bezár
 

építészet

2015. 05. 13.
A falak pedig beszélni tudnak
A kultúra katedrálisai
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Budapesti Építészeti Filmnapok zárásaként a Wim Wenders executive produceri munkájaként létrejött 165 perces filmopuszt, A kultúra katedrálisait vetítette két részben az Uránia mozi. A szkeccsfilm hat rendező munkáiból áll össze, akik fél-fél órában járnak körül néhányat a civilizáció fellegvárai közül, Kaliforniától Szentpétervárig. A kiválasztott épületek többsége kulturális intézménynek ad otthont (operaház, múzeum, könyvtár, hangversenyterem), de bekerült az összeállításba egy sivatag közepén álló tudományos kutatóközpont, sőt a fegyház is, amelyik állítólag a legemberségesebb a világon. A felkért filmesek maguk választották ki az épületeket, az esetleges szelekció pedig tematikus sokszínűséghez vezetett. A rendezői megközelítésmódok már nem mutatnak ilyen heterogenitást.

Hogy többet nyújtsanak szimpla ismeretterjesztő filmnél, az alkotók szokatlan ötlettel álltak elő: szó szerint vették a mondást, és eljátszottak a gondolattal, mi lenne „ha a falak beszélni tudnának”? Személyiséget adtak az épületeknek, amelyek így narrátorrá válva saját magukat mutatják be. Ha valakinek kétségei lennének, hogy ez jó ötlet-e, sajnos nem tudom megnyugtatni, ugyanis filmen ez pontosan olyan erőltetett, mint ahogy elsőre hangzik. Wim Wenders ötlete nyomán a Berlini Filharmónia pajkos női hangon olvassa fel az „önéletrajzát”, gondosan betartva az események kronológiai sorrendjét. A 200 éves Orosz Nemzeti Könyvtár suttogó baritonján hangzik el a — találóan az orosz irodalmi klasszikusokból összeollózott —, nehézkesre sikerült kísérőszöveg, ahogy az osztrák rendező, Michael Glawogger megálmodta.

Berlini Filharmónia

Szerencsére nem minden rendező ragaszkodott az egyes szám első személyű narrációhoz: az üdítő kivétel Robert Redford kisfilmje, amelyhez az ott dolgozó kutatókkal készült interjúk hanganyagát használta fel és Moby zongorafutamait keverte alá. A forgatás a kaliforniai sivatag közepén álló virológiai kutatóközpontban, a Salk Intézetben zajlott. Az építmény szokatlan geometikus külseje az alapító-építtető Jonas Edward Salk kérése nyomán született, aki arra kérte Louis Kahnt, hogy olyan épületet tervezzen, amilyenbe Picasso is szívesen beköltözne. A végeredmény egy olyan letisztult, geometriai formákból összeálló alkotás lett, amelybe csak úgy zúdul a természetes fény, és amelynek tökéletesen szimmetrikus kialaktásába láthatóan Redford is beleszeretett.

Salk Intézet

Az ígéretes alapötlet ellenére a rendezők többsége sajnos beérte egy mozgóképi idegenvezetéssel, és leragadt a kézenfekvő megoldásnál, az építmények történeti bemutatásánál. Maga Wenders tudta legkevésbé elkerülni a konvencionalitás csapdáját: a gyönyörűséges képekkel csupán illusztrálja a filmben elhangzó adatokat. A másik nagyágyú, Redford alkotását elképesztően látványossá teszik a szimmetrikus kompozíciók, összességében mégis hatalmas giccsé válik az elcsépelt vizuális és szerkesztésbeli megoldásoktól (különösen zavaró, amikor mindet egyszerre használja). A klisék használatában épp csak egy hajszállal marad le a norvég Margreth Olin, aki az Oslói Operaház próbáinak bemutatásakor időről-időre kimerevíti a képet és egy pillanatra fekete-fehérré változtatja. Mégis, az a lenyűgöző képsor, amelyik az építmény tükörfalán végigcsorgó esőt mutatja, kárpótolt az epizód minden közhelyes megoldásáért (pedig abból nincs kevés).

Oslói Operaház

Mindezek ellenére A kultúra katedrálisai nem nélkülözi az eredetiséget és a frissességet sem, ez pedig a dán Michael Madsen rendezésének köszönhető. A világ leghumánusabb börtönével, a szintén Norvégiában található Halden fegyházzal foglalkozik, de nem csak abban különbözik a többi epizódtól, hogy olyan középületet vizsgál, amely a társadalom számára nem hozzáférhető (legalábbis nem a hagyományos módon). Illeszkedve a kortárs építészeti irányzatokhoz, az épület társadalmi kontextusával is foglalkozik, és állítások megfogalmazása helyett egyik kérdést a másik után dobja fel. Ez azért is indokolt, mert a filmben bemutatott legfiatalabb épület megítélése erősen ellentmondásos: 2010-es megnyitása óta rengetegen támadják túlságosan liberális kialakítása és intézménypolitikája miatt, amelyeket azért mégis igazolnak a rövid távon is kimutatható statisztikai eredmények. Are Hoidel igazgató szavai szerint: „Minden elítéltünk visszakerül a társadalomba. Önök milyen embereket látnának szíven maguk körül: frusztráltakat, vagy rehabilitáltakat?[1]”

