bezár
 

irodalom

2011. 01. 25.
A hiábavalóság tartománya
Térey János: Protokoll – regény versekben. Magvető, 2010. 401 oldal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A hiábavalóság tartománya A Protokollban nincs egyetlen „nagy esemény” sem, nincs sorsfordulat; csak dolgos hétköznapok vannak, reprezentatív partik és csendes berúgások. Az események szintjén a regény szándékoltan szappanopera-szerű, amiben nagyon változatosan ugyan, de folyton ugyanaz történik. Hogy a Protokoll mégsem csak egy versbe szedett Gazdagok és szépek, az annak köszönhető, hogy a cselekmény minden pillanatában egyetlen folyamatra koncentrál: arra, amelyet a regény Emil Ciorantól vett mottója úgy fogalmaz meg: „Élni annyi, mint teret veszteni.”
Kilenc évvel a Paulus után ismét verses regényt írt Térey János. Nagyszabású alkotás ez is: négyszáz oldalnyi finommechanika, éppúgy az szerkezetileg, dramaturgiailag, mint verstanilag. A Protokollban nincsenek üresjáratok, állandó a pezsgés; miközben a cselekmény tempója alig-alig volna fokozható, minden oldalra jut egy pontos megfigyelés. A történet ideje kicsit több, mint egy év: a regény a 2008. augusztus 20-ai madridi repülőgép-szerencsétlenség másnapján indul és 2009 őszelőjén ér véget; az utolsó leírt nagyobb diplomáciai esemény az a 2009 augusztusi botrány, amikor Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába.

Hiszen ahogy azt Téreytől megszokhattuk, reáliákban és majdnem-reáliákban bővelkedik a regény, és ez nem csupán effekt, hanem végletekig kiaknázott szerkesztési és poétikai elv; a leírások nem kevésbé fontosak, mint maguk a szereplők, és amellett, hogy a társadalomrajz árnyalására szolgálnak, ugyanolyan enciklopédikus jellegűvé teszik a regényt, mint amilyen a Paulus volt. Megidéződik Brüsszel, Tel-Aviv, New York, és persze Budapest minden mennyiségben, Római-parttal, Bambi presszóval és Szemlő-hegyi-barlanggal; hallunk a március 15-ei zavargásokról és a koppenhágai klímacsúcsról, és olvashatunk egy hosszú méltatást az Operaház azóta már nem játszott Orpheusz és Eurüdikéjéről is. Ugyanakkor a leírások nemcsak a történet maiságát hangsúlyozzák, hanem ezek adják a regény költőiségét is, hiszen a Protokoll éppen annyira lírai, mint amennyire epikai mű. Térey profin kezeli a 10-11 szótagú sorok ritmikáját, ez a könnyedség pedig olyan megállíthatatlan bőségben áradó, ugyanakkor rendkívül kifinomult képiséggel társul, hogy már önmagában ezért megérné elolvasni a regényt. Eközben pedig kimeríthetetlen szókinccsel dolgozik; a Protokollból éppúgy össze lehetne állítani a sznobság szlengszótárát, mint egy művészettörténeti glosszáriumot vagy egy kisebb növényhatározót.
 
A narráció emelkedett nyelvezete a párbeszédekre is éppúgy jellemző. Pedig egészen mindennapi témákról verselnek itt a felső tízezer tagjai – a forma folyamatos ellentétben áll a regény egyes számú epikai elvével: hogy sosem léphet ki a mindennapiságból. A Protokollban nincs egyetlen „nagy esemény” sem, nincs sorsfordulat; csak dolgos hétköznapok vannak, reprezentatív partik és csendes berúgások. Az események szintjén a regény szándékoltan szappanopera-szerű, amiben nagyon változatosan ugyan, de folyton ugyanaz történik. Hogy a Protokoll mégsemcsak egy versbe szedett Gazdagok és szépek, az annak köszönhető, hogy a cselekmény minden pillanatában egyetlen folyamatra koncentrál: arra, amelyet a regény Emil Ciorantól vett mottója úgy fogalmaz meg: „Élni annyi, mint teret veszteni.” Ez a térvesztés a főszereplő Mátrai Ágoston életében a fokozatos kiábrándulást jelenti; lassan meggyűlöli a környezetét és magát is. A regény legnagyobb epikai bravúrja az, hogy képes ezt a folyamatot annyira elnyújtani, hogy az sohasem tetten érhető; két egymást követő lapon Mátrai viselkedése mindig ugyanolyannak tűnik, egy-egy fejezet eleje és vége között viszont már érezhető a különbség.
 
 A regény címlapja

Mátrai munkája a látszatról szól: a Külügyminisztérium protokollfőnökeként a diplomáciai események körítéséért felel, a vörös szőnyegért a reptéren, a fogadáson felszolgált borokért és hogy a névkártyák a megfelelő helyre kerüljenek a vacsoraasztalon. Egyébként elsőrangú hivatalnok jó kiállással és nagy műveltséggel, Audival és alkalmi nőkkel – összességében nem nagyobb senki és nem kisebb valaki, mint bárki azok közül, akikkel egy társaságban forog. Ahogy az utóbbi évek Térey-drámáiban, az Asztalizenében és a Jeremiás, avagy Isten hidegében, úgy a Protokollban is egy társadalmi réteg életmódja áll a középpontban; a szereplőket homályos, nagyrészt anyagi, kisebb részt kulturális elemekből összeálló öndefiníciójuk határozza meg, amely alapján ki-ki tudja, kihez tartozik, de még sokkal inkább azt, kihez nem. Ha pedig az Asztalizene öndefiníciója szerint a „bourgeois bohemian” polgárság drámája volt, akkor a Protokoll a „nyakkendős elit” regénye. A két réteg egyébként életmódjában nem különbözik – ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a két pincér kivételével az Asztalizene valamennyi szereplője visszatér vagy szóba kerül –, legfeljebb kultúrájában: Mátrai tényleg úriember, akiből hiányzik a frissen felkapaszkodottak gőgje és bumfordisága, ami az Asztalizene Győzőjére annyira jellemző volt.

Éppen ez a különbség az, ami Mátrai belső konfliktusának a motorja: az az életmód, amely a frissen felkapaszkodottak számára a mennyország, az ő szemében nem hordoz értéket. Tudja, hogy ez a világ csak a látszatra ad – a protokoll, ami eredetileg csak szükséges rossz, csak egy a diplomácia nélkülözhetetlen értelmetlenségei közül, az emberi kapcsolatokat kizárólagosan irányító erőként lepleződik le. Azonban Mátrai maga sem hiszi, hogy jobb élete lehetne, hiszen a csúcson van – a „hiábavalóság tartományából” nincs kiút. Fruzsina, a regény egyetlen olyan szereplője, aki valamiféle értékrendet képvisel, még ő is csak pótszer lenne neki, ahogy mindenki másnak is megvan a maga pótszere: a kislányai számára teljesen idegen szembeszomszéd példás férjnek, a magányos újságíró zseninek képzeli magát.
 
Hogy a Protokoll „majdnem-megváltástörténet” volna, ahogy a fülszövegíró állítja, szerintem több mint kétséges. Az viszont nem az, hogy a Protokoll nagyszerű mű; azért nagyszerű, mert úgy valósítja meg minden célkitűzését, hogy közben minden csalogató hibát elkerül. Akárhogy kerestem, nem találtam olyan részt, ahol líra és epika szimbiózisa megbomlana, ahol az egyik öncélúan a másik fölé nőne; a szociográfiai jelleg pedig úgy tud maradéktalanul érvényesülni, hogy nem teszi a szereplőket zsánerré. A mű befejezése, az utolsó előtti fejezet záróképei és az ennek sorait lírai feloldássá keverő utolsó fejezet katarktikus. Az egyetlen ellenvetés, amivel nem tudnék vitatkozni, az az, hogy meg lehetett volna ezt rövidebben is írni. Viszont azt sem érzem, hogy érdemes volna belőle bármit kihúzni. Térey Jánosnak ismét sikerült.

Térey János

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szilvay Máté --


További írások a rovatból

irodalom

A mindenség ernyőjére kivetítve A mindenség ernyőjére kivetítve
A Kortárs folyóirat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Veres Pálné Gimnázium közös Ottlik-regénykonferenciája
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb, Magvető, 2019.
irodalom

A sellők fájdalma A sellők fájdalma
Krimírás és a nők elleni erőszak
irodalom

Kidobni a metafizikát Kidobni a metafizikát
Kritika Purosz Leonidasz „Egy férfi sosem hagyja félbe” című kötetéről (Magvető, 2019)

Más művészeti ágakról

gyerek

Rajzolj nekem!
Idén az iskolai könyvtárakért rajzolnak az illusztrátorok a Pagonyban
art&design

Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje
Slavko Matković: Kerék, a Bosch+Bosch csoport festője*
Muhi Klára és Dér András A szabadság bolond körei című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés