bezár
 

irodalom

2015. 03. 31.
Gyűlölöm magam és meg akarok halni
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Gyűlölöm magam és meg akarok halni - ezzel a mondattal kezdődik Elizabeth Wurtzel húsz évvel ezelőtt megjelent könyve, mely az Európa Könyvkiadónak köszönhetően sehol nem kerülheti el az olvasó figyelmét: a borítón hatalmas, piros-szürke tabletták sorakoznak fekete háttérrel.  A Prozac-ország egy depressziós lány memoárja, aki véletlenül éppen amerikai, ennek ellenére csak hajszállal több, mint egy fiatal lány naplója, aki lehetne bárhol. Elizabeth Wurtzel élettörténete, aki szülei válásának kereszttüzében vészelte át gyerekkorát, folyamatosan rákényszerülve a kettejük közti választásra; ki a jobb szülő, ki ad több pénzt, ki volt mellette a legrosszabb időkben.

Wurtzel alapvetően idáig vezeti vissza 12 éves korában kezdődő depresszióját, bár a későbbiekben az emberi lét magányát a születés előtti létben látja gyökerezni. A nyarakat kötelezően egy táborban kellett töltenie, mert dolgozó és rémisztően labilis anyja nem tudta máshol elhelyezni, egy ponton az utolsó tábori ’élményét’ teszi meg a depressziója konkrét kiindulópontjának. Végérvényesen elveszettnek és magányosnak érzi itt magát, és nem érti, hogyan hagyhatták ott szülei, miközben tudták, hogy nincs jól, és a családjával kéne lennie (ami, mint olyan, már kétéves kora óta nem létezett). 

Később aztán, mikor kicsivel érettebb lesz, rájön, hogy a gyerekkorából hiányzó, majd évekre felszívódó és fel-felbukkanó apja az egyik fő oka betegségének, aki látszólag szörnyen viselkedik, volt feleségével való hatalmi harcuk miatt utasítja el lánya orvosi számláinak aláírását, de látszik, hogy ő sem tud mit kezdeni az azóta komoly betegségként diagnosztizált depresszióval. Ahogyan sokan mások sem – a lány egész családja, barátai, szerelmei, általában a külvilág. A klinikai depresszió komolyságát ma már nincs okunk megkérdőjelezni, és elképzelni is nehéz, hogy ez lehetett másképp, sőt, hogy kinevették, esetleg bántották is a benne szenvedőket.

Amikor a „jó gyereknek” és kiváló tanulónak tartott Lizzie bekerül a Harvardra, anyja azt sulykolja belé, hogy ott majd minden jobb lesz, az álmai valóra válnak és megvalósíthatja önmagát. De új barátnői és használati tárgyként kezelt pasijai előtt nem titkolhatja sokáig, mennyire maga alatt van, a cukorként szedett drogok pedig csak ideig-óráig segítenek. Az egyetemi klinikán ismerkedik meg Dr. Sterlinggel, akinek elmondása szerint az életét köszönheti, és aki mindent megtesz az egyre súlyosbodó betegsége enyhítése érdekében. Ő ismereti meg vele a Prozacot is, amit akkoriban a kémiai nevén fluoxetine-nek hívtak, annyira új volt. A doktornővel való kapcsolata kevésbé viharos, mint anyjával, aki szinte beleőrül abba, hogy nem érti, mi történik az ő tökéletes, jól nevelt kislányával, és erőteljes tagadás közepette hol hazarendeli, hol egy idegen városban, szigorú rendszer melletti terápiára küldi, mert fogalma sincs, mi segíthetne rajta.

Hogy a könyv megjelenése után, 1994-ben azonnal bestseller lett, éppen újdonságának és szókimondóságának köszönheti. Wurtzelt az elsők között kezelték Prozac-kal, ami ma a második legtöbbet felírt gyógyszer Amerikában. Azonban az önéletrajzi szenvedéstörténet kategóriáján belül a könyvnek, mai szemmel nézve már jelentősen megmutatkoznak a hibái. Először is, a cím félrevezető: nem az Egyesült Államokról, mint a depresszió és az antidepresszáns hazájáról szól – még ha ez a feltevés helytálló is –, hanem egy beteg lányról, aki huszonhat éves korában gondolt egyet, és megírta szenvedését. A húszoldalas epilógusig egy-két elejtett utalást találunk csupán arról, hogy mennyi barátja és ismerőse van, aki ugyanazt élte át, amit ő, akik a válás és a viszonylag újonnan felfedezett drogkultúra, antidepresszánsok okozta traumát soha nem tudták kiheverni. Az epilógusban aztán beszámol a Prozac kémiai hatásáról, a körülötte kialakult hírverésről, arról a tévhitről, amelyet a fél világ elhisz, hogy három perc alatt meg lehet gyógyítani a depressziót egy pirula felírásával. Végül kissé teátrálisan elmélázik arról, vajon miért van egyre több és több depresszióban szenvedő, szorongó ember a világon. Amerikát mint „a boldogtalanság hazáját” emlegeti.

Ami a könyv reklámját illeti, Wurtzelnek annyi köze van Sylvia Plath-hoz, hogy néha idéz tőle. A borítón beharangozottak ellenére a rock’n’roll, a piálás, és a szexuális kísérletezés kimerül néhány egyetemi buli leírásában, és a nyolcvanas évek Amerikájáról se tudunk meg túl sokat. Ez pedig nagyon kevés ahhoz, hogy ma valamiből kultikus mű váljon, és a bestsellerré avatását csak azzal tudom magyarázni, hogy a Prozac-ország először beszél nyíltan és őszintén a depresszióról, ami akkoriban újnak számított, és ez a nyíltság rendben is van. Körülbelül a felénél jutott eszembe az, hogy tulajdonképpen bármit olvashatnék tőle, lehetne a kezemben egy állattartási szakkönyv, vagy egy útikalauz, vagy egy depressziós tinilány naplója; teljesen mindegy lenne, mert a Prozac-ország inkább Lizzie-ország, egy lányról, aki nem tudja feldolgozni a gyerekkorában tapasztalt traumákat. A baj nem azzal van, hogy elmeséli, hanem hogy minden egyes oldal ugyanolyan, és nem azért lapozok tovább idegesen, mert érdekel, mi fog történni, hanem hogy legyen már vége. A könyvnek és a szenvedésnek is. Nem tartom magam érzéketlen embernek, sőt, de Lizzie nagyon személyesnek szánt sorait olvasva csak a súlytalanság jutott eszembe. Vártam a katarzist, de nem jött, még akkor sem, amikor neki igen. Talán éppen azért, mert tudatosan ennyire személyesnek szánta, a visszájára fordult, vagy mert túl sok és túl mély az, amit föl kellene dolgoznia az olvasónak, de nem éreztem át. Vagy esetleg azért, mert a reklámja alapján ennél sokkal többet vártam. És bár egy ilyen kaliberű önéletrajzi prózától nem kell sokat remélni, az az egoizmus, ami a szerzőjéből árad, és ami a húsz évvel ezelőtti kritikusok egy részét is foglalkoztatta, egyszerűen nem hagy nyugodni.

Az irodalmi és zenei utalások a könyv kevés pozitívumaihoz tartoznak; a fiatal Wurtzel zenekritikusként olyan neves magazinoknak dolgozott, mint a Dallas Morning News, a Rolling Stone, vagy később a New York Magazine. Kedvenc érvágós előadói Joni Mitchell, Lou Reed és Bob Dylan voltak, a róluk írt cikkek, riportok és interjúk emelték ki őt ideiglenesen az állandó rosszkedvből, szorongásból és depressziós rohamokból, míg végül erre is menekülésként kezdett tekinteni, és egy-egy rosszabb időszakában annyira félt az ihlet elvesztésétől, hogy nem tudott írni semmit. Másik komoly problémája a kapcsolatok terén mutatkozott meg; minden férfit potenciális megmentőnek vélt, aki majd elindítja őt a sivár hétköznapokból valami nagy és fényes jövő felé. Ebből nyilván semmi jó nem származhat, a leírt két komoly kapcsolatát tönkreteszi a szeretett fél elvesztése miatti szorongás és félelem. Ezeknél a részeknél olyan érzésem volt, mintha direkt lenne még kegyetlenebb a férfiakkal, nem pusztán a betegsége miatt. Ami a könyvből kimaradt, hogy végül kirúgták a Dallas Morning Newstól plagizálás vádjával, de Wurtzel azóta másik három könyve, Twitter-bejegyzései és előleg-perei kapcsán ismert figurájává vált az amerikai közéletnek. Az egész Wurtzel-jelenségből árad a nárcizmus. Rendkívül excentrikus és szókimondó személyiségével láthatóan nagyon szereti megbotránkoztatni az embereket. Cinizmusának és sötét humorának legújabb témája a mellrák, amit nemrég nála is diagnosztizáltak. Sokszor úgy ír és úgy viselkedik, mint egy sértődött kislány, és közben mintha még mindig a punk-korszakban élne. És az az igazság, hogy így nehéz őt komolyan venni.

Mindezek ellenére közismert tény, hogy emberek millióit érinti a depresszió, és a könyv végére levontam a következtetést, miszerint örülök, hogy nem nekem kellett átélnem ezeket a borzalmakat, sőt, szinte örömmel olvastam, mert tudtam, hogy ennél rosszabb már nehezen lehetne bármi. Ezek után az élet szépnek, majdnem tökéletesnek tűnik, és Wurtzel történetének fő üzenete a mai napig érvényes: ha baj van, arról beszélni kell, nem szabad szégyellni a depressziót és a szorongást, mert lehet rá megoldás. És nem csak Amerikában. 

nyomtat

Szerzők

-- Szigeti Julcsi --


További írások a rovatból

Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Szlovák est a Tiszatáj szerkesztőségében
Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Adalékok Harnoncourt Máté-passiójához
A Rumini című táncszínházi előadásról
Neil Schusterman: Kaszás. Lampion Kiadó, 2022
Jérome Commandeur: A hónap dolgozója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés