Szabó Imola kivételes figyelemmel alkotja meg köteteit, szövegeit olyan testnek tekinti, amelyeknek hordozói a betűk formái, azok helye a papíron, a papiros alakzata, tapintása. Gyaníthatóan nem azért, mert szövegeit önmagában kevésnek érzi, hanem inkább abból a hitből fakadóan, hogy a szónak a könyv mint tárgy ad ruhát, ha úgy tetszik: abban testesül meg. Könyvtestben gondolkodott akkor is, amikor a Varratokat megtervezte, benne állandó képalkotó szerzőtársa, Palman Zsuzsi kompozícióival. A Szép Magyar Könyv idei oklevelét könyvtervezőként is átvehette érte.

Hasonlóképp igényes könyvtárgyat, kép és szöveg szerves egységén alapuló összművészeti alkotást vehet a kezébe az olvasó a Kinőtt szívvel, ahol alkotótársa a tipográfiai tervet és illusztrációkat egyaránt jegyző Maros Krisztina. Választása első pillantásra talán meglepő, hiszen a gyermekkönyv-illusztrátorként ismert grafikus neve elsősorban Varró Dániel versesköteteinek bűbájos babáiból derenghet. Azt, hogy ennél többrétűbb képi világ alkotására hivatott, csak a tavaly megjelent, szerzőként is jegyzett Illatok és hangok őrzője óta sejtjük. Annak álomszerű, szimbolista képi világával sok tekintetben rokon a Kinőtt szív is. Elvont, lírai jelképekben gondolkodó kompozíciói egyébiránt nem idegenek az itthoni közegben, Rofusz Kinga munkássága révén van előzménye a hazai könyvillusztrációban. Ahogy Szabó Imola szövegeinek, úgy Maros Krisztina rajzainak is vannak gyerekek és felnőttek számára egyaránt értelmezhető rétegei. Sem a drámai témák, sem a képi metaforák használata önmagában nem köti korosztályhoz a kötetet.

Maros Krisztina tehát ezúttal a könyv tervezője is, ami különös jelentőséggel bír, hisz abban igen nagy a tipográfia szerepe. A betűk megformálásának művészete ezúttal a szó legszebb értelmében szolgálja az írás kibontását: általa drámai, értelmező eszközzé válik a prózai és lírai részek eltérő tördelése, az egy mondaton belül is változó betűméret, a szöveg nélküli üres felületek csöndje. Ez a lélegző, pulzáló tipográfia minden rezzenésében illeszkedik a prózavers lüktető, érzelmileg telített belső monológjához. Habár a kötet két történetet mesél el, egységüket a tipográfia és színkezelés azonossága teremti meg. Mindkét történet tárgya a veszteség, az elsőben az édesapa, másikban a látás elvesztésének megélése gyerekként. Ehhez illeszkedik a kötet színválasztása, az egyszerre drámai és ünnepélyes fekete – (szürke) – fehérhez társuló piros. Utóbbi az elbeszélő kislány színe, aki egy kiüresedett és szétfoszló világ egyedüli és utolsó lakójaként bolyong. A színek jelentésteli dramaturgiája révén válhatnak indokolt drámai eszközzé a fehérek közt feltűnő fekete lapok, rajtuk a fehéren futó betűsorokkal, hangsúlyos vizuális cezúrákat, elmélkedésre, érzelmi feldolgozásra alkalmas tereket teremtve a könyv-egészen belül.

 Kép és szöveg egységét érzékeny és változatos módon teremti meg Maros Krisztina. Olykor csak tipográfiai eszközökkel (mintegy halk kísérő szólamként) erősíti fel a szöveg belső lüktetését. Máskor egész oldalas, önálló képi kompozíciókat fűz melléjük, saját képi jelrendszerébe fordítva a szavakba foglalt lelkiállapotot. Megint másutt pedig a kettő szimbiózisát erősíti meg, beemelve képi kompozícióiba a szavakat, mint azon a képen, ahol a piros ruhás kislány a Holdat nézi, és a benne olvasható gondolattöredéket: „Apa elaludt. Éjszaka lett a szeme helyén.” A verbális és vizuális eszköztár egymásra kölcsönösen utaló, kép és szó szintézisén alapuló (koegzisztens, korreferenciális) egysége ez, amely valóban hozzájárul ahhoz, hogy formát öltsön a Thomas Mitchell által „képszövegnek” nevezett új alakzat; olyan új minőség tehát, amelyet önmagukban sem a képek, sem a szövegek nem hordoznak.

Maros Krisztina szavak mellé társított képi világa néhány koncentrált motívumból építkezik, amelyek a tárgyi leírás helyett a megélt lelkiállapotok képi metaforái. A Szélkislány firkantásaiban az apa elvesztését megélő kislány történetének vizuális alapmotívuma a magány és a hiány, amit a rajzok természeti szimbólumok sorában formálnak meg. Ez visszhangzik a néptelen, színtelen tájakon, ahol a Hold lyuk az égen, ahol az őszi levelekben is az apa arca köszön vissza. Ezt testesíti meg a kislány változó méretű alakja, aki hol a tulipánok tövében meghúzódó manó, hol meggymagban megbúvó embrió, hol a mindenség partjára kivetett, száraz faágon ücsörgő magányos kisgyerek. A hiány vizuálisan a Hold visszatérő alakjában ölt formát, abban az égitestben, amely évszázadok óta női princípium, a melankólia szimbóluma, s amely az antikvitásban az életből a halálba vezető utat jelképezte. E belső, lelki tájakon éjszaka van, egyedüli lakója a veszteséget megélő kislány, aki végül piros ruháját fehér gyászruhára cseréli, az utolsó képen pedig papírsárkány alakjában útjára engedi édesapját. 

A Zsilike kabátjában az illusztrátor feladata paradox módon az volt, hogy láthatóvá tegye a látás elvesztését, képpé formálja a külvilág képének eltűnését. Megtartva az előzőek színszimbolikáját és természeti jelképrendszerét, a vörös ezúttal a belső látást, a világ személyes érzékelésen, belülről megélt oldalát jelképezi. Az ajándékba kapott kabát, aminek színét a kislány már nem láthatja, egy szürkére fakult világban lebeg, csak a vérerekkel behálózott bélése eleven. Ebben az összefüggésben a vörös a vér és a hús színe, utalva a felfokozott érzékelés fizikai fájdalmára. Az illusztrációk érzékletesen jelenítik meg a külvilág radikális leválását, a személyiség szükségszerű bezárulását: ez a hangokból és tapintásból szövődő belső élet burjánzik Zsilike testében és elméjében. A külvilág lassanként elveszti természetes arányrendjét és stabil helyzetét, tárgyak lebegő áramlásává alakul. Ezt a bizonytalanul sodródó lebegést testesítik meg a levegőben úszó halak és repkedő fekete varjak, különféle anyagok, hangok és lebegő-repülő testhelyzetek érzeteit társítva a látványhoz és szavakhoz.

Maros Krisztina képeinek világa zártabb, elvontabb és líraibb, mint Szabó Imola szövege. Utóbbi néhol kegyetlenül világos, tapintható közelségbe hozza azt amit látni, érezni vagy tudni olyan nehéz. Az illusztrációk a maguk lebegő poézisével egyfajta gyógyírt kínálnak a szavakkal feltépett sebekre. Becsomagolják ezt a kíméletlenül pontos szöveget, szürkés-fekete papírba, vörös szalaggal átkötve, mint egy jól zárható titokdobozt. Márpedig ez a csomag a hazai könyvkínálat kivételes kísérleteinek egyike, ami azt bizonyítja, hogy az igényes könyvtervezésnek és művészi illusztrációnak helye van a kortárs magyar irodalomban.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
Illusztrálta: Maros Krisztina
L'Harmattan Kiadó, 2015
130 oldal, 2990 Ft

A cikksorozatban eddig megjelent:
Ulrich Sára: Belső utazás - Satoe Tone: Pipó utazása című könyvéről
Ulrich Sára: Egér a gépen - Torben Kuhlmann: Lindbergh című könyvéről