bezár
 

film

2010. 07. 15.
Dicstelen fattyak
Nicolas Winding Refn: Valhalla Rising
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Dicstelen fattyak Nicolas Winding Refnnek legalább akkora mérvű ellentétfilmet sikerült forgatnia, mint annak idején Terrence Malicknek Az őrület határánnal. A Valhalla Risingban a természet-ember oppozíció ösztönlény-ember dichotómiára cserélődik, emellett jóval idegtépőbben választja szét a józan észt és az irracionalitást az a bizonyos keskeny piros vonal.
És az új Refn-darabnak borítékolhatóan sikerül is majd élesen polarizálnia a grandiózus hollywoodi kalandfilmekre szomjazó közönséget a kontemplatív pszichológiai tanulmányokra vadászó rétegnézőktől. Utóbbiak nem fognak csalódni, érdeklődésüket rögtön felkeltheti a prológus eklatáns sora: „A keresztes emberek a Föld kietlen vidékeire száműzték a pogányokat.” Refn interpretációjában ez a mondat ugyanúgy szenvtelen állapottükrözést jelent, mint az egyszerre véresen realista és fejfájást okozó Pusher-trilógiában vagy a messzemenőkig provokatív Bronsonban. Köd lep be egy beazonosíthatatlan tájat, piszkos faketrecekben rohadnak a sokadik állatviadaluk elébe néző hitetlenek, akiket a rongyvilágban is a pompához ragaszkodó kiskirályaik uszítanak egymásnak. A dán rendező az apró, csaknem triviális részletek felvillantásával, illetve a dulakodások csupasz ábrázolásával festi meg a Pokol bugyraiba mártott freskóját. Nincs analízis, csak kívülre helyezkedés. Morten Soborg kamerája úgy regél, mint Robert Capa hadifotói: itt egy kép, itt van ez és ez a beállítás, ez örökítődött meg, ez a barbárság, erre kell reagálnod.
vr1
Nem véletlen a diktátumszerű fogalmazás, ugyanis a Valhalla Rising szubsztanciája a rigorózus jelen idő, amelyet többek között az Aguirre, Isten haragjára reflektáló zárkabelsős snittek is alátámasztanak. A klausztrofób erőszak-változatlanságot azonban kizárólag a főszereplő, Egyszemű (Mads Mikkelsen) látószögén át érzékeljük valójában. Nem látjuk, pusztán érzékeljük, ez a szó teszi igazán relevánssá a félszemű és néma karakter centrális szerepkörét. Jellegzetes Thomas Elsaesser-i figuráról van szó: a múltja ismeretlen, ekképpen nem alkalmas mitizálásra, a jövője egyelőre zavaros, bár egyértelműen felsejlik egy határozott végső pont, marad a jelene. A szigorú állandósághoz egy újabb kulcselem is rögzül, ez pedig a film hipnotikus látványvilága. A narratíva és az atmoszféra szabályszerűen követelik a nézőtől, hogy egyetlen perspektíva érdekelje: egyszemű perspektívája, ami az örök sötétségbe taszajtott világban csak egyetlen világnézetet legitimálhat. Halált. Kifinomult érzékelés, valamint vértengerek rémképei utaznak a figurával, ezért a Refn-védjegynek számító vörös színhasználat csakis az apokalipszis beköszöntét ígérheti. A vértenger-folyam készíti elő a terepet a film második, nagy felvonásának, a keresztes lovagok missziójának.
vr2
Látszólag könnyű dolgunk van, hiszen a véres medrek sorozata objektíven, halálos tételességgel bök rá a nietzsche-i „minden dolgok végére.”  Csakhogy a néző látószöge mégsem tiszta, és ez épp a főszereplő alakjával van összefüggésben. Maga Egyszemű is csak egy újabb nagy dichotómia. Igaz, hogy az elbeszélés a vérgőzös látomások beékelésével totális gyehennát oszt meg velünk, Refn mégis pont a főszereplőjét takarja el a balladai homállyal. Ki ez a figura? Ember-e egyáltalán vagy egy földöntúli entitás, egy szimbólum? Égi küldött, aki büntetni érkezett? Vagy csak egy örök túlélésre játszó szerencsétlen, aki a szörnyetegek világához való idomulása révén képes a tébolyult igehirdetők veséjébe látni? Ha pedig már szóba került az ellentét-struktúra, a helyzet a lovagok frontján sem módosul.
 
Mi, a nézők a történelemtanulmányainak révén ismerjük az Isten nevében indított keresztes háborúk végkifejletét. A fosztogatásokat, az ártatlanok mészárlását és vélhetően a résztvevőket burokba fogó tébolyt. Filmünk ugyan nem foglalkozik az első két összetevővel, kifejezetten az őrület torkába teszünk utazást, de éppen az utazás nyomasztó volta idézi elő bennünk történelemismeretünket. Sőt, nem pusztán azt. A cselekményszövés eléri, hogy a hittérítővezér (Gary Lewis) elvakultsága („Vagyon és föld van ott!”) mögött lássuk a tékozlást, és rájöjjünk, hogy a filmbéli katonák útja egy tipikus Joseph Conrad-i Apokalipszis, most!-ba illő hajózás. Félszemű és alteregói, vagyis a közönség (és a néma ölőgépet kísérő, beszélő gyerek) pedig innentől biztos lehet valamiben: nem számíthatunk hősi halottakra, akiket jelképes valkűrök transzportálnak a jelképes Odin-palota fényűző csarnokaiba. Dicstelen fattyak birodalmát tárja fel az elbeszélés és egyúttal Félszemű nézőpontja. A Valhalla Rising zsoldosai gyakorlatilag a Király Jenő által részletezett boldogságteóriát élik meg: boldogságuk, jelesül a Szentföldre való bevonulás és Isten szavának terjesztése semmivé porlik a fanatikus „karddal teremtjük meg az Új Jeruzsálemet” attitűd miatt. Őrület, csapatfelszámolódás vár rájuk, semmiképp nem a mennybéli jutalom, ilyenképpen hasonló a sorsuk az Aguirre aranylázas Kinski-figurájával. A különbség gyakorlatilag a zsoldosvezérről az idegenre (Szellemre?) ruházódó nézőpontváltásban áll. A félszemű idegen az, aki az első perctől látja a véget. A keresztes Emberek viszont nem, így egyre lejjebb csúsznak, amint partra szállnak, és ez a siklás vélhetően „válasz” hatalomittasultságukra, önközpontúságukra. Az ismeretlentől való félelmük és bomló elmeállapotuk szuggesztív kivetülése a valódi apokalipszis. Nincs szabadság, nincsenek célok sem, csak az üresség pokla.
vr3
Ebből a megközelítésből Refn becstelen hordája semmivel nem lesz különb a mindenkori autokratizmus bukásáról hírt adó kortárs mozgókép-hősöknél. Gondolhatunk Scorsese olasz-amerikai kiscézárjaira, annál is inkább, mert Refn pályaívére bevallottan inspiratívan hatott a Nagymenők vagy a Casino. A perifériára szorult kultuszművek rajongói nyugodtan elővehetik – például –  Michael Mann Thief című gengszterballadáját, de ha feltétlenül a rendező életművében halásznánk, a Krisztus után 1000-ben garázdálkodó zsoldosok minden további nélkül egy kategóriába esnek a Pusher I. Frank-jával, a második rész terrorisztikus apafigurájával és a záróakkord végére megalázottá, életundorossá váló szerb gengszterfejedelmével.

A megváltás emiatt gyakran ismeretlen fogalom a rendezői holdudvarban, de a Valhalla Rising kivételt jelent: a hatfejezetes történelmi história utolsó felvonásának a címe Áldozathozatal. És az alcím újabb észrevételt szül: talán kiengedtek valakit a jelen börtönéből, és ez a személy átlépett az önmagán túliság szférájába. Lehet, hosszú idő után ismét egy dicső áldozat jut be az égi kastélyba.
 
Valhalla Rising
Színes dán-brit történelmi dráma, 2009, 93 perc
18 éven aluliak számára nem ajánlott!
Rendezte: Nicolas Winding Refn
Írta: Roy Jacobsen, Nicolas Winding Refn
Zene: Peter Peter, Peter Kyed
Operatőr: Morten Soborg
Vágó: Mat Newman
Szereplők: Mads Mikkelsen (Egyszemű), Maarten Stevenson (a fiú), Gary Lewis (Kare), Jamie Sives (Gorm), Alexander Morton (Barde)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Élménybeszámoló a CineFestről
Interjú Wéber Katával útkeresésről, a színházi és filmes alkotásmódok különbségeiről, külföldi tapasztalatokról
Valdimar Jóhannsson: Bárány
Chloé Zhao: A nomádok földje

Más művészeti ágakról

Egy Asztal Elmozdítása című lakáskiállítás margójára
Misima Jukio-Forte Társulat-Szkéné: Az égő ház
gyerek

Az olvasóval együtt olvasom a verseket Az olvasóval együtt olvasom a verseket
Interjú Fenyő D. Györggyel


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés