bezár
 

zene

2016. 11. 22.
Egy kópé emlékére
Fenyő és R. Strauss - Pannon Filharmonikusok
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tényleg van némi lelkiismeret-furdalásom, amikor a közönség válságáról tudósítok. De most, hogy egy magyar, ráadásul vidéki együttes koncertje előtt körbenézek és azt látom, hogy szépen betöltik az emberek a nézőteret, azt kell gondolnom, hogy nem a közönség van válságban (illetve a nézettség), hanem a célzott ráfigyelés különböző.

Szóval újra megbizonyosodhattam arról, hogy a PFZ-nek nem csak népes és állandó közönsége van, hanem azt mozgósítani is tudja (még egy vidékről fővárosba ruccanás kedvéért is). És ahogy az utóbbi években hallott PFZ-műsorokat felidézem, teljesen érthető és rendben van mindez. Az újabb nagy élmény mellett ezúttal a Till Eulenspiegel volt az, ami engem idevonzott.

Ahogy bevonultak a zenészek és elhelyezkedett a színpadon a két gordonkás, felmerült néhány kérdés bennem. Tekintve, hogy az egyik közülük a PFZ vezető karmestere, tehát az együttes pillanatnyilag karmester nélkül készült játszani. Persze nem ez aggasztott, inkább a másik szólista helyzete, hiszen épp a zenekar vezetőjével készült versenybe szállni (mármint a concerto kifejezés értelmében).

A darab azonban jól lett megválasztva, és azt sejtem, hogy ez Bogányi Tibor érdeme: a Vivaldi-műben a gordonkák ugyan nagyon ügyes futamokat játszottak, ám küzdelem nem volt benne: a két hangszer együtt, egymást kiegészítve és egymás mellett játszott, nem különösebben nyílt tér az összemérettetésre.

Nem először hallom Bogányit gordonkázni, és újra azt tudom mondani, hogy valóban jó játékos. A barokkos játékban ugyan úgy tűnt, hogy Fenyő könnyedebben és simábban vette az akadályokat, a két zenész fej-fej mellett haladt és úgy is fejezte be. Nem vagyok a korszak különösebb rajongója: mivel viszonylag távol ültem a színpadtól, a zenekar hangereje visszafogottnak tűnt, a darab és a két szólista kitett magáért, szóval elégedett lehettem a zenei eredménnyel, de azt mégsem mondhatom, hogy a katarzis kerülgetett.

Ezután következett a Schumann versenymű, amiben Fenyő egyedülI szólista volt. A zenekar - ezúttal karmestere vezényletével - megvillantotta dinamikáját: meggyőződhettem arról, hogy nem a térbeli helyzetem, hanem a zenekar szándéka szerint éreztem az első darabot visszafogottnak.

De nem játszottak hangosan, éppen csak annyira, hogy Fenyő játéka érvényre jusson. Márpedig ezúttal ez az egy szólista képes volt olyan hangerőt produkálni, hogy a zenekarnak nem kellett különösebben visszafognia magát.

Eltekintve attól, hogy a zenekari hangerő megfelelő dinamikai szintre emelkedhetett, a csellista olyan finoman és érzéssel játszotta a leglehetetlenebb futamokat is, ráadásul olyan látható könnyedséggel, ami kifejezetten megdöbbentett. (Tudniillik hallottam már néhány zenei géniuszt gordonkán játszani, és abban a tévhitben voltam, hogy nem érhet már nagyobb meglepetés.)

Ha jól emlékszem, a szünet előtt felcsendült még Richard Strauss zenekari fantáziája is, amiben a PFZ mutathatta meg magát, és a tőlük elvárható módon ki is tettek magukért.

A szünet után Bogányi Tibor meglehetősen szokatlan módon szót kért. Láthatóan ő is a szavakkal küszködött, ahogy Kocsis Zoltán emlékére egy perces néma csendet kért. (A néma és gyászos csendben mintha az elhunyt művész lelke is megidéződött volna.)

Elég furcsa volt ezek után egy alapvetően vidám művel folytatni, már amennyiben Till Eulenspiegel története vidám. Még különösebb volt az, hogy Bogányi nem várta meg a szokásos ráhangolódási időt, hanem a csend után rögtön zenére fogta az együttest. És azt kell mondanom, hogy ez a gesztusa - legalábbis számomra - egyértelművé tette, hogy a kópé Eulenspiegel, akit végül halálra ítélnek, ezúttal Kocsis Zoltán.

Szóval ezúttal kevésbé vidám, mint inkább elgondokodtató volt Richard Strauss mesterműve. A műsor végén pedig, a tomboló közönségsiker közepette már nem volt olyan egyértelmű, hogy mi volt nagyobb élmény: a két gordonka tánca, a minden várakozásomat felmülmúló csellista játéka, avagy a megtestesülő Till Eulenspiegel.

A PFZ-ről, annak játkáról pedig semmit sem mondok: hozták a formájukat (ami egyáltalán nem kis szó).

Fenyő László

 

A műsoron:

Fenyő és R. Strauss

2016. november 11. Müpa, Bartók Nemzeti Hangversenyterem

 

Antonio Vivaldi: g-moll versenymű két gordonkára és zenekarra

Robert Schumann: a-moll gordonkaverseny

Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony - szimfonikus fantázia

Richard Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei

 

Fenyő László - gordonka

vezényel és gordonkán játszik: Bogányi Tibor

 

Antonio Vivaldi: g-moll versenymű két gordonkára és zenekarra

Allegro-Largo-Allegro

 

Antonio Vivaldi (1678-1741) több mint huszonöt csellóversenyt írt, de az RV530-es g-moll hangnemű concerto az életmű egyetlen két csellóra komponált darabja. A művet a zeneszerző a híres velencei zeneiskola, az Ospedale della Pieta számára írta, ahol hegedűtanári minőségben 1703-ban, 1715-ben, majd 1723 és 1740 között is tevékenykedett. A két szólóhangszer már a művet nyitó Allegro szenvedélyes felütésében vezető szerephez jut. Játékukat harmonikus együttálások és kontrasztok váltakozása jellemzi, de nem ritka, hogy az egyik cselló kánonszerű imitációkkal reagál társára. Az első tétel komor drámaisága a Largóban szomorúságba, csendes beletörődésbe fordul át. A művet záró Allegróban ismét lendületes, pezsgő muzsikát hallhatunk.

 

Robert Schumann: a-moll gordonkaverseny

Nicht zu schnell

Langsam

Sehr lebhaft

 

Egyedüli csellóversenyét, az op. 129-es a-moll koncertet Robert Schumann (1810-1856) alig két hét leforgása alatt komponálta, röviddel azután, hogy 1850 őszén Düsseldorfban zenei igazgatóvá nevezték ki. Bár a keletkezés ideje azt sugallná, hogy a darab szervesen illeszkedik a Schumann versenyművek 1845-ben - az a-moll zongoraversennyel - megkezdett és az 1853-as d-moll hegedűversennyel záruló sorába, a mű formai és akusztikai sajátosságainak ismeretében kétségeink támadhatnak az említett szerzeményekhez fűződő  szoros rokonságát illetően, sőt a műfaji megjelölést is némileg problematikusnak érezhetjük.

A romantikus concertók ismérvei az előadót rendkívüli feladatok elé állító állások és az olykor elképesztő magasságokba törő dallamívek ellenére sem érvényesülnek.

Schumann csellóversenye - a szerzői szándéknak megfelelően — nem a virtuozitást középpontjába állító bravúrdarab, hanem a tematikus és hangulati elemek folyamatos visszaidézésére és fejlesztésére törekvő, szimfonikus igényű alkotás, amelyben a három tétel közötti kapcsolatot az is tovább erősíti, hogy azok attaca - tehát szünet nélkül - követik egymást. Aligha véletlen, hogy a zeneszerző Konzertstücknek (és nem concertónak) nevezte darabját, vagyis egy, a hagyományos versenyműnél szabadabb megformálású zenekari mű megalkotásában gondolkodott. Az eredményt azonban már nem hallhatta, a csellóverseny bemutatójára ugyanis csak 1860-ban került sor.

 

Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony - szimfonikus fantázia

 

Az 1910-es évek Európájának - az első világháború árnyékában újraformálódó - kulturális élete minden korábbinál jobban kiélezte a hagyományokhoz ragaszkodó és a múlttal radikálisan leszámolni igyekvő művészi elképzelések közti feszültséget. Az új művészetre nyitott alkotók közül azonban nem mindenki tudott azonosulni az egyre inkább teret nyerő avantgárd mozgalmakkal, és a megújulás mérsékeltebb formáját választotta. A “fontolva haladók” csoportjába tartozott Richard Strauss (1864-1949) is, aki a múlt század első éveiben, a Salome és Elektra című operáival még a legmerészebb újítók egyikének számított, és bár 1909 után is a német zenekultúra egyik meghatározó szereplője maradt, műveiben innentől a századfordulón megtalált hang megtartására és továbbvitelére törekedett. Hogy Strauss milyen következetességgel tartott ki élete végéig a Wagner és Liszt munkásságából kibomló későromantikus idióma mellett, arra éppen a nagy háború idején (1915-ben) befejezett, Az árnyék nélküli asszony című háromfelvonásos operájából készített szimfonikus fantázia szolgáltathat szemléletes példát, amelyet a zeneszerző a második világháborút követően vett újból elő.

Az 1946-ban elkészült és egy évvel később bemutatott darab az Ezeregy éjszaka meséinek világát megidéző, Hugo von Hoffmanstahl szövegeire épülő opera legfontosabb zenei történéseit idézi újból fel és sűríti össze egyetlen instrumentális tételbe, azzal a leplezetlen céllal, hogy a “szép és magasztos művészi megjelenítésével” maradandó értékeket mutasson fel a háborúk sújtotta világban.

 

Richard Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei

 

Richard Strauss már zenei pályája kezdetén előszeretettel komponált programzenei alkotásokat. A sort a Macbeth (1888) és a Don Juan (1889) nyitotta, néhány évvel később pedig a Don Quixote, az Imigyen szóla Zarathustra vagy éppen a Till Eulenspiegel vidám csínyjei című munkáival Strauss a műfaj meghatározó képviselőjévé nőtte ki magát.

A zeneszerző ugyanakkor mindvégig ellenezte az abszolút zene és a programzene merev megkülönböztetését, és kitartott a már Liszt Ferenc által is hangoztatott elképzelés mellett, mely szerint a program csak ihletül vagy kiindulópontul szolgál az alkotáshoz.

A zene minden előzetes programtól való függetlenségét és a verbalizálható tartalmak hagyományos zenei formákkal való kifejezésének lehetőségét emelte ki többek között az Imigyen szóla Zarathustra vagy a Don Quixote alcíme (“Nietzsche után szabadon”, illetve “Fantasztikus változatok egy lovagi témára”), és az 1895-ben elkészült Till Eulenspiegelhez fúzött szerzői megjegyzés is: “Régi csibésztörténet - rondóformában”.

A rondóforma valóban kváló terepet biztosított a zeneszerző számára, hogy a középkorban polgárpukkasztó cselekedeteiről ismert “kópé” kalandjait epizódok laza szövedékeként jelenítse meg, úgy, ahogy azt a 19. századi irodalmi feldolgozások is tették. Az egyes epizódokat Strauss művében az eredeti elképzelés szerint mindössze a főszereplőt mintázó témák mintegy refrénszerű visszatérései fogták volna össze.

A komponista eleinte nem is akarta a darab programját a közönséggel megismertetni, mondván, “a megértés megkönnyítéseképpen meg kellene elégedni azzal, hogy a két Eulenspiegel-témát közöljük /…/, melyek a különböző átöltözéseken, hangulatokon és szituációkon keresztül az egészet végigszövik”. Strauss azonban végül mégiscsak a program közlése mellett döntött. Ebből tudjuk meg, hogy a kópé milyen kalandokon megy keresztül, amíg tetteiért el nem fogják, és halálra nem ítélik (A műismertetőt írta: Ignácz Ádám - a szerk.).

 

Fenyő László

 

Fenyő László 13 éves volt, amikor felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, a különleges tehetségek osztályába, Mező László professzorhoz. Főiskolai tanulmányait néhány év után Lübeckben, David Geringas professzornál folytatta. Ezekben az években rendkívüli technikai képzettsége, biztos stílusérzéke és a szokatlanul nagy repertoárjának köszönhetően egy sor nagy, nemzetközi versenyen ért el előkelő helyezést, többek között a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyen, Párizsban, a Rosztopovics-versenyen, az Adam Nemzetközi Gordonkaversenyen. Tanulmányainak befejezése után Bernard Greenhouse professzornál (USA) tökéletesítette tudását. Több országban ad rendszeres mesterkurzusokat. Az utóbbi években Fenyő László olyan jelentős hangversenytermekben lépett fel, mint az amsterdami Concertgebouw, a londoni Wigmore Hall, a müncheni Gasteig-Philharmonie. Szinte valamennyi magyar zenekarral és karmesterrel fellépett már. Mindennek megkoronázásaként 2005-ben Liszt-díjjal, 2008-ban pedig Junior Prima-díjjal tüntették ki. Az elmúlt években több CD-je jelent meg.

 

Bogányi Tibor

 

Bogányi Tibor 2016/2017-től a harmadik évadát tölti a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként. Nemzetközi hírnevét a Turkui Szimfonikus Zenekar vezető dirigenseként alapozta meg. Tanulmányait a finn Sibelius Akadémián folytatta Jorma Panula és Leif Segerstam professzoroknál, stílusát Sir Collin Davisnél és Jurij Simonovnál csiszolta készre. A világ számos zenekarát dirigálta már, és a nemzetközi zenei élet elitjének szólistáival dolgozott együtt. Hat éven át a finn Lappenrantai Szimfonikusok vezető karmestereként dolgozott. Művészi kifejezézmódját a virtuozitás jellemzi, interpretációi sokszínűek. Repertoárja rendkívül kiterjedt, otthonosan mozog mind a klasszikus szimfonikus darabok, mind az opera világában, valamint az oratóriumok, a kórusművek és a balett műfajában is. Változatos operainterpretációinak sora tudatos építkezés eredménye, a Magyar Állami Operaházban 2014-ben debütált. Mint gordonkaművész itthon és külföldön is rendszeresen koncertezik. A finn kultúra közvetítésére irányuló művészeti tevékenysége elismeréseként 2015 decemberében a finn állam a Finn Oroszlán Lovagrend I. osztályú érdemrendjével tüntette ki.

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Interjú Fejérvári Zoltánnal pályakezdésről, oktatásról, mentorokról, itthoni és külföldi lehetőségekről
Mozart in the Jungle
zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor
Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.

Más művészeti ágakról

irodalom

lapozható traumák megtestesülése lapozható traumák megtestesülése
Margó 2019 – Mucha Dorka, Nádas Péter, Győrfi Kata, Nemes Z. Márió
gyerek

Hiteles a Szép csendben Hiteles a Szép csendben
Szakmai szervezetek ajánlják a Szép csendben című filmet
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés