bezár
 

zene

2008. 03. 12.
Mi a baj a Meshuggah-val?
Meshuggah: obZen, Nuclear Blast, 2008.
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Mi a baj a Meshuggah-val? Nincs könnyű helyzetben az, aki a svéd extrémmetál színtér jeles képviselőinek új lemezéről, az obZenről szeretne érdemben nyilatkozni. Elsősorban azért nincs, mert aki nagyon szereti őket (mint jómagam), feltehetőleg nehezen fog tudni elfogulatlanul ítélkezni, aki pedig kevésbé, annak valószínűleg továbbra is megfejthetetlen marad az ebben a különös zenei világban rejlő kuriózum(?).
Ezzel lehet összefüggésben az a tény is, hogy a Meshuggah zenéjét többször nevezték már szélsőségesen experimentálisnak, megismételhetetlenül egyedinek, önmagába zárkózóan sajátosnak, illetve kikiáltották a "zenészek zenéjének" úgyszintén. Nem ritkán fordult elő az is, hogy a Meshuggah-t nem valamilyen bevett stílussal jellemezték (a félreértések elkerülésére talán még a legneutrálisabb "extrémmetál" jelölés tűnik alkalmasnak, de persze csak funkcionálisan), hanem saját nevükkel - "meshuggah-metál" -, ami kétségkívül hízelgő a zenekarra nézve, ugyanakkor nem visz közelebb a muzsikájuk megértéséhez.
Meshuggah Chaosphere
Persze ezen a ponton fölvetődhet a kérdés, meg kell-e érteni bármit is, ha zenéről van szó. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy az új album, az obZen kapcsán mindenekelőtt arra kellene választ keresni, vajon az úgynevezett "meshuggah-metálnak" szélesíthető-e a horizontja annyira, hogy az képes legyen saját maga megújítására. Bármennyire is lehetséges ugyanis különbségeket - méghozzá jelentős különbségeket - sorolnunk az alapmű Chaosphere vagy a Destroy, Erase, Improve illetve a Nothing vagy - leginkább - a Catch 33 között, mintha mindig ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülnénk: a ritmus szétbontásával és a hagyományos dalszerkezet "dekonstrukciójával". (Még ha óvatosak vagyunk is ezekkel a kifejezésekkel, beláthatjuk, hogy ami a kritikát illeti, többnyire ezek mentén az "értékek" mentén szokás a zenekart méltatni.)
Meshuggah Catch 33
Nos, a kérdés az új lemez hallgatásakor átfogalmazható: ha a Meshuggah továbbra is az előző munkái irányvonalában képes kizárólag gondolkodni, lehetséges-e, hogy valaha is sikeresen "dekonstruálja" majd saját zenei világát (és az általa keltett elvárásokat)? Az így feltett kérdés persze választ is sugall, és sajnos a problémák ezúttal nem látszanak megkerülhetőnek az "experimentalitás" vagy a "művésziesség" beszédformáló "érveivel". Nincs tudniillik az ítélkezésnek olyan, az ítéletet kizárólagossá tévő performatívuma, amely a fentebbi határozatokat - pontosabban: meggyőződéseket - kizárólagossá tehetné, az ítélet tárgyát pedig, ennek megfelelően, mindenfajta értelmezéstől vagy bírálattól óvná. Magyarán, a Meshuggah "művészisége" vagy experimentális jellege nem védheti meg a munkát a kritikától és nem zárhatja el az utat a más vélemény megformálása elől.
Meshuggah Nothing
Sietek megjegyezni - és itt a "baj" a Meshuggah-val(?) -, hogy az obZen, legalábbis technikai értelemben, nagyon jó lemez. Sokkal jobb, mint a Catch 33 vagy a Nothing volt, mert bár az előbbit előszeretettel sorolják a(z avantgárd?) művésziség vagy kísérletezés speciális, kissé túlságosan is elefántcsonttoronyszerű világába, s az utóbbit is megvédeni látszik saját, talán némiképp fölértékelt "mássága" (legalábbis amilyen értelemben a Chaosphere- és a Destroy-lemezhez képest "másnak" tekinthető: lassabbnak, monotonabbnak, befogadó-ellenesebbnek), az azért tagadhatatlan, hogy az obZen jóval közelebb áll a dalokban, dalszerkezetekben való gondolkodáshoz. Innen nézve igazat lehet adni a tagok nyilatkozatainak, miszerint az új album inkább a régebbiek világát idézi.

A saját horizont lebontása azonban ezúttal nem (sem) sikerült. Egyedül a nyitó dal, a Combustion riffjei tűnnek kellemesen újszerűnek, felszabadultan játékosnak, energikusan üdének, a második track rögvest ki is húzza a lendületet a lemez alól. Az az unalmas, téma nélküli felvezetés ugyanis, amivel az Electric Red operál, sem nem művészi, sem nem kísérletező, de még csak nem is érdekes. És bár hamarosan tisztul a kép, majd a harmadikként érkező Bleed vagy akár a lemezt záró Dancers To A Discrodant System, amint a közte lévő dalok ugyancsak, igyekeznek szerkezetekben, struktúrákban gondolkodni, illetőleg jól eltalált, fülbemászó, de igazán súlyos riffeket egyaránt hoznak, a hallgatónak folyamatosan az az érzése, hogy mindahányat hallotta már korábban a zenekartól. Úgy ráadásul, hogy elismerve az obZen technikásságát, magasfokú zenészi teljesítményét, a lemez nem tudja azt a fölkavaró zenei élményt nyújtani, mint amilyent a Destroy, Erase, Improve vagy a még ezt is fölülmúló, kaotikusabbá, de lefegyverzően kaotikussá fokozó zseniális és megismételhetetlen Chaosphere nyújtott. És ne essék félreértés: nem ezeket a lemezeket sírnám vissza: épp az okozza a problémát, hogy az obZen nagyon is erőlködik az említett albumok világának megidézésére. Azonban ez a zenészek egészen hasonló teljesítménye ellenére sem sikerül(het). (Talán egyedül csak az énekes totálisan egysíkú, mindenféle változatosságot vagy élvezhetőséget nélkülöző üres üvöltözése nem hoz - ezúttal sem - különösebben említésre érdemes eredményt, s ez sem magyarázható a "művészi" megközelítéssel, vagy olyan magvasnak szánt meglátásokkal, mely szerint ez szintúgy az "elidegenítő" effektusok része.)

A recenzió címében föltett kérdés tehát korántsem retorikus. Az obZen meghallgatható
a csapat myspace oldalán. Várom minden Meshuggah-hallgató véleményét arról, voltaképp mi is a baj a Meshuggah-val?
nyomtat

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

zene

Az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében
Dukay Barnabás és Szécsi Lőrinc művei Pécsen
Recenzió Ábrahám Márta: Chaconne-kézikönyvéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés