Napszemüveggel a kezemben léptem be a Három Hollóba: az idei PesText első, május 8-ai napján gyönyörű nyári időben volt részem. Egy limonádéval a kezemben sétáltam le a pinceszínpadhoz, ahol hat órakor kezdődött a „Városi erdők” – V4 költészeti est című előadás. Tarr Ferenc felkonferálása után a V4 országainak (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) ismert költői olvastak fel műveikből, akiket György Andrea hegedűművész kísért hangszerén.

A résztvevők között volt Katarína Kucbelová szlovák, Kateřina Rudčenková cseh, Bianka Rolando lengyel, Ladik Katalin és Horváth Florencia magyar költő. A műsörvezető Szalay Henrietta volt, aki magyarul és angolul is köszöntötte nemcsak a közönséget, hanem a mellette ülő hölgyeket is, egyetlen közös beszélt nyelvükön.

Az est vizuális elemét Skribek Anikó és Kara Dávid biztosította, akik a felolvasás és zene közben mikroszkóp alá helyezett tárgyak kivetített képeivel gyönyörködtették a nézőket.

A rendezvény során Tarr Ferenc többször is elmondta, hogy a PesText célja a nemzetközi irodalom közvetítése a magyar közönségnek. A pénteki program keretein belül a városi erdők tematikájához kapcsolódó verseket hallgathatta meg a közönség, mindegyik szerző saját anyanyelvén olvasta fel alkotásait – külföldiek esetében magyar fordításukat Szalaytól és Horváthtól hallgatta a közönség.

Ladiktól elhangzottak a Metró-versekből részletek, illetve Tűzmadár és Minden test fű című művei. Horváth Fiatalságom, füst és Naponta rá című verseit osztotta meg a közönséggel. Az öt nő egymást váltotta folyamatosan, miközben György hegedűjátéka betöltötte a teret.

Tíz percnyi szusszanás után Wojciech Tochmannal beszélgetett Danyi Gábor műfordító. A majdnem egyórás esemény lengyelül zajlott, a népes hallgatóságnak lehetősége volt igénybe venni a szinkrontolmács fordítását fejhallgatón keresztül. A beszélgetés apropója Tochman nemrég megjelent Mintha követ ennél című könyve volt – a legelső, melyet lefordítottak magyarra.

Gyermekként Ryszard Kapuściński és Hanna Krall könyveit olvasta a legszívesebben, és ezekből is inspirálódott. Már fiatalon is nyitott szemmel járt a világban, nevetve mesélte, hogy tudott mindent szomszédairól is, akkora kíváncsisággal figyelte őket. Rossz tulajdonságnak tartja mindezt, de igyekezett a javára fordítani, ezért is vált riporterré.

Először Danyi megköszönte a Lengyel Intézet és a Visegrádi Alap támogatását, akik hozzájárultak a publikálás és a beszélgetés létrejöttéhez is. Ezután üdvözölte Tochmant, és rögtön bele is vágott a közepébe: a kötet alapját adó délszláv háború került a középpontba. A Kalligram gondozásában megjelent Mintha követ ennél a kilencvenes évekbeli délszláv háború utáni Boszniát mutatja be. Tochman nem szakadt el a háborútól, mint feldolgozandó témától – jelenleg három éve Kelet-Ukrajnából tudósít.

Számára létezik különbség az újságírás és riportkészítés között, és nem is szereti, ha őt újságírónak nevezik, így „ki is írta” magát ezekből a körökből. Tiszteli őket, csak szerinte kevesen vannak, akik igazán jól végzik a munkájukat. Hiába csinál sok mindent egy újságíró, a riporteri szerepkört saját magához közelebb állónak érzi: csakis a megtörtént eseményeket közli a saját, szubjektív módján. Ő maga többet is tud, mint amennyit leír, de természetesen néhány dolgot a szövegeiben megemlített hősök védelme érdekében nem közöl.

Neki a riporteri munka „dokumentarista próza”, melynek alapvető munkaeszköze a tényleírás. Szerinte egy „riporter mindent megtehet, ami nincs megtiltva”, ennek ellenére munkája során előtérbe helyezi érzései megélését is: „először embernek kell lenni, és utána kell riportként viselkedni”.

