Bazsányi Sándor, mint a kerekasztal-beszélgetés ökonómiai egyensúlyáért felelős leszögezte, hogy esze ágában sincs egyenlő arányban beszéltetni a két alkotóról a meghívottakat: Mán-Várhegyi Rékát, Nádas Pétert és Szilasi Lászlót. Bazsányi monológgá fajult nyitókérdésében az első találkozásról és annak mikéntjéről érdeklődött, ami a kötetlenebb formáját jelezte a beszélgetésnek. Mán-Várhegyi Réka rövid gondolkodás után arról kezdett beszélni, hogy ő hogyan nem közeledett József Attilához, amikor az iskolában az osztálytársai közül mindenki választott magának kedvenc költőt a századelőről. Zavarta az őt övező kultusz, alakjának mitikus nagysága, és számára megközelíthetetlen volt azok miatt a nők miatt, akikkel a versek által körbe vette magát. Móricz novelláinak olvasásakor az az érzet maradt meg benne, mintha ezek a történetek a gyerekkori mesék folytatásai lennének – a különbözőséget nem is érzékelte.  Ugyanakkor ezek a móriczi felnőtt mesék olyan nagy hatással voltak rá, leginkább durvaságuk miatt, hogy hatodikos korában ennek az inspirációnak köszönhetően írta meg első novelláját-, amelyben az összes szereplőjét kivégzi.

Szilasi Mán-Várhegyivel ellentétben fiatalabb korában olyan borzalmasnak találta Móriczot, hogy még az életről is lehozta. Az est folyamán ez többször panaszként hangzott el tőle, és a beszélgetés dramaturgiailag fontos pillanata volt az, amikor őszintén bevallotta, hogy igazából nem is olvasott semmit Móricztól. Fél évvel ezelőttig. Mindezért a szocialista kánon tartalmi és formai szomorúságát tette felelőssé (ezen kicsit értetlenkedtem magamban, és megpróbáltam elképzelni a formai szomorúságot), ami valószínűleg azért volt ennyire elkeserítően borzalmas, hogy az ember megtanulja értékelni a diktatúrát. József Attilát viszont az univerzum költőjének nevezte – ez Szilasinál ez első találkozás alkalmával eldőlt, magyartanára lélekben annyira közel érezte magához, hogy Attilának nevezte. (Én is annyira le voltam nyűgözve attól, amit a József Attila versek olvasásakor láttam, hogy sms-eket akartam neki küldeni az égbe, vagy bárhová. )

Nádas Péter úgy emlékezett, hogy ’56-ig igazából semmiféle kultusz nem íródott rá se József Attilára, se Móriczra, szerinte azért, mert nem igazán tudtak a tanerők sem mit kezdeni velük, nem volt hozzá érkezésük. Nádasnak gyerekkorában igazándiból Jókai volt a favoritja, de egy francia unokatestvér – nevezzük Ivettnek –, aki más anyanyelvi képzelőerővel bírt, lassan terelte Móricz prózája felé Nádast, aki később hálás volt ezért.  A beszélgetés felénél kimondta, amiért, úgy éreztem, jöttem: bár e két szerzőnk attitűdje és alkata is végletesen különböző – ami összeköti őket, az a szociális felelősségérzet mélysége. Móricz a Szép Szó József Attila emlékszámában maga is e különbözőségük és konfliktusaik dacára ezeket a sorokat írja: „József Attila emlékeztet magamra. […] Folyton élnek számomra lelkek, kikkel lehetetlen egybegyűlni s mégis együvé tartozunk, egy bandába, egy irodalmi társaságba, egy szellemi közösségbe, s ezek a legdrágábbak, fizikai akadályok miatt sem egymással, sem velem nem akadnak össze: folyók csak a tengerben találkoznak.” Bazsányi a fonalat ebbe az irányba vitte tovább – azaz lehet-e ezzel a nagy különbözőséggel mit kezdeni, hiszen több a bántó aszimmetria lényegi értelemben köztük. Nádas szerint alkatot az isten(ek)től kapunk, mindenki olyan, amilyen, és mindenki megpróbálja megváltoztatni, de ő személy szerint az irodalomban ezt az alkati sokféleséget szereti igazán.

Szilasi szerint a szegénység konjunktúrája az, amely József Attilát és Móriczot összeköti, azonban Móricz tematikailag túlgyőzte magát. A legszegényebbek megszólaltatása felvetette még azt a problémát is, hogyan beszél az író, amikor a legnyomorultabbakat teszi láthatóvá. Mán-Várhegyi Réka ennek kapcsán itt kitért egy nemrég megjelent Kiss Tibor Noé-regényre, melynek szerzője szerencsére nem veszi fel azt az elbeszélői magatartást, amely azt gondolja, hogy neki küldetésszerűen beszéljen a legszegényebbek helyett. Mán-Várhegyi úgy érzi, hogy ez nem autentikus, hiszen ha elég közel megyünk ezekhez az emberekhez, akkor ők igenis beszélnek. Az utolsó kérdések egyikénél – mely a hallhatóságról, a nyelv problematikájáról szólt – a mikrofon elnémult, így bár az első sorban ültem, nem túl sok mindent hallottam. A beszélgetés a túlírás kérdéskörének gyors megvitatásával zárult, Nádas Péter költői kérdésére a közönség első sorában ülő Tverdota György válaszolt: „Van olyan, aki nem írja túl magát?” „Hát, aki időben meghal.” Szilasi hozzátette: „Ha elég későn kezdi, és van civil munkája.”

Fotó: Reviczky Zsolt