Mindkét esetben tudatos és figyelemfelhívó címválasztással van dolgunk: a kozmológiai és biológiai metaforák az (irodalom)tudományosság határainak lebontását (áthelyezését) jelölik. A tudományok és az értekező szövegirodalom keveredéseiről, kulturális és tudományos regiszterek átjárhatóságáról tudósított a két kötet, melyeknek hosszabb-rövidebb írásai ugyanúgy kalandoztak a kortárs széppróza vagy líra, mint az aktuális irodalomtudomány, az antropológia vagy a sci-fi és a horror területén.

Nem mehetünk el tehát szó nélkül H. Nagy Péter Kaleidoszkóp-sorozatának harmadik darabja, a Hibridek mellett sem.

„Biológiai értelemben a hibrid olyan ivadékot jelöl, melynek szülei különböző fajok, illetve legalább egy öröklődési jellegben eltérnek egymástól. Legismertebb példa az öszvér. A hibridek általában szaporodásképtelenek. (…) A képzelet világában a hibrid fogalma kitágul (…)” – olvasható a kötet első írásában (Félőszó, 7-8.), s így ismét ott vagyunk, ahol a hibrid jelentése(i) applikálódnak. Metafora ez is, mint a féregjáratok vagy a paraziták, miközben természetesen mindegyik velejéig önreferens. Már csak azért is, mert a szép kiállítású új könyv írásai mind tárgyukat, mind hangnemüket tekintve vegyesnek mondhatók. Persze, szó szerinti értelemben ismét csak élősködőkről beszélhetünk: tanulmányok, kritikák, beszámolók, ajánlók orientálják az olvasót a kultúra világában – ez a világ azonban olyannyira heterogén és színes, hogy az embernek az az érzése támad, mintha az interneten szörfölne. Valójában az irodalomtörténész meglehetősen széleskörű érdeklődéséről és tudományos felkészültségéről van szó. Vagyis: miért ne lehetne beszélni (újra) a sci-firől, a vámpírregényekről, esetleg a cyberpunkról, netán a képversek vagy lettrista alkotások retorikájáról – egy kötetben? Miért ne férne meg egy helyen Radnóti Miklós vagy Juhász Ferenc egy-egy versének és a Mátrixnak, az Alien-sorozatnak, Philip K. Dicknek és más szerzők műveinek az interpretációja? A kérdés korántsem retorikus: még ha affirmáljuk is a kulturális regiszterek kontaminációjának tényét, nem teljesen biztos, hogy akad olyan tényező, amely felment bennünket az akadémikus szorongástól: mi köze van mindennek a tudományhoz, vagy, ami még rosszabb, a tudományos hozzáálláshoz?

Pedig épp az a lényeg, hogy nagyon is sok. Vitathatatlan, hogy rendkívüli jelentősége van ebben a tudományos felkészültségnek. H. Nagy Péter ebből ismét jelesre vizsgázik: roppant érzékeny, minden apróságra fogékony, alapos és kérlelhetetlen elemzővel van dolgunk, akinek a lelkesedése, magyarázókedve nem csak a saját értelmezéseket „adja el”, de – és ez legalább ugyanolyan fontos – az értelmezések tárgyát egyaránt. A legjobb értelemben beszélhetünk tehát a hatástörténet gyakorlatáról, ebben pedig a hibrid identitás kimondottan előnyösnek, hovatovább evolúciósan nyereségesnek tűnik. H. Nagy Péter szövegei persze továbbgondolhatók – a hibridek innen nézve szaporodóképesek, ha átvitt értelemben is –, ám ezek a tanulmányok, kritikák és esszék nem is törekednek egy problémakör rövidre zárására.

Ha föntebb a kulturális regiszterek átjárhatóságáról, illetve az interdiszciplinaritásról esett szó, sietek megjegyezni, hogy a Hibridek ugyancsak példaszerűen mutatja föl az ebben rejlő potenciált. Még akkor is, ha különböző érdeklődésű olvasók és tudósok szelektíven fogják csak olvasni. Az átjárhatóságra, a kiegyenlítésre, a több nézőpont működtetésére törekvő írások gesztusértékűek, és bár a tudományos önreflexió hagyományosan „elitnek” nevezett, specifikus horizontjait sem szabad eztán sem szem elől tévesztenünk, ugyanúgy megkerülhetetlennek tetszik a minket körülvevő – életvilágbeli, kulturális – jelenségek kitekintő reflektálása és értelmezése. Mert mindig a dolgok megértése visz minket közelebb önmagunk jobb, vagy legalábbis másabb megértéséhez, legyen az Esterházy egy-egy regénye, az Alien-széria vagy a konyhánkban lévő hűtőszekrény biokémiája.

Egyvalamiről muszáj még nyomatékosan szólni. H. Nagy Péter írásainak nyelve alighanem unikálisnak mondható a magyar irodalom- vagy kultúratudomány érájában. A magyarázókedv ugyanis egy olyan, világos szintakszisú mondatokban, kimondottan választékos és közérthető, de tudományosan „legitim” fogalmazásban csapódik le, ami hazánkban párját ritkítja. Ez akár alkati kérdésnek is tekinthető. Mert a tudomány minden szigorát, a diszciplináris felkészültség magas fokát hangsúlyozó szövegek jó esetben ugyanúgy adekvátak, létjoguk pedig megkérdőjelezhetetlen, H. Nagy Péter nyelve immár hosszú ideje olyan kiválóan békíti össze az egzakt szerkezeteket a befogadóbarát közléssel, hogy mögötte egy eltéveszthetetlen gondolkodás és stílus minden nehézség nélkül lépteti be az olvasót a legkülönfélébb diszkurzusok sokaságába. Ami valamennyi tudomány egyik legnemesebb célja kell, hogy legyen.

A teljes szöveg a Parazitákra kiterjedő kritikával együtt a Prae irodalmi folyóirat 2007/3-as számában olvasható.