Ezt azért hangsúlyozta, mert rengeteg interjút készített a háború alatt megerőszakolt nőkkel, akiknek történetét a hallottak leírása közben kezdte igazán feldolgozni, és ettől többször ki is merült érzelmileg.

1992 végén utazott életében először Szarajevóba, ami meghatározó volt számára a karrierjét illetően. Bevallotta, hogy előtte még nem tapasztalta meg az élet nehézségeit, és ott nézett szembe a háborús igazságtalansággal és a halállal. Ettől kezdve érezte úgy, hogy nem ignorálhatja a harcokat és az ott tapasztalt borzalmakat.

Danyival együtt állapították meg, hogy a háború során a két nem szerepe teljesen különválik: míg a férfiak a fronton harcolnak, a nőknek otthon kell megküzdeniük szeretteik elvesztésével, és az ebből származó traumák feldolgozásával. Nagyon sok olyan kérdés van még mindig a témával kapcsolatban, melyet a mai napig nem mernek feltenni sokan, ennek ellenére úgy véli, mindenről lehet írni, csak az számít, hogyan tesszük mindezt. Tochman szerint mindannyian hasonlóan szenvedünk, legyen szó bármilyen nehézségről. Párhuzamot vont még a népirtás és annak politikai céljai közötti összefüggésekre.

Legújabb könyvének főszereplői nők. Fontosnak tartja, hogy a megerőszakoltakkal való beszélgetések közben a biztonságos hátteret megteremtse, melyben a nő érzi magát a „házigazdának”, és ő határozza meg, milyen irányt vegyen a diskurzus. Többen Tochmannak mondtak ki életükben először olyan dolgokat, ami segített a traumafeldolgozásuk előrehaladásában, de még így is sokan csak köröznek a téma körül, és nem tudják kifejezni pontosan érzéseiket a történtekkel kapcsolatban.

Egyesek szerint Tochman „jégként ír”, mondatai Danyi megfogalmazásában igen lakonikusak, mégis rengeteg érzelmet idéznek elő. Maga a borító is beletartozik Tochman elbeszélésébe: Hrapka Tibor rajza egy csontvázat ábrázol, mely egyben az elhunytakra is utal, de metaforikus értelemben az író vázlatos fogalmazási módját is jelenti.

A címben (Mintha követ ennél) is szereplő kő a könyv fő motívuma, mely egyben jelképezi a tájban megtalálható köveket, de a traumák súlyát is. Tochman szereti, ha közönsége olvas a sorok között, mert hiába vékonyak könyvei, sokkal több mindent közvetítenek, mint elsőre gondolnánk.

Pozitívan zárták a beszélgetést: Tochman úgy véli, van remény, habár hangulatától függ, hogy hisz-e még a normális világ eljövetelében.

A nap legutolsó beszélgetésében Arne Dahl és Cserháti Éva vett részt. A svéd író már több mint harminc könyvet írt, magyarra Torma Péter, Papolczy Péter, Harrach Ágnes és Szieberth Ádám fordítja a szerző műveit. Magyarul hét könyve jelent meg.

Cserhátit érdekelte, vajon Dahl gyermekkorában már voltak-e arra utaló jelek, hogy felnőttkorában krimiíró lesz. Dahl csak annyit válaszolt, hogy mindig titokzatos volt, nem osztott meg mindent mindenkivel. Otthonukban nem sok könyv volt, legfeljebb bűnügyi regények – talán ez is hozzájárult, hogy ez a műfaj érdekelje a leginkább.

Azt viszont, hogy mikor döntötte el, hogy íróvá váljon, nem tudja. Két életszakaszt emlegetett, az első tizenkét éves korában volt, amikor megpróbálkozott egy hosszabb, krimiszerű történet megírásával, de két év után félretette az írást. Családja mérnöknek vagy természettudósnak szánta, amit meglátása szerint majdnem teljesített is: ő magát a krimiírást is mérnöki munkának véli, ahogyan a történet és a dallamok felépítése megtörténik. 1999-ben adta ki legelső könyvét, ami már a második, tizenkilenc éves korában kezdődött írói hulláma során történt.

Az Arne Dahl csak álnév, eredetileg Jan Arnaldnek hívják. Új név kitalálásra azért volt szükség, hogy leküzdje írói válságát, és mint egy főnix, újjászülessen. Arne Dahl lett a megalkotott személyiség, akit onnantól fogva igyekezett megóvni saját önnön valójától, és csakis az íráskor fordulni „produktív énjéhez”. Az első öt könyve ilyen felállásban született meg, ám azóta felfedte kilétét.

Cserháti eljátszadozott a gondolattal, Dahlt hogyan hívnák, hogyha magyar névvel alkotna: nevének anagrammájából született a „Nádaljai Ernő” és az „Aladár Jenő” elnevezés – utóbbit jobban kedvelte Dahl. Mind Dahl, mind a közönség nagyot nevetett Cserháti ötletén.

Dahl szerint a skandináv krimiírás alműfajként indult, és az ebben keveredő irónia és humor tökéletes ötvözete volt mindannak, amit ő szeret. Befolyásolja a megfogalmazást a sötétség, szürkeség, ami a történeteket jellemzi. Svédországot egyfajta „krimirobbanás” jellemzi az utóbbi időben, hiszen évente hatszáz kötet jelenik meg. Ez az őrületes mennyiség nem mindig volt így – és a minőségen meg is látszik a mennyiség előnyben való részesítése –, karrierje kezdetén legfeljebb csak harminc kötet jelent meg.

Mára már valóban marketingtermékké vált a krimi, amiről főleg legelső könyveinek megjelenésekor bizonyosodott meg. Korlátozva ennek ellenére sosem érezte magát semmitől, legfeljebb akkor, ha színpadon állva kell mesélnie műveiről, illetve válaszolni kérdésekre ezekkel kapcsolatban. Egy írót nem is szabad visszafogni, és a másoktól érkező nyomással is meg tud küzdeni, ameddig az nem befolyásolja írói tendenciáit.

Kiemelte Japánt, melynek kultúrája merőben eltér Európától, de szerinte létezik jó görög, francia, német és angolszász krimi is. Cserháti megjegyezte, hogy nem említett egy posztszocialista országot sem, pedig a magyar krimipiac is egyre ismertebbé válik. Dahl azzal védekezett, hogy erről a területről még nem nagyon olvasott műveket.

Legújabb könyvének címe Jégzajlás, melynek jelentését mindkét nyelven elemezték. A sorozat mind az öt kötete földrajzi tematikájú címmel rendelkezik (Valaki figyel, Hajsza, Mély vízben, Szabadság, Jégzajlás). A tájleírás organikus része a történetnek és a karakterek fejlődésének, az emberi lélek belső tájképének tükröződése. A történet Stockholm mellett játszódik, a várost alkotó sok sziget jellege megfűszerezi a cselekményt és a leírást.

A magyar könyvportálokon olvasható vélemények alapján sokan nem érezték teljesen lezártnak a sorozatot. Egy krimiben mindig nehéz a lezárás, embert próbáló búcsút inteni a szereplőknek is, ami mellé mindig kell egy logikus befejezés is. Más műfajban elég, ha mindenki boldog és gondjai elrendeződnek, de a krimi jellemzőiből adódóan nehéz ilyesfajta módon euforikus lezárást elérni.

Az írás egy élethosszig tartó tanulási folyamat, amely során önmagunkat is megismerjük. Mióta krimit ír, mindig a legrosszabb forgatókönyvre számít, de arra is ráébredt, hogy minden problémának van megoldása.

A beszélgetés végeztével mindenki fegyelmezetten hagyta el a pincetermet, és visszatértünk a felszínre. A hallottaktól és tapasztaltaktól eltompulva lépdeltem a Ferenciek tere felé, és észre sem vettem, hogy időközben nemcsak a programok értek véget, hanem a nap is lenyugodott.

Fotók: Vörös Dóra Rebeka / PesText