Dicstelen fattyak / Nicolas Winding Refn: Valhalla Rising / PRAE.HU

És az új Refn-darabnak borítékolhatóan sikerül is majd élesen polarizálnia a grandiózus hollywoodi kalandfilmekre szomjazó közönséget a kontemplatív pszichológiai tanulmányokra vadászó rétegnézőktől. Utóbbiak nem fognak csalódni, érdeklődésüket rögtön felkeltheti a prológus eklatáns sora: „A keresztes emberek a Föld kietlen vidékeire száműzték a pogányokat.” Refn interpretációjában ez a mondat ugyanúgy szenvtelen állapottükrözést jelent, mint az egyszerre véresen realista és fejfájást okozó Pusher-trilógiában vagy a messzemenőkig provokatív Bronsonban. Köd lep be egy beazonosíthatatlan tájat, piszkos faketrecekben rohadnak a sokadik állatviadaluk elébe néző hitetlenek, akiket a rongyvilágban is a pompához ragaszkodó kiskirályaik uszítanak egymásnak. A dán rendező az apró, csaknem triviális részletek felvillantásával, illetve a dulakodások csupasz ábrázolásával festi meg a Pokol bugyraiba mártott freskóját. Nincs analízis, csak kívülre helyezkedés. Morten Soborg kamerája úgy regél, mint Robert Capa hadifotói: itt egy kép, itt van ez és ez a beállítás, ez örökítődött meg, ez a barbárság, erre kell reagálnod.
vr1

Nem véletlen a diktátumszerű fogalmazás, ugyanis a Valhalla Rising szubsztanciája a rigorózus jelen idő, amelyet többek között az Aguirre, Isten haragjára reflektáló zárkabelsős snittek is alátámasztanak. A klausztrofób erőszak-változatlanságot azonban kizárólag a főszereplő, Egyszemű (Mads Mikkelsen) látószögén át érzékeljük valójában. Nem látjuk, pusztán érzékeljük, ez a szó teszi igazán relevánssá a félszemű és néma karakter centrális szerepkörét. Jellegzetes Thomas Elsaesser-i figuráról van szó: a múltja ismeretlen, ekképpen nem alkalmas mitizálásra, a jövője egyelőre zavaros, bár egyértelműen felsejlik egy határozott végső pont, marad a jelene. A szigorú állandósághoz egy újabb kulcselem is rögzül, ez pedig a film hipnotikus látványvilága. A narratíva és az atmoszféra szabályszerűen követelik a nézőtől, hogy egyetlen perspektíva érdekelje: egyszemű perspektívája, ami az örök sötétségbe taszajtott világban csak egyetlen világnézetet legitimálhat. Halált. Kifinomult érzékelés, valamint vértengerek rémképei utaznak a figurával, ezért a Refn-védjegynek számító vörös színhasználat csakis az apokalipszis beköszöntét ígérheti. A vértenger-folyam készíti elő a terepet a film második, nagy felvonásának, a keresztes lovagok missziójának.
vr2

Látszólag könnyű dolgunk van, hiszen a véres medrek sorozata objektíven, halálos tételességgel bök rá a nietzsche-i „minden dolgok végére.” Csakhogy a néző látószöge mégsem tiszta, és ez épp a főszereplő alakjával van összefüggésben. Maga Egyszemű is csak egy újabb nagy dichotómia. Igaz, hogy az elbeszélés a vérgőzös látomások beékelésével totális gyehennát oszt meg velünk, Refn mégis pont a főszereplőjét takarja el a balladai homállyal. Ki ez a figura? Ember-e egyáltalán vagy egy földöntúli entitás, egy szimbólum? Égi küldött, aki büntetni érkezett? Vagy csak egy örök túlélésre játszó szerencsétlen, aki a szörnyetegek világához való idomulása révén képes a tébolyult igehirdetők veséjébe látni? Ha pedig már szóba került az ellentét-struktúra, a helyzet a lovagok frontján sem módosul.

Mi, a nézők a történelemtanulmányainak révén ismerjük az Isten nevében indított keresztes háborúk végkifejletét. A fosztogatásokat, az ártatlanok mészárlását és vélhetően a résztvevőket burokba fogó tébolyt. Filmünk ugyan nem foglalkozik az első két összetevővel, kifejezetten az őrület torkába teszünk utazást, de éppen az utazás nyomasztó volta idézi elő bennünk történelemismeretünket. Sőt, nem pusztán azt. A cselekményszövés eléri, hogy a hittérítővezér (Gary Lewis) elvakultsága („Vagyon és föld van ott!”) mögött lássuk a tékozlást, és rájöjjünk, hogy a filmbéli katonák útja egy tipikus Joseph Conrad-i Apokalipszis, most!-ba illő hajózás. Félszemű és alteregói, vagyis a közönség (és a néma ölőgépet kísérő, beszélő gyerek) pedig innentől biztos lehet valamiben: nem számíthatunk hősi halottakra, akiket jelképes valkűrök transzportálnak a jelképes Odin-palota fényűző csarnokaiba. Dicstelen fattyak birodalmát tárja fel az elbeszélés és egyúttal Félszemű nézőpontja. A Valhalla Rising zsoldosai gyakorlatilag a Király Jenő által részletezett boldogságteóriát élik meg: boldogságuk, jelesül a Szentföldre való bevonulás és Isten szavának terjesztése semmivé porlik a fanatikus „karddal teremtjük meg az Új Jeruzsálemet” attitűd miatt. Őrület, csapatfelszámolódás vár rájuk, semmiképp nem a mennybéli jutalom, ilyenképpen hasonló a sorsuk az Aguirre aranylázas Kinski-figurájával. A különbség gyakorlatilag a zsoldosvezérről az idegenre (Szellemre?) ruházódó nézőpontváltásban áll. A félszemű idegen az, aki az első perctől látja a véget. A keresztes Emberek viszont nem, így egyre lejjebb csúsznak, amint partra szállnak, és ez a siklás vélhetően „válasz” hatalomittasultságukra, önközpontúságukra. Az ismeretlentől való félelmük és bomló elmeállapotuk szuggesztív kivetülése a valódi apokalipszis. Nincs szabadság, nincsenek célok sem, csak az üresség pokla.
vr3

Ebből a megközelítésből Refn becstelen hordája semmivel nem lesz különb a mindenkori autokratizmus bukásáról hírt adó kortárs mozgókép-hősöknél. Gondolhatunk Scorsese olasz-amerikai kiscézárjaira, annál is inkább, mert Refn pályaívére bevallottan inspiratívan hatott a Nagymenők vagy a Casino. A perifériára szorult kultuszművek rajongói nyugodtan elővehetik – például – Michael Mann Thief című gengszterballadáját, de ha feltétlenül a rendező életművében halásznánk, a Krisztus után 1000-ben garázdálkodó zsoldosok minden további nélkül egy kategóriába esnek a Pusher I. Frank-jával, a második rész terrorisztikus apafigurájával és a záróakkord végére megalázottá, életundorossá váló szerb gengszterfejedelmével.

A megváltás emiatt gyakran ismeretlen fogalom a rendezői holdudvarban, de a Valhalla Rising kivételt jelent: a hatfejezetes történelmi história utolsó felvonásának a címe Áldozathozatal. És az alcím újabb észrevételt szül: talán kiengedtek valakit a jelen börtönéből, és ez a személy átlépett az önmagán túliság szférájába. Lehet, hosszú idő után ismét egy dicső áldozat jut be az égi kastélyba.

Valhalla Rising

Színes dán-brit történelmi dráma, 2009, 93 perc

18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendezte: Nicolas Winding Refn

Írta: Roy Jacobsen, Nicolas Winding Refn

Zene: Peter Peter, Peter Kyed

Operatőr: Morten Soborg

Vágó: Mat Newman

Szereplők: Mads Mikkelsen (Egyszemű), Maarten Stevenson (a fiú), Gary Lewis (Kare), Jamie Sives (Gorm), Alexander Morton (Barde)