A japán festő, Kacusika Hokuszai egy kakas megfestésére kapott felkérést, ám csak tíz év után készítette el  a képet, méghozzá a megrendelő szeme láttára mindössze pár perc alatt. A kérdés rögtön adódik: miért kellett erre ilyen sokat várnia? Mire a művész egy szobába vezette a megrendelőt, ahol kakast ábrázoló képek tömkelegét látta, amelyek az elmúlt évek „próbafolyamatának” voltak a produktumai.

Mi is hosszú próbák eredményét láthatjuk a színpadon, tele olykor bravúros, olykor gyenge ötletekkel, profi tánccal, olykor rossz színészi alakításokkal, gyönyörű zenével (dghzwalk, Nagy Ágoston) és videotechnikával (Bodóczky Antal, Korai Zsolt, Téri Gáspár). A darab egy fekete ruhás táncos előadásával indul, aki aztán a háttérben egy pillanatra sem hagyja abba a mozgást, s mintegy keretet adva a műsornak, a legvégén újra feltűnik. S elkészül sajnos a nagy mű, a kakas is. A kezében lévő és mozgó bot, ami lehet túlméretezett ecset, varázspálca vagy bármi egyéb, úgy tűnik, mindvégig vonalakat rajzol a háttérben álló kivetítőre, szemet gyönyörködtető kettős látvány. Ám az utolsó képként megjelenő kakas túlzottan kiszámítható, mindvégig erre várunk; bárcsak nem elégítették volna ki a elvárásainkat.

A többi táncos mind fehér ruhát visel, különböző fazonú, mégis hasonló jelmezeket, erős kontrasztban állva a háttérben táncoló férfival, az elnyomott tudattalannal, a gondolatok forrásával. A díszlet pedig egy tehetségkutató show díszleteinek felel meg, ahol a zsűritagok minden produkció után feltartják a pontozótáblát, miközben ők maguk a szereplők is. A monotonitást középpontba állító darab az újra és újra megismétlődő hajszárítással, vasalással, papírgyűrköléssel utal a cselekedetek állandóságára, azok unalmas mozzanatainak felcserélhetőségére, amit az összekuszálódott párbeszéd darabjai is kiemelnek. Az állandóan megállított és újrakezdett tánc is a tökéletességre való törekvés, s egyben a darabjaira hullott folyamat példája. A töredezettség a próba sajátja, az „egész” csakis a folyamat végén érhető el. Ám mindezt túlzottan rám erőltetik; viszonylag kevés teret hagy az előadás az asszociációknak.

Tény, hogy gyakran játszanak a türelmünkkel, viszont kifejezetten tetszik a szerzői utasításként tálalt jelenet, amelyet mindig megszakít a háttérben működő narrátor. Ő minden alkalommal kicsit több információt ad, ha újrakezdi az utasítássorozatot. Mindig csak egy kicsit tovább, minden napra csak egy új ecsetvonás, egy új lépés, s egyszer megismerhető lesz az egész, ami sajnos mégsem ok a megnyugvásra, hiszen van egy önmagunkból ki nem irtható belső kényszer, ami hajt még előrébb. Így a tökéletesség mindig relatív és utópia marad.

A tehetségkutató show-k világát megidéző díszletezés pedig önmagunk megmérettetés-kényszerére utal. Hogy honnan származik ez vagy egyáltalán az állandó alkotásra és újraalkotásra kényszerítő vágy, arra nincs válasz. Velünk születik, egyszerre áldás és büntetés. A folyamatosan ismétlődő motívumok és mozgássorozatok pedig, talán túlzottan szájbarágósan is, nem a végleges, az elkészült mű, hanem az odáig vezető út szépségeire hívják fel a figyelmet. Valójában viszont soha nincs befejezett mű, éppen a tökéletesség utopisztikus és viszonylagos volta miatt. S ha valamilyen kánon vagy bármilyen mérce alapján van is, az ugyanúgy az újdonságra, valami más megismerésére késztet: éppen azért, mert magát az utat szeretjük, nem a célt. Az utat a teljesség felé.

Artus – Goda Gábor társulata: KakasKakasKakas

Bodóczky Antal
Goda Gábor
Kocsis Gábor
Nagy Csilla
Nádor Tibor
Oldal István
Réti Anna
Téri Gáspár
Virág Melinda

Fény: Kocsis Gábor

Jelmez: Lőrincz Kriszta

Tér: Bodóczky Antal, Goda Gábor

Zene: dghzwalk, Nagy Ágoston
Videó: Bodóczky Antal, Korai Zsolt, Téri Gáspár

Rendező, koreográfus: Goda Gábor

2009. október 15.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Budapesti Őszi Fesztivál