bezár
 

irodalom

2015. 04. 02.
Az foglalkoztat, hogyan emlékezünk
Interjú Hevesi Judittal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hevesi Judit első verseskötete a napokban jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában. A verseket meghatározó súlyos problémákról, esélyekről, a traumák jelenidejűségéről beszélgettünk vele, egyéb, nem épp pehelykönnyű kérdések mellett. 

PRAE.HU: Első versesköteted Hálátlanok búcsúja címmel most jelenik meg a Magvető Kiadónál. Mennyi idő után jutottál el a kötetig, milyen elvárásaid vannak a kötettel szemben? Mitől lennél elégedett, ha jó kritikák születnének róla, vagy ha a megjelenése után több hónappal is nyugodt szívvel nézel majd a könyvedre?

Négy éve kezdtem el írni. Pontosabban négy éve írtam meg az első verset, amit valamilyen módon nem semmisítettem meg. Persze a kötetből végül kimaradt. Elégedett akkor lennék, ha – akár a kritikák, akár az idő hatására – nem gondolnám azt, hogy tévedtem. Vagy, hogy az egész tévedés volt.

PRAE.HU: Hogyan találtál rá a verseidben érintőlegesen-finoman jelenlévő témákra, súlyos traumákra? Miért tartottad fontosnak ezek versben szerepeltetését?

Nem találtam, inkább kaptam őket. Egy embert nem lehet a múltja nélkül elképzelni. Úgy hiszem, hogy mindenkinek van egy csomagja, amit szemérmességből, esetleg tapintatból, és értelemszerűen félelemből nem mutat meg, és jobb napokon azt gondolom, ugyanezek vezérelnek mindannyiunkat abban, hogy ne is lássuk meg ezeket. De talán túlságosan is leköt mindenkit a saját csomagjának súlya, rosszabb napokon pedig egyenesen attól tartok, túl érdektelenek és cinikusak vagyunk egymással. A következmény mindenesetre ugyanaz: érintőleges, felszínes és egymást a végletekig félreértő kapcsolatok. Mechanizmusokat, gesztusokat látunk, szavakat hallunk a másik emberből, amiknek sorrendje mögött számtalan el nem mondott történet van. Én ezekre vagyok kíváncsi. Nem arra feltétlenül, hogy ki mit cipel, hanem hogy hogyan teszi, és hogyan nem mondja el.

PRAE.HU: A kötet versei közt külön-külön is találni megrázó darabokat, de egyben olvasva az igazán hatásos. Az olvasó az egészet egyben elolvasva találhatja meg a fogódzókat a jobb megértéshez. A szerkesztésnél sok verset ki kellett hagynod, hogy csak az egymással felelgető, egymásra reagáló, így többletjelentéssel felruházott darabok maradjanak?

Ezek a szövegek a fejemben nagyon hamar elkezdtek összeállni egy egésszé. Tudtam, mit szeretnék elmondani, és azt is sejteni kezdtem, hogyan nem sikerülhet. Így mindenekelőtt a szikárságot, redukáltságot tartottam szem előtt, és azt, hogy olyan sorrendbe helyezzem el őket a könyvben, hogy egyfajta hálózatot, struktúrát mutassanak. A versek pedig ebben a rendszerben egymásra utalnak és reményeim szerint jórészt összefüggnek, magyarázzák is egymást. Éppen ezért már a kéziratból is kimaradtak azok a darabok, amik ebbe a koncepcióba nem illettek bele – de Szegő Jánost is bármikor, bármiről megkérdezhettem a kötettel kapcsolatban. Ő nem csupán dolgozott ezzel a kötettel, hanem a legmélyebben vele és velem érzett, gondolkodott. Nélküle nem lenne az, ami.

PRAE.HU: Letisztult, az érzelmekkel óvatosan bánó versekből építkezik a kötet. A női témák, a dallamosság sose vonzott? Nem kísérleteztél ilyenekkel?

Nem gondolom, hogy a női témák és az érzelmek, azok intenzitása vagy kifejezése feltétlenül összefüggő, összetartozó fogalmak volnának. De valójában persze értem is, mire gondolsz: nem. A kötetben van azért női háttér. A holokauszt női túlélőinek memoárjait, visszaemlékezéseit kutattam, olvastam, többek között a Yad Vashemben is. Emberi terhekről, traumákról szerettem volna beszélni, amit én nem tudnék játékosan, könnyedén kezelni, és aminek szerintem csak egy nagyon pici százaléka lehet gender-specifikus.

PRAE.HU: A mai húszas-harmincas éveikben járók egy trauma nélküli, a demokrácia keretei között felnőtt nemzedék. A traumákat írásos emlékekből, családtörténetekből, történelmi tényekből ismerhetik legfeljebb. A te verseidben a holokauszt traumája egy tőled nyilván nem független, de távoli trauma, amit csak elbeszélésekből ismerhetsz. Az elbeszélés, elmondás nem veszi-e el szerinted a traumák mélységét, megértheted-e, mások történetei válhatnak-e a te történeteddé, s elegendő-e ehhez az irodalom?

Mutass egy trauma nélküli embert, és én azonnal elhallgatok! A könyv valóban olvasható a holokausztra való emlékezésként, de semmi esetre sem csak akként. Nem vagyok olyan bátor, hogy ennél konkrétabbat, biztosabbat merjek mondani róla. Az foglalkoztat, hogyan emlékezünk, sőt, még inkább az, hogyan felejtünk mikro- és makroszinteken. Amit írsz, ugyanakkor pontos: nem független tőlem a holokauszt emléke, mégis, valamilyen módon távoli. Időben például épp annyira van távol, hogy az emlékezés és felejtés kérdései a legaktuálisabbá váltak, például azért, mert nagyon kevés túlélő van már közöttünk. Azt a mélységet, ami az ő történeteiknek sajátja, nem lehet megérteni, de megérezni, ha csak felszínesen is, igen. Nem az ő történetük lesz egészen, de legalább valami belőle. Azt hiszem, ehhez empátiára és a hallgatásra való képességre van szükség.

PRAE.HU: Emlékhelyek, utcaköveken felvillanó, a holokausztra, szocializmusra emlékeztető dátumok, az egykori gettó falát jelző táblák hálózzák be Budapestet. Messziről indulva önmagukban ezek műalkotásként funkcionálhatnak, míg a történelem szépen kirajzolja mögéjük a hátteret. „de erről már csak/a csendes télikabátok mesélnek/ott a parton/lyukacsos történetek”Írod egyik versedben. Lyukacsos történetek, üres cipők a parton. Többet jeleznek-jelentenek a tárgyi emlékek a beszédnél? Nincs-e az irodalmi mű behatárolva, az elmondhatóság nem jut-e csődbe a szavak szintjén, szemben egy-egy már említett emlékhellyel? Auschwitz látványa nem mond-e többet, mint Kertész Sorstalansága?

Nem vagyok benne biztos, hogy az emlékhelyek és az irodalmi emlékezet egymásnak ellentmondanak, hiszen mára már más-más módon, mégis mindkettő reprezentáció. A kérdésed magában hordozza Adorno híres mondatát is: Nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch.” Ugyanakkor nem felejteném el azt sem, hogy az emlékezet azzal, hogy egyre kevesebb tanú él, kényszerűen átalakul, és talán mostanában dől el, miként, hogyan. Mindezeken túl pedig abszolút szubjektív, kinek, mit mond, ad többet. Ez függ a korábban említett csomag tartalmától és az egyéni preferenciáktól is. Valószínű, hogy mindkettő esetében inkább az a kérdés, hogyan közelít a témához. Kertész Sorstalanságánál például azt hiszem, viszonylag kevés hely, szöveg mondhat többet.

Az idézett rész csendes télikabátjai egyébként Konrád György Elutazás és hazatérés című könyvében bukkannak fel.

PRAE.HU: Több holokauszttal foglalkozó szépirodalmi munka jelent meg itthon és külföldön. A régi traumák feldolgozása tehát zajlik. És mi lesz az újakkal? Európa jelenlegi helyzetében – válság, terrorizmus, klímaváltozás, növekvő szegénység, migráció etc. – újabb traumák vannak jelen és születőben, amikre idővel az irodalomnak is reagálnia kell. Hogy látod ezt?

Ahogy említettem, szerintem szubjektív választás, ki, miről ír. Kívülről erőltetni semmit nem lehet, nem érdemes, mindenesetre azt hiszem, ezekről is egyre gyakrabban van szó, különösen a világirodalomban. És a kérdés mentén Rilke is újra eszembe jutott: „Es bleibt uns vielleicht / irgend ein Baum an dem Abhang, daß wir ihn täglich / wiedersähen; es bleibt uns die Straße von gestern / und das verzogene Treusein einer Gewohnheit, / der es bei uns gefiel, und so blieb sie und ging nicht.”


Fotó: Oláh Gergely Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ayhan Gökhan --


További írások a rovatból

irodalom

Lehet igazad úgy is, hogy oda se nézel Lehet igazad úgy is, hogy oda se nézel
Kiss László–Bérczesi Róbert: Én meg az Ének. Behúzott szárnyú felfelé zuhanás, Budapest, Athenaeum, 2019.
irodalom

Leülni vagy nem ülni? Leülni vagy nem ülni?
A 2019-es Margódíj-átadó
irodalom

Mosoly, sellők és sorok Mosoly, sellők és sorok
Margó 2019 – Umami, Darvasi László, André Aciman
irodalom

Irodalmi határátlépések Irodalmi határátlépések
Margó 2019 – Borges: Tangó, Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete és kortárs kínai science fiction

Más művészeti ágakról

színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában
Familie Flöz a CAFé-n
art&design

Be szabad jönni? Be szabad jönni?
POSZTADOKKAPOKALIPTIKUS - Mécs Miklós, Mécs Miklós, Mécs Miklós és Mécs Miklós (+ Fischer Judit és a Sz.A.F.) kiállítása / Trafó Galéria


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés