodni fájdalmába. Kifinomultan, higgadtan teszi le a voksát amellett, miért is itatja át napjait a nietzschei filozófia ("Isten halott. Ti öltétek meg, emberek!"), az ártatlanság sárba tiprása és a valóság rémisztően csalóka álarca. Vele szemben, noha szintén jól teljesít és nem a ráragadt laza fekete csávó (Ponyvaregény) szerepkörét viszi tovább, Samuel L. Jackson láthatóan alulmarad. Játéka gyakran teátrális és harsány, hiába tűzdeli tele a forgatókönyvet a szerző a gyilkosságért elítélt, de mára blue-collar workerként (fizikai munkásként) és istenfélőként éldegélő karakter személyes élményeivel, túlzó gesztusai inkább eltávolítják, semmint közel hozzák a figurát a nézőhöz. A műsort inkább Jones – szerepneve: Fehér – lopja el, már csak azért is, mert földhözragadt életszemlélete (kényszermunkatáborban roskadozunk, minden összeomlik körülöttünk – tipikus McCarthy-i percepció) a körülöttünk lévő jelenségekről ad hírt, méghozzá pompásan.

A kétszereplős párharc tehát összességében fenntartja az érdeklődést, nem fenyegeti azt az élettelen tévés statikusság, por és unalom réme. A Sunset Limited tematikáját és kérdésfelvetéseit tekintve leginkább Giuseppe Tornatore Puszta formalitásával, Roman Polanski Az öldöklés istenével, Richard Linklater Visszajátszásával, újabban szegről-vgéről Nuri Bilge Ceylan Téli álmával rokonítható – valaki hatni szeretne a másik egyén gondolataira. Ha Tornatore krimibe ágyazott üdvtörténeti regéjét vesszük alapul, akkor azt kell írnunk, McCarthy az ellentétes oldalt választja. Fabulájában Fehér professzornak koránt sem fűlik a foga ahhoz, hogy bárki is beledugja az orrát az életébe, pár alapvető információn kívül semmit nem tudunk róla, így a szereplő rejtélyessé és egyúttal árnyaltabbá válik. Természetesen Fekete, a gyilkosságért börtönbe küldött hívő sem marad kitöltetlen papír: látni rajta az igyekezetet, hogy rábírja Fehér társát/testvérét, ne dobja el Isten legnagyobb ajándékát. Ami elválasztja egymástól a fehér bőrű akadémikust és a színes bőrű átlagembert, az szavaik súlya, érveik hatalma. Míg a Jackson által játszott Fekete rendre személyes élményekkel igyekszik meggyőzni a vele szemben ülőt az élet értékéről (plusz hangsúlyozza is: "Sosem volt egy eredeti gondolatom sem."), addig Fehér, a megkeseredett, igaz barátok nélkül hánykolódó tanárember általánosítóan sorolja fel, szerinte miért indul majd virágzásnak a földi siralomvölgy, ha egy vonat cafatokra tépi a testét. (Figurája nagyon halványan ugyan, de a 2010-es HBO-produkció, a Dr. Halál címszereplőjére emlékeztet, aki az eutanázia legalizálásáért küzdött az Államokban.) Ő realista, és annak látja a földünket, amilyen: az ártatlanokat meggyalázzák, a jó embereket szellemileg vagy testileg (esetleg mindkettőt egyszerre) halálra kínozzák, és lássuk be, nem kell nyolcdiplomásnak lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel első blikkre. Persze, lehet mondani, Fehérnek nem csak általánosítóan kellene nyilatkoznia, mégis, titokzatossága és igazságai vetélytársa föle emelik – ehhez egyébként nagyban hozzájárul Tommy Lee Jones letisztult, egyszerre visszafogott, mégis kézigránát-erővel robbanó alakítása.

Tulajdonképpen egy kétfős beavatási kísérlet tanúi leszünk, ám ennek a vitának nincsenek győztesei. 2006-ban, a Melquiades Estrada három temetésében a Jones által megformált határőr még leckét tudott adni a városból a bélforgató pusztaságba csöppent zöldfülű hatósági személynek – a természet, az őslakosság érintetlensége primer szempont kell, hogy legyen, bárhonnan is érkezz. A Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét! áthallásaival fűszerezett neo-western témájától nem is sokban tér el a szintén Jones által rendezett A Sunset Limited-adaptáció. Ezúttal is be akarnak avatni valakit egy másik világba, most pedig a színes bőrű, joviális emberre hárul ez a feladat, ám "kollégája" közönnyel reagál kérdéseire. Csak azért ad válaszokat, mert visszatartják, elege van mindenből, mert "válaszolni mégis csak kell", de különben hagyja békén mindenki, ő az egyetlen megváltást az öngyilkosságban látja, szálljanak le a bőréről. (Aki szeretné, nyugodtan kérdezheti, hogy egy egyetemi professzor miért tart ki görcsösen ilyen borzalom mellett.) Minden és mindenki csak púp a hátán, hála annak az undok környezetnek, amit a szerinte vak emberek merészelnek Paradicsomként deklarálni. Ám mégis úgy érezhetjük, ő nem fordítja el a fejét semmi elől, nem hazudik, csak igaz szó hagyja el a száját, és az egyetlen "bűne" az, hogy nem bírja a világból áramló, töménytelen mennyiségű szennyet. Ha van pillanat, amikor fejet lehet hajtani előtte, az nem sokkal a befejezés előtti színvallásakor érkezik el.

A kétfős hitvitában terítékre kerül egy-két rendkívül fontos szimbólum. Maga a címben kiemelt vonat, a Sunset Limited. Vajon a Pokolba visz, vagy tényleg elhozza a kiábrándult professzornak a megváltást? Nincs pontos válasz, még a játékidő végén sem. Az pedig igen nyilvánvalónak tetszik, hogy azzal, amiért Fekete beengedte magához egy kis csevejre a nagy ugrásra készülő értelmiségit, a játékidő zömét a Purgatóriumban való időzés uralja. A tévéfilm-verzió pedig röviden ugyan, ámde lényegre tapintóan áll ki a kultúra patinája mellett: a jó és fontos regények, zenék óriási kincsek, a materiális valóságban ezek adnak némi reményt a fennmaradásra, még ha csekély is ezek hatalma. Ezért is éreztem jómagam meghökkentőnek a filmbéli színes bőrű egyik mondatát: "Olvasta a világ legjobb könyvét, a Bibliát? Rá is van írva a fedelére, hogy a legjobb, csak lekopott." Fanatizmust sugall a mondat. De Fekete minden balszerencse ellenére is Isten szolgája marad. Fehér számára viszont csak a nihilizmus jut, és a halál a kiút. Itt kerül képbe A Sunset Limited fináléja: miután Fehér eltűnik, mint a kámfor, és Fekete üres tekintettel kérdezi Istentől, jó-e amit művel, jó úton lépdel-e, lassan egy napfényes képre közelít a felvevőgép. A francia lírai realizmus legszebb pillanatai juthatnak eszünkbe. A halál tényleg jóvátétellel jár majd? (Fehér részéről) Az Istenhit eredményessé válik majd egyszer, és ezt hivatott jelképezni az Életet sugárzó égitest? (Fekete részéről.) Nem tudjuk. Nyitva marad a befejezés. Fekete nem győz. Fehér sem. Az érvek darabjaikra morzsolódtak. A Szürke (a bizonytalanság érzése, hogy nincs eldőlt "játszma", bármikor elragadhat minket a Gonosz keze) viszont ott ólálkodik minden utcasarkon, szobában, a levegőben. De úgy is interpretálhatjuk a záró képsorokat és szavakat: ha hiszel az újjászületésben, optimista vagy. Ha nem, pesszimista. McCarthy inkább az utóbbi felé kacsingat, ám az egyértelmű diktátumtól óva inti magát és követőit.

Cormac McCarthy azóta is hasonlóan áll a saját életművében felvetett kérdésekhez.A jogász című "bűn és bűnhődés" dráma Ridley Scott rendezésében immár a totális kárhozatot hozza el – a rossz útra térés után már nincs visszaút senki számára. "Szar az egész." – figyelmeztette a Brad Pitt által játszott Westray a Michael Fassbender alakította óvatlan jogászt. Meg is lett az eredménye, mindkettőjük számára. Noha Ridley Scott végül nem nyűgözött le mindenkit az Alien-univerzumával (a megosztó Prometheus után ki-ki várja vagy nem várja a tervezett trilógia újabb részeit), 2013-ban csúnyán alulértékelt remekművet-kultfilmet tett le az asztalra. Az a film sokkal inkább McCarthyé, mint Scotté.