bezár
 

film

2017. 05. 25.
Szabad szerelem
70. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, 2017. május 17-28.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A mustra negyedik napján berobbant egy titkos kedvenc, amelyről azóta is ritkán esik szó, pedig a hozsannák száma nem ritka. E filmen kívül a kortárs dél-koreai művészfilm egyik mestere is kellemes perceket szerzett.

Robin Campillót leginkább a Laurent Cantet jegyezte Az osztály írójaként és vágójaként szokás ismeri, ám az általa dirigált 120 Beats per Minute után érdemes lesz megtanulni a nevét. Rendezése ugyan csaknem 150 percre rúg, még sincs egyetlen unalmas pillanata sem, szinte az első perctől karon ragad a film. Hihetetlenül lendületes, a kellő percekben pedig roppant érzékeny, elegáns, kifinomult darab. Mégis, a legjobban talán azzal írható körül a mozi, hogy óriási felszabadultság árad belőle. Ünnepli a függetlenséget, legyen szó egy csoportosulásról, netán az individuumról. Campillo gondoskodik róla, hogy egyikben sem szenvedjünk hiányt. Több regiszteren játszó dráma ez. Nemcsak az ACT UP nevű, AIDS elleni mozgalom párizsi szárnyát örökítik meg a látottak, hanem poétikus, óvatosan kontúrozott romantikus drámaként is óriásit üt.

Robin Campillo: 120 Beats per Minute

Robin Campillo: 120 Beats per Minute

Jószerivel ez a film az Adéle élete férfi-társdarabja: Campillo queer-mesterművében Nathan és Sean, két HIV-aktivista bimbózó románca jelenti a fókuszpontot, a rendező egy idő után csak rájuk koncentrál, minden egyéb az ő viszonyuk kontextusában számít. Melegszerelemről regélő melankolikus szerelmi történetként adottak a négy évvel ezelőtti Arany Pálmas-díjas mozival való hasonlóságok, ám akad egyetlen markáns különbség – a 120 Beats a lamúr tovaszállása, és e veszteség visszavonhatatlansága helyett ünnepli a Szerelmet, az elkerülhetetlen tragédia dacára is ott bujkál benne a kicsattanó, megállíthatatlan életöröm. Ahogy a kezdő képsorok, úgy a befejezők is majd szétfeszülnek az energiától, dinamizmusuk leírhatatlanul fontos. Ez nagy szó: a film nem rohan ostobán előre, szét sem esik a hosszú játékidő nagy súlya alatt. 4-5 témát is érint a 120 Beats, és valamennyit részletesen vesézi ki. Alapjáraton egy politikai indíttatású, az 1990-es évek derekára visszapillantó történelmi darab, méltóságteljes perspektíva, klasszicizáló hozzáállás nélkül, ám Campillo dörzsöltebb holmi issue based film skiccelésénél – ahogy a fiatalok szabad szerelmesekként, élni vágyó poszt-újhullámosokként iskolatermekben, utcákon szippantják be a függetlenség levegőjét, úgy az író-rendező filmnyelve szintén liberális, áradó, ám túlzásokat mellőző. Csupán egy dolog, hogy a mozi határozott balos, rendszerkritikus nézőpontja igen határozott, nagyobb fegyvertény a giccs totális sutba hajítása, az emberi dimenzió centrumba állítása, és annak tökéletes kontúrozása. Sean és Nathan kötődése az utóbbi évek leginkább tabusértő, de épp azzal együtt gyönyörű szerelmi vallomásával szolgál: közös, az előbbi kórházi ágyán lezajló maszturbációjuk egyenesen a világ legcsodálatosabbjává alakítja a rútat, a taszítót, a 120 Beats az undorkeltő szexből az Érzelmek szimfóniáját hozza ki. Költőiségét újfent aláhúzzák a fertőződő fehérvérsejteket mutató asszociatív látomások, és megint csak Campillo bravúrját dicséri, hogy politikai műként, vizionárius műként és mélyen emberi melodrámaként egyszerre fejti ki hatását a film, a komponensek nem külön-külön élő entitásokként mozognak a cselekmény során. Szirupmentességét többször a jéghideg, távolságtartó nyelvezetének köszönheti, ezért is tanácsosabb azt mondani, a 120 Beats nem vadászik a hatásra, hanem magától, természetesen idéz elő mosolyt, könnyet, radírozhatatlan, sötét és a szivárvány színeiben is pompázó optimizmust.

Hong Sang-soo: The Day After

Hong Sang-soo: The Day After

Hong Sang-soo 21 éve elképesztő termékenységgel rendezi filmjeit. Definiálhatjuk őt a koreai Woody Allenként, ám ez picit messzire esik a valóságtól. Amerika kollégájánál jóval introvertáltabb, parányibb gesztusokra támaszkodó ex-filmkritikus auteurt tisztelhetünk benne, olykor-olykor feltörő játékossága finom szellőként lengi át a képkockákat, ilyen rangban inkább a francia Eric Rohmer rokona. Érdeklődési körei között előkelő helyen szerepel a férfi-nő románc anatómiája, valamint az idő természetrajza. Előbbit nagyfokú empátiával, aranyos humorral vezette elő a 2006-os Nő a partonban, utóbbi egyik legeklatánsabb példája a 2011-es Érkezese napja. A The Day Afterben mindkettőt lehengerlően szervesíti – voltaképpen a Szerelmem, Hiroshima, tehát az európai modernizmus óta hiába próbálták összeszőni a románcot a múló pillanatok ábrázolásával.

Hong Sang-soo: The Day After

Hong Sang-soo: The Day After

A rendező fekete-fehér csodájában egy kiadót vezető férfi űzi a lamúr délibábját. Mentális utazásában, az emlékek terepén a film az ő identitásválságáról, ingatagságáról legalább annyira szót ejt, mint a memória csalókaságáról. Az egyenesen haladó cselekménytelenséget a régi időkből származó képek bontják meg csalódásról, pusztán villanásnyi ideig lángoló szerelemről. Figyelemreméltó, ahogy Hong az igeidők, múlt, jelen és jövő indexeit nőalakokon keresztül ragadja meg. Míg Bongwan, a modernista modorban tépelődő hős örök szerelemre vadászva örök jelenben ragad, szinte belefagy az „itt és most” érzésébe, addig Areum, az új szerető, csakúgy, mint Changsook, a régi álomnő a jövő kivetülései, ellentétben Haejoo, a feleség hátrahagyottsága egyszerre jelképezi a múlt távoliságát és a jelen keserűségét. Bongwan önazonosságra vágyik, ezért keres, kutat, újra belehelyezi magát a jelenbe, ám ez az igeidő csak nyúlik, ismétlődik, nem a személyiség épülését szolgálja. Ami korábban friss és új volt, gyorsan régivé és elhasználttá válik, Bongwan pedig hiába beszélget régi mátkáival, az idő áramlása nem engedi neki, hogy birtokolja az óhajtott Szerelmet. 24 órát ölel fel a The Day After meséje, ám ez a nap végtelennek tűnik: ebben a szűk intervallumban tárul fel az egész Élet, a régi, a mostani, a kései, és ebben botladozik az önmagát kereső, meghasonlott modern férfi.

Képek forrása: Festival de Cannes

Borító és lead : Robin Campillo: 120 Beats per Minute

Főoldal: Hong Sang-soo: The Day After

       

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Tóth Luca animációsfilm-rendezővel networkingről, az animáció esélyeiről és a VIII. kerületről

Más művészeti ágakról

színház

A hetedik te magad légy A hetedik te magad légy
Mérlegen a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó
színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről
A zuhanás sokkja a MáSzínházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés