PRAE.HU: A Hagyományfrissítés az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézete XIX. Századi Osztályának könyvsorozata, melynek kötetei egy-egy 19. századi magyar irodalmi szövegről közölnek tanulmányokat. A fülszövegben azt írjátok, a munka során arra törekedtetek, hogy Arany Hamletjére önértékű alkotásként tekintsetek. Hogyan lehetséges ez, lehetséges-e egyáltalán? Hiszen az is csak így nyer értelmet, hogy a fordítás önálló, 19. századi magyar irodalmi szövegként aposztrofálódjon.

Ruttkay Veronika idézi Józan Ildikó e meglátását a kötet előszavában. Józan szerint fordításirodalmunk jelentős része olvasatlanul marad, vagyis hiányzik az a fajta kritikai megközelítés, mely irodalmi alkotásként tárgyalná e műveket. A fordításokat hagyományosan az eredetihez való hűségük alapján szokás megítélni, az általunk vallott szemlélet szerint azonban többet nyerünk azáltal, ha a fordításokat a magyar kultúrában betöltött szerepük alapján vizsgáljuk. Ez lenne az „önértékű” megközelítés, vagyis a hűségeszmény felfüggesztése. Az eredeti mű fogalma nem tűnik el a mi kötetünkből sem, hiszen az „eredeti” nélkül a fordítás aligha értelmezhető fogalom. De a szerzők, amikor összehasonlítják az eredeti és a fordított művet vagy műveket, akkor az értelmezések különbözőségeire, történeti jelentésükre, a miértekre kíváncsiak. E szemléleti váltás nélkül valóban nem beszélhetnénk arról, hogy Arany János fordítása 19. századi dráma.

PRAE.HU: Velünk élő, mégis rejtőzködő műnek nevezed a Hamletet. Mit jelent ez pontosan?

Arany Hamletje velünk él, hiszen 1868-as bemutatója óta állandó szereplője a magyar nyelvű színházi kultúrának, a szerkesztők a mai napig Arany fordítását válogatják be a Shakespeare-összkiadásokba, és középiskolások generációi ebből a fordításból ismerkedtek meg a Hamlettel. Ha nem is olvasta mindenki az osztályban, az emberiség nagy történeteinek, nagy figuráinak egyike Arany szűrőjén keresztül vált közismertté. Egyes kifejezései úgy épültek be nyelvhasználatunkba, hogy nem is tudjuk: az ő Hamlet-fordításából valók. Ilyen értelemben tehát közkincs. De hogy hogyan vált azzá, miért töltött be jelentős szerepet a magyar kulturális életben, hogyan változott korról korra az értelmezése, arról kevesebb ismeret áll rendelkezésünkre, mint a költő-kritikus eredeti műveinek esetében. Még a fordítás keletkezésének körülményei sem teljesen tisztázottak. Azt reméljük, hogy munkánk felvet és megválaszol néhány fontos kérdést, és ösztönzőleg hat a további kutatásokra.

PRAE.HU: A kötet összesen kilenc szerző tanulmányát adja közre. Szerkesztőként mi alapján választottad ki a szerzőket? Alapvető szempont volt, vagy csak véletlenül alakult úgy, hogy fiatal kutatók együtt szerepelnek ismert és régóta elismert, köztudottan Shakespeare-rel foglalkozó irodalmárokkal és nyelvészekkel?

Több szempont érvényesült egyszerre, amikor a sorozatszerkesztővel, Fórizs Gergellyel és a 19. századi kutatócsoporttal egyetértésben kialakítottam a kötet koncepcióját. A mai tudományos gondolkodásunk egyik alapja az interdiszciplinaritás, vagyis hogy egy témát minél több szakterület felől közelítsünk meg. Arany Shakespeare-fordításáról szólva ez szinte magától értetődött, hiszen megértéséhez éppúgy szükség volt a magyar irodalommal, mint az angol irodalommal foglalkozók tudására. De nemcsak a kötet egészét, hanem az egyes tanulmányokat nézve is világossá válik, milyen sokat nyerünk, ha egy irodalmi mű a politikatudomány, a teológia vagy a történeti nyelvészet fényében válik láthatóvá. Vagyis ahhoz az alapvetéshez, hogy egy sokszínű szerzőgárda írja a kötetet, a korosztályos szempont is jól illeszkedett.

PRAE.HU: Ha már ezt is említetted, valóban feltűnő, hogy a kötet meglehetősen színes képet mutat: a fordításelmélettől a nyelvészeti és textológiai megközelítésen át a színházelméletiig eléggé széles a skála. Hogyan, milyen szerkesztői koncepció alapján válogattad a szövegeket? Absztraktok vagy konkrét felkérések alapján dolgoztatok?

Ami a koncepciót illeti, több minden vágott egybe. A Hagyományfrissítés a klasszikus magyar irodalom tárgyköréből olyan írásműveket tárgyal, amelyek közvetve vagy közvetett módon a mai napig meghatározzák önértelmezésünket. A Hamlet Arany fordításában ilyen szöveg, a magyar nyelvű irodalomban a mai napig fontos referencia. De a darab már a korábbi fordításokban, Kazinczy Ferenc és Vajda Péter tolmácsolásában is részese volt az emberi sorsról, az értelmiségi létről vagy a politikáról való gondolkodásnak. A kötetben több olyan szerző szerepel, így Dávidházi Péter és Cieger András, akikkel részesei vagyunk egy nagy kutatási projektnek, amely a 19. századi nemzetépítési törekvéseket vizsgálja Gyáni Gábor történész vezetésével. Ez az OTKA-projekt tette lehetővé a kötet megjelenését is. Továbbá Arany János műveinek kritikai kiadása is egy új sorozat kiadásához érkezett el Korompay H. János szakmai irányításával, és a Shakespeare-fordításokat én rendezem sajtó alá kétnyelvű kiadásban, a kéziratok alapján.

A szerzőket felkéréssel választottam ki, és nagyon boldog voltam, hogy vállalták. A kötetet egy 2013 novemberében rendezett konferencia előzte meg, ahogyan ez a Hagyományfrissítés-sorozat esetében szokás. A tanulmányok szerzői először ott fogalmazták meg gondolataikat. A konferencián, az érdeklődők mellett, számos kollégánk is részt vett különböző szakterületekről, és azt hiszem, a közönség köreiből érkező kérdések is segítettek az előadások formába öntésében.

PRAE.HU: Nyilvánvaló, hogy a humán tudományok felől közelít a kötet, azonban sok más szempontból és érthetően, világosan tesz hozzá a Shakespeare-kutatáshoz. Fontos volt, hogy esetleg szélesebb körben is ismertté váljon?

Elsősorban szakkönyvet készítettünk, de valóban fontosnak tartom, hogy szélesebb körben is ismertté váljon a munkánk. Különösen azért, hogy érzékeltessük: azon túl is lehet mondani valamit egy fordításról, hogy jó-e vagy rossz, hű-e vagy hűtlen. Ezek persze alapvető kérdések maradnak, de a kötetben azt a gondolatot szeretnénk hangsúlyozni, amelyet Ruttkay Kálmán már az 1960-as években megfogalmazott: a fordítás több is, más is, mint az eredeti. Ennek igazolására pedig sokkal több történetre, történeti szemléletre van szükség, különben a fordítás csak szegény rokon marad az eredeti mellett. A szélesebb körű hozzáférést pedig mindenképpen segíti, hogy intézeti kiadónk (reciti.hu) minden kiadványát nyílt hozzáféréssel teszi közzé, tehát a Hamlet-kötet is ingyenesen letölthető a honlapról.

PRAE.HU: Ruttkay Veronikáé a bevezető tanulmány, amely természetesen a Hamlet kapcsán, de folyamatosan a hagyományfrissítést követi, mint egyfajta iránymutatást. Egyrészt megidézi például az Ős-Hamletre s több korábbi drámára és előadásra utalva Shakespeare és a Globe színészei irodalmi-színházi szöveghagyományokat megújító szándékát. Másrészt utal például Hamlet egyik monológjára is, melyben az egykori wittenbergi diák szavaiban a humanista retorika tagadását fedezi föl a szerző („letörlök emlékezetem / Lapjáról minden léha jegyzetet, / Könyvek tanácsit, képet, benyomást, / Mit vizsga ifju-kor másolt reá.”). Ez volt ezzel a kötettel a Ti célotok is? Felülírni vagy némileg szofisztikáltabban: megújítani egykori kutatási eredményeket?

Szakmánkban a meglevő eredményekből indulunk ki, ezek alkotják azt a történeti-kritikai hagyományt, amellyel dolgozunk. Említettem már, hogy a Hamlet-fordítás keletkezése körül sok a kérdőjel; talán ennek a kérdésnek a legjelentősebb a szakirodalma Bayer József, Géher István és Kállay Géza írásainak köszönhetően. Kötetünkben Korompay H. János vizsgálja meg az eddigi érvelést, és jut új következtetésre. A korábbi értelmezői hagyomány innentől kezdve nincs fölülírva abban az értelemben, hogy letörlődik emlékezetünk lapjáról, hiszen Korompay éppen a korábbi írások felidézésével jut újabb eredményre, tehát a frissítés nem megsemmisíti, hanem inkább új mintázatot rak ki a rendelkezésünkre álló régi és új elemekből. Tehát a korábbi, az elvetett teória is valamennyire tovább él az újban, és bármikor újra elővehető – nem tűnik el. A szerzők jelentős része azonban azzal szembesült, hogy kérdésfeltevésének igen kevés vagy nincs is közvetlen szakirodalma, tehát későbbi értelmezések számára ezek a tanulmányok válhatnak kiindulóponttá. A hagyományfrissítés gondolata függéseink rendszerét írja le, azt hiszem.

PRAE.HU: Mesélj egy kicsit arról, hogy Arany hogyan számolt a kora meghatározó Hamlet-fordításával! Mennyire volt nehéz ezen túllépnie?

Arany jól ismerte Vajda Péter fordítását, színházban is látta Egressy Gáborral, a kor legnagyobb színészével a főszerepben. Vajda fordítása 1839-től egészen az új fordítás bemutatójáig, 1868-ig uralta a pesti Nemzeti Színház színpadát, sorai beivódtak a közönség emlékezetébe. Arany többre becsülte a reformkori fordítást (talán Vajda reformer szerepe miatt is), mint a korabeli kritikusok, és számos, szerinte találó és meggyökeresedett megoldását beleszőtte saját fordításába. Ez alapján emlékállításnak, megőrzésnek is gondolhatjuk Arany munkáját, de akkor mi a helyzet azzal a törekvésével, hogy felül is akarja múlni egykori költőtársát? Költői versenynek is gondolhatjuk tehát, de akkor mit kezdjünk azzal a „vereséggel”, amit a nagymonológ esetében elszenvedett? Vélhetően a „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés” sorai derengenek fel említésekor, pedig Aranynál a „A lét, vagy a nem-lét kérdése ez” sor áll. Ő maga is sejtette, hogy a régi változat olyan erős, hogy az újnak nehéz lesz meggyökeresednie. A kéziratban hozzá is fűzi a sajátjához lábjegyzetben, hogy „lehet a szokottabb sor”. Sokféle attitűddel találkozunk hát: leletmentéssel, túlszárnyalással, alulmaradással, de utóbbi esetében is ott van a vigasztaló tudat, hogy van mire építeni.

PRAE.HU: Mennyire hatottak Arany fordítására a kor színházi-rendezői hagyományai és elvárásai?

Arany a fordításait a Kisfaludy Társaság első Shakespeare-összkiadása számára készítette (mely 1864-ben indult meg), vagyis minden egyes jelenetet lefordított angol forráskiadásának megfelelően. Ez azért lényeges, mert a reformkori Shakespeare-fordítások, néhány kivétellel, a pesti Nemzeti Színház színpadára készültek, és a kortárs színház dramaturgiai igényeit követték. Ennek megfelelően kimaradtak jelenetek, vagy átkerültek máshová a díszletezések számának csökkentése érdekében. A reformkori színpadra alkalmazott fordítások esetében tehát több eszközünk van annak kimutatására, hogyan nyomta rá a kor színházi gyakorlata a bélyegét Shakespeare darabjaira. Arany esetében ezért gyakran felmerül, hogy az övé irodalmi és nem színházi fordítás. Csakhogy a Kisfaludy Társaság első Shakespeare-kiadása, a színpad számára is igényes, jó szövegeket kívánt adni, és a színház használta is ezeket a fordításokat. A Társaság fordítói tehát úgy dolgozhattak a színpadra állítás reményében, hogy közben nem kellett a darabot a korabeli színpadra alkalmazniuk, mely jobban behatárolta volna későbbi színpadi élettartamukat.

PRAE.HU: Németh G. Bélát idézi a kötet egyik szerzője, Cieger András, miszerint „Arany eredendően politikus alkat”. Te mit gondolsz erről? Annak, hogy a Hamlet és ezáltal a fordítás is politikai konnotációkat vet föl, hozzátesz állandó aktualitásához, folyamatos újat mondásához és klasszikussá válásához? Arra is gondolok itt, hogy alapvetően főképp Arany saját műveinek tulajdonítanak politikai jelentőséget, ugyanakkor fölmerül: maga a  Hamlet-fordítása politikai tett volt-e?

Egyetértek Németh G. Bélával, bár a képet árnyalni kell. Cieger András tanulmánya éppen azt mutatja meg kötetünkben, hogy Arany tartott a nyílt politikai megnyilvánulástól a kiegyezés idején, egy olyan közéletben, amely bináris, fekete-fehér logika mentén működött, és ahol az árnyalt kifejezésmódoknak nem jutott hely. Azt hiszem, a tanulmányíró azt sugallja, hogy az értelmiségi lét dilemmáit, a hatalomhoz fűződő viszonyát, melyek ekkor Aranyt foglalkoztatták, árnyaltabban tudta a fordítás kifejezni, mint a nyílt állásfoglalás. A darab politikai értelmezése a legkorábbi magyar nyelvű hagyomány, már Kazinczy Ferenc fordítása is mélyen be volt ágyazva a korabeli közéletet foglalkoztató témákba.

PRAE.HU: Mi az, amit a kötet legnagyobb újításának tartasz? Miben teszi a legtöbbet hozzá szerinted az eddig meglévő tudásunkhoz akár a Hamletről, akár az Arany-fordításról?

Kötetünk áttekintést ad a magyar és a nemzetközi Hamlet-szakirodalomról az emlékezetkutatás szempontjából (Ruttkay Veronika). Kiderül, hogy Arany Hamletje nagy összegzés, nemcsak saját költészetében, hanem a magyar irodalomban is (Korompay H. János), hogy a fordítása megújította a Hamlet-játszás dramaturgiai hagyományát a Nemzeti Színházban (jómagam), s hogy Aranyt milyen dilemmák foglalkoztatták a kiegyezés politikai klímájában (Cieger András). Megtudjuk, hogy a Hamlet-fordítás rendelkezik egy olyan populáris-karneváli kora modern jellegű réteggel is, melyet sokszor eltakar előlünk a „szemérmes Arany” képe (Pikli Natália). Egy rövid szövegrészlet elemzésének tükrében fény derül a fordítás teológiai rétegzettségére, a szemléleti egyneműség hiányára (Dávidházi Péter), mint ahogyan arra is, hogy Arany fordítása implicit módon állást foglalt egy mai színházelméleti vitában a „játék” felfogása kapcsán (Matuska Ágnes). Megbizonyosodhatunk a fordító retorikai érzékenységéről (Fabiny Tibor) és metrikai bravúrjairól (Nádasdy Ádám). Ez tehát az első olyan tematikus kötet, mely körüljárja a fordítás keletkezésének, korabeli kontextusainak és jelentőségének kérdésköreit.

A kötet a reciti honlapjáról szabadon letölthető: http://reciti.hu/2015/3247