bezár
 

zene

2010. 08. 16.
Már el is lopták – Iron Maiden a Szigeten
Sziget, 4. nap
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Már el is lopták – Iron Maiden a Szigeten Az Iron Maiden az utóbbi lemezek dalaival is valahogy eladta magát a Nagyszínpadon, Bruce Dickinsonékon nemigen látszik a kor. Előttük az ugyancsak örökifjúnak tűnő Lukácsék melegítettek be, a Tankcsapda tipikus fesztiválprogramot hozott.
Péntek 13-án különös koncert fül- és szemtanúja lehetett az, aki az Ocotpus Összművészeti Helyszín irodalmi sátrába látogatott. Délután ötkor ugyanis hangköltészeti hungarikum csendült föl két neves kortárs avantgárd művész, Ladik Katalin és Szkárosi Endre által. A Spiritus Noisterben Sőrés Zsolt és Kovács Zsolt keverte a gépi zajokat, Ladik és Szkárosi pedig különböző emberi hangokkal (morgás, hörgés, nyávogás, vernyogás, visogás, nyögés, énekszerű, de szavakat alig használó hangkeltés) teremtett sajátos aurát. A produkció szemlátomást sikert aratott; a nyelvi kompetenciát nem, vagy csak az előadás egy-két pontján igénylő darab a nemzetközi publikum számára is érthető volt, jóllehet ebben az összefüggésben éppen az érthető szónak nincs sok értelme, ugyanis az előadás éppen a szemantikában bízó fület játszotta ki a puszta hang (zaj, zörej, dallam) javára.
Spirit Noister
Szombaton ugyanebben a sátorban slam versenyt rendeztek, a házigazda a Csillag születik című műsorból ismerhető Veres Robi McDc volt, aki olyan fellépőket is fölkonferált a zsúfolásig megtelt, és a környékén szintén érdeklődőkkel teli sátorban, mint Peer Krisztián vagy Karafiáth Orsolya. A fölolvasott szövegeket a közönség pontozhatta, ennek értékelhetőségéről azonban nincs információm, mindenesetre a helyszínen fele-fele arányban voltak magyarok és külföldiek, az előadások zöme pedig magyar nyelvű volt. A műsor csúcspontjának (rögtön az elején) a közönség részéről is Jammal beatbox-játéka bizonyult, a számos elemből építkező, szórakoztató és humoros szájmuzsika zseniális volt (néhány nappal ezelőtt a Symposion bemutatkozása alatt hallható, nyilván az ahhoz a fellépéshez illeszkedő, monoton beatbox kevésbé nyerte el a tetszésemet).

A Tankcsapda még mindig képes sok-sok embert vonzani a Nagyszínpadhoz. Lukács ennek megfelelően végig hálálkodott a közönségnek, illetve zenekaroktól, fellépőktől szokatlan, ám igen szimpatikus módon megköszönte a meghívást. Valóban, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a debreceni trió a Headbangers Ballban vagy ad absurdum az MR2 színpadán kapjon helyet, így a Maiden előtti bemelegítés jófejség volt a szervezők részéről, illetve újfent bebizonyosodott, hogy Lukácsék világosban is illeszkedni tudnak a zömében külföldieknek szánt Nagyszínpad-programba. A koncert azt hozta, amit várni lehetett: 75 perc táncot és közönségkórust.
Tankcsapda
A kínálat főleg az utóbbi két-három lemez anyagából állt össze, a Csapda vagyunk langyos nyitását követően a dinamikusabb Nincs fék, nincs félelem vagy a sláger Füst és lábdob, de kellemes meglepetésként az Így lettél vagy a ráadás utolsójaként elővezetett Tedd meg (a kedvemért) megmozgatta a publikumot. Lukács a szokásos profizmusával vezényelte végig a koncertet, föntebb említett szimpatikus megnyilvánulásai mellett azonban két, számomra (főleg az utóbbi időben érzékelhető) negatívumra fölhívnám a figyelmet: amint a Tankcsapda honlapjának szinte minden bejegyzésében, a tegnapi koncerten is folyamatos téma volt a frontember számára a műsor utáni piálás. Nem értem, miért kell minden fórumon permanensen ezt az imázst erőltetni, szeretünk bulizni, szeretjük a Tankcsapdát, de igazán nem szükséges ez a Zakk Wylde-féle piálós sztárimágó. A másik: Lukácsnak a koncerten használt leggyakoribb szava a „szájonbaszott”. Korábban is megjegyeztem, hogy nem finomkodásból lehet kifogást emelni ez ellen a stílus ellen – hányszor megkapjuk a nem magyar ajkú bandáktól is, tehát értjük, hogy muszáj, akkor is, ha az idegen nyelvű káromkodás még értés esetén is idegen marad: a szitokban van valami ösztönszerű, ami a saját nyelvhez köt, így igazán ízesen alighanem az anyanyelven működik. Viszont éppen ezért magyarul, magyar fülnek a föntebbi, rendszeresen jelzőként használt szó roppant közönséges, és valljuk be, primitív. Még abban az esetben is, ha mindez hozzátartozik a rock and rollhoz vagy Lukács személyiségéhez (aligha).

De lépjünk tovább. Kilenckor végül szép tömeg gyűlt össze az aznapi headlinerre, a futurisztikusra vett színpadi háttér a napokban megjelenő új Iron Maiden-lemez, (a) The Final Frontier vizuális világához lett igazítva. Igaz, a hátsó, hatalmas molinók dalonként cserélődtek, a világűrbe kalauzoló képek és fények visszatérő effektekként hivatottak színesíteni a dalokat. A hangzás a kezdetekben meglehetősen bizonytalan volt, nem tűnt úgy, hogy egyszerre több gitár is szól, sőt egy ponton egy komplett szólót pusztán látványában élvezhettünk, a dobokból pedig eleinte alig lehetett hallani valamit. A kisebb hibákat próbálták kiküszöbölni, így nem mondanám, hogy élvezhetetlen volt a Maiden, némi idő elteltével az arányok helyreállni látszottak. Steve Harris a tőle megszokott módon csaknem végig fél lábbal a ládán nyomta, a sapkát turnéruhaként viselő Dickinson pedig rutinosan ugrált és futkározott a színpadon és a dob mögötti emelvényen. Túl nagy meglepetés nem érhette az igazi rajongókat, ugyanis a mostani turnéjuk programjaként ismert módon túlnyomórészt az utóbbi három lemez (A Matter of Life and Death, Dance of Death és Brave New World) dalai lettek elővezetve. A hosszú, epikus daraboknak persze nem mindegyike feltétlenül jó koncertnóta (pl. a Blood Brotherst inkább hangulatos albumnótának gondolnám), könnyen unalomba fulladnak, a Maiden showja, és elsősorban talán Bruce Dickinson hiperaktív vezérsége azonban vonzza a tekintetet. Tulajdonképpen akár meggondolkodtató is lehet, hogy ezek a lassan arany éveikbe érő férfiak a mai napig ilyen népszerűek tudnak lenni azzal a zenével, mely a nyolcvanas évek eleje óta gyakorlatilag jottányit sem változott, ráadásul a klasszikus heavy metál kívülről nézve meglehetősen lesajnált és anakronisztikus jelenség. Minthogy azonban a Maiden is azok közé az alapvető csapatok közé tartozik, melyek egyáltalán megalapozták a későbbi gúnyolódások tárgyát, a klasszikus heavy metál kilencvenes években és azután érkező fiatal lovagjai valóban sokkal cikibbnek és anakronisztikusabbnak hatnak, mint azok, akik ötven fölött sem veszik takarékra.



Bár a Maiden utóbbi két lemeze, különösen az A Matter of Life and Death nem tudott közel férkőzni hozzám, s úgy vélem, Harriséknek nem kéne erőltetniük a 8-10 perces tételeket, mert ezen a távon egy-egy dalon belül képtelenek olyan izgalmasak lenni, mint a jobb formájában lévő Dream Theater vagy a korai Metallica, a mostani koncert hatására kíváncsi vagyok a szintén epikus tételeket ígérő The Final Frontierra. Dickinson az új albumot reklámozva konstatálta (cseppet sem meglepődve), hogy bizony vannak már, akik jól ismerik a lemezt, s rászegezve az ujját valamelyik elöl ujjongó rajongóra viccesen annyit bökött csak oda, „már el is loptad, mi?”




Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Scriptum Metallum --


További írások a rovatból

Darvas Ferenc és Várady Szabolcs szerzői lemezéről
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Horváth Márton levente válaszol
Pátkai Rozina Minka koncertje
Jean Rondeau Goldberg lemeze

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Misztikum és hétköznapok Misztikum és hétköznapok
Interjú Pusker Júliával fordulópontokról, külföldi érvényesülésről, a klasszikus zenei előadóművészet minőségének alakulásáról
színház

A japán színház bűvöletében A japán színház bűvöletében
Beszélgetés Cseh Dáviddal a japán színházról
irodalom

Mészöly Miklós Szekszárdja, Szekszárd Mészöly Miklósa Mészöly Miklós Szekszárdja, Szekszárd Mészöly Miklósa
Liebhauser János[szerk.] és Dicső Zsolt[szerk.]: Átfénylik rajtuk, Antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára, Kalligram Kiadó, Budapest 2021.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés