Az előadás azért is tarthatott nagy érdeklődésre számot a bölcsészképzésben (is) részt vevő hallgatók körében, mert arra igyekezett válaszokat adni, hogy a szellemi-elméleti gondolkodásnak milyen új praxisai, azaz gyakorlatai keletkezhetnek az intézményi és technológiai környezet dinamikus változásának eredeményeként. A digital humanities horizontjában mindez nem csupán a textológia vagy a filológia új kihívásait érinti, de a kutatás-módszertan és az elmélet alkotásfolyamatának alapvető módosulását vonja magával. A technológiai eszközök és a kutatóterületek (laborok) átalakulása révén nem pusztán a technológia “történik”, hanem általa maga a teóriaképződés is.

Parikka tézisei a következők voltak:

1. A gondolkodásnak, a konceptuális (elméleti) munkának gyakorlata van, és ennek a gyakorlatnak a terepe a labor (Lab) lesz.
2. A labor terepén létrejövő praxisok az elmélet áramoltatásának (létrejöttének, forgalmazásának) helyszíne lesz, a teória ily módon nem megelőzi vagy követi a kutatómunkát, hanem e munka közben, mintegy a munkával együtt keletkezik.
3. A laborokban az együttműködés és az interperszonális kapcsolatok hálója alapozza meg és viszi végbe a kutatást és az elméletet. (A collaboration és az in-formation szavakkal való játék a folyamatok egyidejűségére, közösségére és a módszer közbeni formálódás eseményére utal.)

Az előadás kiindulópontját az akadémiai tér időbeli változásának belátásai adták: egykor az előadóterem a hatalom terének is számított, mely küllemében és berendezésében a fül, a hallgatás és a tekintély egységét alapozta meg (lásd Nietzsche és Foucault munkáit), majd a hatalom és a vágy átvitelének tereként szolgált (lásd a tudományt és a hatalmat a fehér férfi felségterületeként). Kulcsszavakként említhetők: feed, reproduce, regulate, power – vagyis az akadémiai tér nemcsak önmaga szimbolikus instanciáit termelte újra, de konkrét regulatív helynek is számított, ahol a tudás és információ áramlása szabályozott volt. A “tudás akadémiai testei” (academic bodies of knowledge) egészen más jelentéssel bírtak, mint a jelenkori laborok összefüggésében. Ma az egyetem (mint tág értelemben vett laboratórium, mint kutatóegyetem) a következő potenciállal bír:

• a kísérlet (kutatás) tere
• az elmélet tere
• az informális érintkezések tere (cafeteria, társalgó, és így tovább)

A humán tudományok esetében (is) a munka elvileg a laborokon kívül kezdődik, mégpedig az adminisztrációval: szerződések, megbízások, alkalmazások, adminisztratív textusok alakítják ki a kutatás keretét. E feltételek institucionális megteremtését követően a laborokban, kutatóhelyeken az intézményi praxis a technológiával kapcsolódik össze, azaz a munka szubjektumai “bekötődnek”, belépnek a technológia hálózatába. A digital humanities számára szintén elérhetőkké váltak az úgynevezett ACTLabek (Advanced Communication Technology Labs). Sikerük vagy működésük nem egyértelmű, de kialakításuk eredményeként a “bekötött”, technológiával összekötött test, a fizikai tér és a technológia alapozza meg az elmélet “áramlását”. Az esemény neve: “act of making (theory flows)”; a mottó: “make stuff (and think stuff)”.

A teória keletkezésének eme praxisa révén nem pontszerű kiáramlási helyek jönnek létre (mint mondjuk frontális oktatás során), hanem vektorszerű vonalak, amelyek egyes helyei, szakaszai felcserélhetők, illetve felcserélődnek. A digital humanities, vagy általában a digitális kultúra “helyeinek” ehhez hasonló laboratóriumi kutatása tulajdonképpen a virtuális térben is kiterjedhet, ily módon megkülönböztethetünk, illetőleg jellemzőkkel ruházhatunk fel olyan laborokat, mint a speclab, a deeplab vagy a senselab. A labor a kutatás (research) megtestesülése lesz, a nietzschei “machine of education” fogalma/folyamata pedig a “productions of situations” eseményeivé válik: a laborok projekteket hoznak létre. Technológiájuk és kialakításuk, valamint a digitális horizont révén tudományközi szemléletmód és kutatások válnak jellemzőkké, aminek eredményeként egyfajta keresztirányúság lesz természetes a módszerben: a “transzverzalitás” mintegy mozgósítja a transzdiszciplináris törekvéseket, és megteremti a “social commitment” lehetőségét.

A mindig formálódó, áramlásban lévő elmélet, ahogyan fentebb már szóba került, dilemmatikussá teszi, illetve destabilizálja a teória kiáramlási pontját: kérdés marad, ki beszél pontosan, ki gondol és mit gondol. A kollaboráció ugyanakkor aktivizálja “az egy időben együtt jelen lenni” effektusát, a “jelenlét- és élet-alapú diskurzus” (“present- and life-based discourse”) stimulációját, és alighanem a régi professzori individualitás és módszer végét jelenti. Azt, hogy a labor jelenleg – fogalmi értelemben is – milyen népszerűségnek örvend, mutatja, hogy manapság ismerünk például “kávélaborokat” (vagy “gitár- és dobklinikákat”), ahol a jelenlét-alapú kollaboráció és kooperáció teremti meg a tudás keletkezésének eseményét.