Madsen tovább gondolja Foucault megfigyelését, amely szerint a modernitás büntetési formája, a börtönbe zárás valójában nem más, mint a társadalomból való kirekesztés eszköze, a bűnösökről való végérvényes lemondás. Azért is roppant érdekes, hogy a rendező a Haldent választotta, mert a megtervezésekor a dán építésziroda, az EMA elsőként ment szembe ezzel a gyakorlattal: a terület kialakításakor azt tartotta szem előtt, hogy a büntetésüket töltők a lehető legemberségesebb körülmények között élhessenek, és fokozatosan visszailleszkedhessenek a társadalomba. Ilyen módon a Halden egyfajta javítóintézetként működik az erdő közepén, ahol eltűnnek az éles határok kint és bent, természet és épített környezet között.

Halden

A filmkészítő csapat egyetlen építésze, a brazil Karim Aïnouz a Pompidou Központról készített remek kisfilmet, amelyben egy nap történéseit követi a kortárs művészeti élet emblematikus helyszínén. Az épületbejárás során a kiállítóterek mellett feltárul a kiszoláglóhelyiségek ajtaja, betekintést nyerünk a színfalak mögé is. Ritkán fordul elő, hogy egy múzeumi tárlatvezetésen a műtárgyak utaztatásának minkéntjére kitérnének, itt azonban azt is látjuk, ahogy gigantikus dobozokba engednek egy nagy kiterjedésű installációt. A fenntartó-üzemeltető személyzet munkája is hangsúlyos lesz: a filmetűd kereteit a biztonsági őr napi rutinja adja, ahogy reggel nyitja, majd napnyugta után lezárja a mozgólépcsőket, az ajtókat, és ellenőrzésképp körbejárja a teret, végighaladva az épületet külső érhálózatként körülölelő üvegcsatornákon. A tetőről filmezett elképesztő képek segítségével a rendező el is helyezi a Pompidou-t a városszövetben. A Berlini Filharmóniát körülvevő Potsdamer Platz jelentősége legalább ennyire indokolta volna a tágabb kontextus megrajzolását.

Pompidou Központ

Bőszen támogattam Wim Wenders kijelentését a Pina Bauschról szóló dokumentumfilmje kapcsán, miszerint a térhatású filmet minden bizonnyal a tánc bemutatására találták ki. Most úgy tűnik, pont ugyanezt gondolja az építészetről is (nem beszélve a közepesen sikerült játékfilmekről: az Every thing will be fine szintén 3D-ben debütált, aminek az okát csak találgatni tudom). A többi rendező most fogott először 3D-kamerát a kezébe. Jól látszik, hogy A kultúra katedrálisait tévéforgalmazásra szánták[3], és a fesztiváloztatás (pontosabban a premierközönség, a 2014-es Berlinale) kedvéért készült a filmből 3D-s változat. A térhatás azonban nagyjából észrevehetetlen maradt, leszámítva a brazil Karim Aïnouz a Pompidou epizódját, aki a többinél bátrabban használta a mélységélességet, így az utolsó felvonásnál végre értelmet nyert a 3D-s szemüvegek viselése. Valójában elég nehéz pozícionálni a filmet, mert mozifilmhez képest túlságosan ismeretterjesztő jellegű, de ha oktatói célokat szolgál, nem könnyű helyén kezelni az epizódok lírai jellegét. Az az érzésem, hogy mindenütt kilógott egy kicsit a fesztiválok programjából, de egy építészeti filmmustrán, amely az abszolút félutat jelenti a két pólus között, megtalálta a tökéletes helyét.

 

[1] Forrás: http://www.businessinsider.com/tour-of-halden-prison-2014-10

[2] Forrás: http://www.erdekesvilag.hu/szuperhumanus-luxusborton-norvagiaban-a-halden-borton/

[3] Forrás: Interjú Wim Wenderssel A kultúra katedrálisai sajtóanyagában: http://www.daz-augsburg.de/downloads/Presseheft_Kathedralen110214.pdf

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Puskás Lilla --


További írások a rovatból

építészet

A modernizmus és a múlt illúziója A modernizmus és a múlt illúziója
Építészeti körtúra az ezerarcú Barcelonában
építészet

Fába borult vidék Fába borult vidék
Véget ért a Hello Wood Építész Mustra 2017
építészet

Így fedezd fel az épületeket díszítő geometriát! Így fedezd fel az épületeket díszítő geometriát!
Különutak - Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció

Más művészeti ágakról

Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
irodalom

Családi hálók a Margó Vásárszínpadán Családi hálók a Margó Vásárszínpadán
Margó 2019 - Barnás Ferenc és Harag Anita
irodalom

lapozható traumák megtestesülése lapozható traumák megtestesülése
Margó 2019 – Mucha Dorka, Nádas Péter, Győrfi Kata, Nemes Z. Márió
Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés