irodalom / könyv

Modiano Nászútjának hangulatteremtő ereje van. Igaz, hogy a Nobel-díjas író csak pár ecsetvonással rajzolja fel a történetet és rengeteg részletet elhallgat, de az olvasó előtt kirajzolódik egyfajta Casablancára emlékeztető világ: a melankóliára pont az ad okot, hogy nem ott és annak a bőrében vagyunk, ahol lenni szeretnénk, és talán nem is azzal az emberrel, akivel, úgy gondoljuk, lennünk kellene. Értjük is az utolsó bekezdés gondolatát – hisz előbb vagy utóbb talán minden ember találkozik ezzel az „üresség-érzéssel”. 

Ferenc pápa karácsonyi beszédében azt hangsúlyozta: merjünk örülni. Az olasz író, Stefano Benni irodalmi munkássága is felépíthető lenne e gondolat köré. Benni második magyar nyelven megjelent regénye, a Margherita Dolcevita is a világot és az emberi életet teljesebbé tevő fantáziát, illetve annak szülöttjeit, a szépséget és a vidámságot, a humort élteti, a tömegeket elbutító filmsorozatokkal, a csak unalmat szülő kényszeres vásárlással és főként a fegyverkezéssel és következményével, a kétségbeeséssel szemben.

Gárdos Péter Hajnali láz című levélregénye szülei szerelmének igaz történetét meséli el: a történeten előrehaladva szépen, lassan kibontakozik két ember sorsa, egyéni életútja, ami egy bizonyos ponton és egy véletlennek köszönhetően összetalálkozik és örökre egybeforr.

Stephen King fia, Joe Hill meggyőző cáfolat a mondásra, mely szerint a tehetség átugrik egy nemzedéket. Szarvak című második regényéből Alexandre Aja rendezésében és Daniel Radcliffe főszereplésével készült mozifilm, és okkal: Hill munkája a fantasy, a horror és a fekete komédia olajozottan működő ötvözete. Elolvastuk a regényt és megnéztük a filmet, először lássuk a könyvet.  

1980 nyarán autóstoppal mentünk nyaralni, és felvett bennünket egy orosz / szovjet katonai furgon. Hajmeresztő ötlet volt a sofőrtől – reméljük, nem került bajba miattunk. Akkoriban a hatalom inkább nem demonstrálta a megszállást, tehát kerülte a katonák és a magyar lakosság érintkezését, gondolom, nem akarták idegesíteni a népet, és nem akarták, hogy a katonáik Európához közelebbi mintákat lássanak. Amúgy az autón nem történt semmi különös; beszálltunk az ablaktalan hátsó raktérbe hat-nyolc viharvert kiskatonához – azt hiszem, egyik fél sem tudott uralkodni a döbbenetén, bámultuk egymást; mi a nagy birodalmat, ők pedig ’68 és Woodstock kis késéssel ideérkezett szellemét. Rövidgatyában, tornacipőben voltunk, és vadkempingezni mentünk valami bányatóhoz; a pajtásom haja hosszú volt, sötét és göndör (Brian May), az enyém pedig zsíros, sárgás-ritkás csimbókokban lógott a fülemre (Brian Jones).