bezár
 

art&design

2016. 03. 12.
Az átlényegülés gesztusai
Bajusz Orsolya: Adventi pásztorjáték
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az esemény, aminek kapcsán ez az írás született, Bajusz Orsolya pásztorjáték-happeningje (amely az ő forgatókönyve és elképzelése alapján Hódi Csilla, Bogyó Virág ötleteivel kiegészítve valósult meg) és a Reproduktív fanzine megjelenése – mindkettő a Technologie und das Unheimliche kollektíva szervezésében jött létre.

„A wound is incarnated or actualized in a state of things or of life; but it is itself a pure virtuality on the plane of immanence that leads us into a life.”

A performansz során egy fából konstruált, karácsonyi fényekkel kivilágított betlehem van a középpontban, papírszalmával, tojásokkal, „Ne Lopj” feliratú táblával a jászol körül, amelyben a kisded fekszik. Az egész szent család egy spermafolt a mikroszkóp alatt, mely a későbbi tombola főnyereménye. A liberális feministák pedig tábortűz helyett egy felfújható fasz fényénél sütkéreznek. Az arkangyal Mary Daly A Radikális Feminizmus Metaetikája című beszédét olvassa fel egy kivilágított létrán ülve. A történet a narráció által bontakozik ki. Mária és József magzatgyermeke lesz a Kis Jézus. Feltűnik a csillag az égbolton, elvezeti a három napnyugati bölcset a jászolhoz, akik eljönnek megnézni újratermelődik-e a patriarchátus. Elhozzák a diskurzust napnyugatról, NGO adomány kotongumit, abortusztablettát, egy esemény utáni tabletta receptjét (igazi hungarikum, csak három országban receptköteles) – tömjént, aranyat, mirhát. A liberális feministák összetűzésbe kerülnek az arkangyallal, akinek azt bizonygatják, hogy ők nem félnek a fasztól, és szeretik a kézműves sört. Egy pásztor is el tud hozni egy lábas ondót, amelyre aztán azonnal rárabolnak a libfemek, élvezettel ízlelgetve azt. A többiek kicsit óvatosabbak, de ők sem tudnak ellenállni a csemegének, amelyből végül a közönséget is megkínálják.

A performansz egyén, állam, kultúra és technológia kapcsolatának problematikáiról gondolkodva született meg. A technológia társadalmi normákat testesít meg és ad tovább, és ezért a techno-kulturális társadalmi mátrix a technológiákkal nem, vagy nem a normatív módon élőket kirekeszti és gyakorlataikat tabusítja.

Ennek kapcsán fontos felismerni, hogy a reprodukciós jogok témakörébe beletartozik mind akarni, mind nem akarni szaporodni, illetve bele kellene, hogy tartozzon annak a lehetősége is, hogy valaki ne éljen reproduktív technológiákkal, távol tartsa a technológiát a szexualitástól és a reprodukciótól. A gyakorlatban viszont az egyénnek nem sok választása van, hiszen a választások útja előre el van rendezve, a nem jó – vagyis az állam és a nagytőke számára nem jó – választás nehezen elérhető és kulturális gyakorlatok, nyelvi fordulatok által tabusított. Például aki fel akarja venni a CSOK (Családok Otthonteremtési Kedvezménye) hitelt, végső soron alá kell, hogy írjon egy papírt, hogy baszni fog – és sajnos ez legitim, hiszen törvényes, és sajnos felháborítóan kevés embernek van baja vele. A nőket kollektíve behülyítik az egész reproduktív egészségügyi kontroll feltétlen szükségességével, ami valójában az egyénre nézve felesleges, veszélyes, és káros, kikényszerített BDSM a magyar állam egyik szervével, gendertréning pálya. Az „új” reprodukciós technológiai eljárások se nem újak, se nem túl jók: nem hatékonyak, invazívak, nem gyógyítanak meg senkit, és 1994 óta, amióta Margrit Shildrick írt a Leaky Bodies-ról, a gyűlölt és félt, behatárolhatatlannak genderelt női testről és az azt uralni igyekvő technológiákról, ezek a technológiák csak még elavultabbak lettek.

Ami a technológia számára veszélyes vagy valódi kockázatot rejt magában, az egy bizonyos csoport kiábrándulása a technológia potenciáljából, a ráeszmélés a technológia felszabadító tendenciáit követő ürességre. Ha erre az ürességre ez a csoport a technológiánál intenzívebb fokon vágyakozik, akkor megelőzheti, vagy talán akár fel is számolhatja a technológia hatalmi eszközökkel adagolt „felszabadító” tendenciáit. A kortárs technológia alapvető ígérete, a felszín alatt meghúzódó fő jellegzetessége a halál felfüggesztésének vagy késleltetésének a lehetősége.

Nikolas Rose es Paul Rabinow a neoliberális módozatú biopolitika elemzése kapcsán jut arra, hogy az nem az élet kioltása, hanem az életfolyamatok fenntartásán keresztül az élet uralása lesz a cél. Ebben a paradigmában valahol meg vagyunk zsarolva – aki nem az életet választja, a halált akarja, vagy a halál lehetőségének hirtelenségére törekszik, a technológia ellenségévé válik. A technológia – még akkor is, ha már egyértelműen csak a felfüggesztett halál ígéretével szolgálhat – alapvetően halálellenes.

A halál felfüggesztése azonban korántsem kívánatos vagy vágyott cél a felfüggesztett halál radikális passzivizmusában. Ha a saját halálom sem a sajátom, a saját életem sem az. Az „emberhez” méltó élet a legnagyobb képmutatás, aminek a nevében megölik a kóbor macskákat és a városi rókákat. Méltó élet? Én méltóbb vagyok annál.

A felfüggesztett halál passzivizmusa kerül szembe a halál választásával, azaz egy nem-választás a választott nemmel. A fennmaradás, a potencialitás, vagy az életben maradás alapvetően mindig a Másik választásán alapult, akkor is, ha annak a Másiknak a léte predeterminált volt kulturális és hatalmi tendenciákon keresztül.

Sadie Plant szerint a férfiuralom végét a technológia által megfertőzött és felemésztődött férfi-szubjektum önmegsemmisítése hozta el. (Plant: Zeros + Ones. Digital Women and the New Technoculture, London, Fourth Estate, 1997, 58.) A technológia töltötte be a Másik által hagyott űrt, átprogramozva, remixelve minden materialitást és szubjektivitást, sokszor megkérdőjelezve a kettő közti határvonalakat. Új törések, megosztások, elidegenedések jöttek létre, a technológiával azonosulók, és a technológia által hajtott hiperkapitalizmusból kirekesztettek között. Azonban míg a korábbi elnyomási tendenciák érvényesülhettek azon szubjektumoknál, akiknek a választás lehetősége elérhetetlen volt, egyesek nem kívántak élni a technológia melletti választással, vagy megtagadták azt. Ha a választás hiányából származó halált a technológiától való deprivációnak nevezzük, akkor a halál választása könnyedén alapulhat a technológiának való túlzott kitettségen. A performansz alatt láthatjuk a kábelek, kivetítők, csatlakozók – egy zöld papírra nyomtatott, komondorral díszített „NE LOPJ” felirattal kísérve – egyáltalán nem rejtett jelenlétét: nyilvánvalóvá válik és organikussá transzformálódott az inorganikus bősége. A patriarchátusról sikoltozó humán aktorokat beárnyékolja az inopoeratív technikai eszközök megfertőző közelsége. A betlehemes játék menekültek története, de a nomádokat nem feltétlenül a helyhez nem kötöttség kell, hogy leírja, nomád az, aki ellen tud állni az államhatalmi és tőkésítő felülkódoló-gépezetnek. Ennek fényében a technonomádok a technostruktúra szakrális helyeit elkerülő eretnekek, akik a saját rituáléikat alakítják, a saját történeteiket írják.

Adventi pásztorjáték (kép a videóból)

„A pásztorok hatalmas területeket barangolnak be, politikai vagy társadalmi gond nélkül legeltetik nyájukat – a törzsi közösségi szerveződés feltételez ugyan bizonyos szabályokat, ám ezek a lehető legegyszerűbbek.” A betlehemes játék Jézus Krisztus születésének mítoszát járja körül. Az advent az eredetmítosz, a születés, ahonnan a leszármazás indul, ahol a láncolat elkezdődik, ahol a keresztény (vagy használjunk inkább a lényegre törőbb soviniszta szót) mítoszok szerint az atya és a testetlen szellem szerelmének gyümölcse a fiú, akit egy szűz méh hord magában, amit egy szent nő vesz körül.

A technológia a maga komplexitásával képessé válhat elfedni az ehhez hasonló hatalmi vektorokat és viszonyulásokat. Az inhumán sokszor a lehető legegyszerűbb szabályozási mechanizmusokat is átláthatatlanul összetetté teheti, így a hatalmi láncolatot végtelenül összekuszálva tudna csak leképeződni. A technológiai nomadizmus ma nem az állattartásra korlátozódik – ami úgyszintén egy sajátságos hatalmi viszony –, hanem a test felszabadítására törekszik. A politika terepe az affektusoknak, a prekognitív érzeteknek a regulázása lesz, mint ahogy egyes szerzők szerint minden politika lassan biopolitika. Ugyanígy a nagyipari farming majd lehet a neoliberális szubjektifikáció holokausztszerű paradigmatikus modellje, ahol egy hosszú halál lesz az egész élet. A technológiai nomadizmus ezért elsősorban a saját dialektikus viszonyulásait szünteti meg, tehát nem reaktív módon határozódik meg, hanem valóban teremtő.

A performansz a premodern tradíciók maradványjellegűen fennmaradt parazitikus fraktáljait dekonstruálja, radikális feminista perspektíván keresztül, Mary Daly A Radikális Feminizmus Metaetikája szövegén keresztül összefűzve. A keresztény mitológiai transzfigurációval (Jézus teste, szent ostya, misebor) szemben más transzfigurációkat keresve a transzcendenciabinárist állítja szembe az immanenciában való feloldódással.

A liberális szubjektum és a racionalitás a modernitásból táplálkozó teleologiájával szemben ez a performansz a hiányból és a traumából táplálkozó művészetkoncepció szerint van elképzelve. Ez a táplálkozás több mint a Krisztus testét jelképező ostya megevése, ez egy önmagába forduló kannibalisztikus gesztus, amely a lélek nihiljére és ürességére fut ki, arra, hogy az emberi szív egy sötét és félelmetes hely, a lelkünket soha nem fogják tudni leírni matematikai képletekként alkalmazott trash-társadalomtudománnyal a szociokulturális mátrix mentén.

Adventi pásztorjáték (kép a videóból)

A performansz központi feszültsége abból származik, hogy Mary Daly felemelően, csodálatosan radikális szövege ütközik az emberi szív, az emberi vágyak sötétségével. Mary Dalyt nagyon sokan megvetik, hiszen mindenfajta identitáspolitika paradigma ellenes. Minket ez csöppet sem zavar, sőt. Ami felett viszont sokan elsiklanak, az a szöveg igazi radikalizmusa, az a feltételezés, hogy van egy autentikus én, van a nők igazsága, a nők valósága – a patriarchátuson túl és a patriarchátus előtt. A nyugati eszmetörténetben az immaterialitás elválasztódik a materialitástól, és a transzcendencia uralkodhat a szimbólumok világán keresztül. Így a hatalom forrása a világ teremtője, akinek teljes és kikezdhetetlen hierarchiája láthatatlan és apriori módon előre megkérdőjelezhetetlen.

Ha ezt elvetjük, akkor a horror az – mind személyes, mind strukturális vetületben –, hogy minden elkülönülés hiábavaló, annak ellenére is, hogy ugyanez a felismerés lehet az extázis kiindulópontja. Miközben ráébredünk, hogy az immaterialitás a testből való kilépés át van itatva az elnyomás és a kényszerítés megannyi gesztusával (a transzcendencia természet-leigázó, nőgyűlölő toposzai), egyben tudatosodhat bennünk, hogy be vagyunk határolva a materialitás által. Az átlényegülés korlátozása, a testet öltöttség fogságának elismerése a technológiai poszthumanizmussal szembeni kritika, amely mégis az emberhez mint egyfajta esszenciához való ragaszkodással van átitatva. Mihez ragaszkodjunk, ha személyiségünk felépített jellegzetességeinek az elnyomással való összekapcsoltságára ráébredve mégis erre az állapotra vagyunk kénytelenek kritikánkat alapozni a technológia totális hegemóniájával szemben.

Az immanencia horrorja, hogy nem vagyunk jobbak ennél a világnál. Ahhoz azonban, hogy a világ horrorisztikus voltától szabaduljunk, vissza kell nyúlnunk azokhoz az elnyomó transzcendentális gyakorlatokhoz, amelyeknek dekonstruálásában részt vettünk. A visszanyúlás, a múltba való elmerülés regresszív jellege a félelmetesebb, vagy a poszthumán jövő immateriális szörnyűsége? Egyik a transzcendencia elnyomása, a másik pedig a virtualitás és a digitalitás mélysége. A technológiai nomadizmus tere ezért lehet egy nontranszcendens alapú ellenszegülés a biohatalmi alárendeltség állapotának, távol a humanizmus esszencializmusától. Az ellenszegülés maga a gesztus amely megadja az etikai alapját az ellenszegülésnek. Ezzel a cselekvésalapú és testközpontú lázadással meghaladjuk a dekonstruált transzcendencia megmaradt és visszahúzó erővektorait és kényszerítő maradványstruktúráit: „a kvázi-ok én vagyok, a saját operátorom én vagyok”.

Bajusz Orsolya: Adventi pásztorjáték, Stúdió Galéra, Budapest, 2015. december 21.

nyomtat

Szerzők

-- Bajusz Orsolya --

-- Horváth Márk --


További írások a rovatból

art&design

L. Juhász Ilona szegedi előadása
art&design

Tudósítás Pierre Vasarely könyvbemutatójáról a PesText-en
Gondolatok Vámos János Légvár című kiállításáról
art&design

Kurultaj, 2022

Más művészeti ágakról

Varázslat egy nyáréjszakán a Tháliában
Dubinyák Réka: Ali, a magyar jezidi
Beszélgetés a képeskönyvekről a Pagony Szalonban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés