bezár
 

gyerek

2013. 10. 10.
Busókkal a siránkozás ellen
Egy új magyar képregénymagazinról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Busókkal a siránkozás ellen Az utóbbi időben sokszor olvashattunk arról, hogy nincs rendes magyar képregény. A tizenévesek szerencsésebbje a szüleitől vagy azok haverjaitól beszerezhet egy-két Kockást, de egyébként a gagyi verziójú, ám drága Pókemberen kívül nem sok mindent talál az újságosbódék polcain. Most azonban megérkezett az EpicLine, hatalmas energiákkal, korrekt vállalásokkal, és ami a legfontosabb, nagyon jó első számmal!
Egy ideje figyelem a 5Panels, illetve Tálosi Spuri András működését, ugyanis egyre szimpatikusabban folytak bele facebookos horizontomba. Beúszásuk nem volt véletlen, egyrészt saját reneszánszomat élem a képregény újrafelfedezésével, másrészt a fiam erősen éledező kreativitása is többek között a képregények felé tart. Amikor éppen azon búsultam, hogy neki sosem lesz meg az az élmény, ami nekem egy darabig teljesen természetes volt, hogy valamit hónapról hónapra lehet várni, érdemes követni, van valami, amiért lehet izgulni, és végül, de nem utolsósorban nézegetni, forgatni, fogdosni, akkor született meg az EpicLine magazin, amelyben csak és kizárólag magyar alkotók hosszabb hangvételű munkái jelennek meg. Ilyen kiadványra eddig még nem volt példa Magyarországon. Öt sorozatot fognak közölni az újságban, ezek között lesz fantasy, maszkos hősről szóló, és busókat felvonultató, illetve köztük lesz a Charax (Tálosi egy régebbi sorozata) is színesben, csak más címmel. Egy-egy számban két-két sorozat fog futni, így kéthavonta valamelyik történet biztosan folytatódik majd, és lesz, amelyik eleinte sűrűbben is.

Az újságot, egy ritka jó hangulatú és nagyon attraktív társaság, a 5Panels hozta létre. A politikamentes, viszonylag demokratikus csapat nagyon lelkes, ezt bizonyítja az is, hogy az újság önfinanszírozásból jött létre (egészen pontosan Spuri finanszírozásából, és ezért a viszonylag demokratikus jelző). A csoport hűen jegyzett története itt  követhető, akiknél az is rokonszenves vonás, hogy a tehetséggondozás mindenféle arcoskodás nélkül, a legtermészetesebb módon van jelen, persze szintén tisztán önerőből.



Az EpicLine-t elnézegetve a tagok pontosan tisztában vannak erősségeikkel, gyengeségeikkel, teherbírásukkal, és azzal is, miért érdemes egy főbb szerkesztőt kiválasztani maguk közül. A magazinnak ugyanis láthattuk már ősdarabjait (Árral szemben, Majd ha fagy!, Kísért a múlt), ezekből nőtt ki a kész produktum mára. Az új magazinban azonban Spuri főszerkesztőként funkcionál, nagyrészt az ő szövegátiratait olvashatjuk, ami ügyesen egységesíti az előzőleg minden értelemben túlzóan eklektikus számokat. Ez nem jelenti azt, hogy a próbadarabok nem voltak figyelemreméltóak, mert már ott is kiemelkedtek sztorik, rajzok, és eleve maguk a busók (Pádár Ádám "találmányai"), inkább a dramaturgiai szál volt kissé következetlen, és ezáltal követhetetlenebb is.

A most debütáló lap első száma kimondottan ígéretes. A koncepció szerint nyolc szám lesz, több számban is megjelennek a Pádár kreálta busók más és más alkotó illusztrációival, illetve egy képregény. Az első számban A fekete holló a kezdő képregény. Fülledt atmoszférájú, ahogyan Rusznyák írja, kellemesen ponyvás hangulatú környezet és történet, hamar a budapesti századvégi miliő terepén találjuk magunkat. Valahogy ide helyezném el Jókai számomra egyetlen igazán emészthető regényének az Asszonyt kísér, Istent kísért külvárosi rendőreit, vagy A püspök atyafiságában Iványi által megidézett igazságos tekintetű, "utolsó" magyar úriember arcvonásait. Ez mind egyesül A fekete hollóban egy karakteres detektív, Gábor szilárdnak tűnő jellemében és még annál is megnyerőbb külsejében, aki az első képkockákon Ilonkával vonul karján végig a város kis utcáin. A színvilág a finom lilával, a sejtelmesen világító sárgás lámpákkal és a botos bandát emlegető párocskával szépen halad a várva várt bonyodalom felé. Hiszen akit emlegetünk, előbb vagy utóbb megjelenik, nem lesz ez másként a botos bandával sem. Itt jön az egyik kedvenc oldalpárom, ahol a nagy fájtingban megszűnik minden szöveg, marad a kép, és bátran hasít Gábor kockát, banditát, képkeretet botjával szét. A színezés csodás, annál már csak az gyönyörűbb, amikor a detektív cilindere arcát takarva mintegy maszkként csapódik le arcára. Végül látjuk egy pillanatra felvillanni az ígéretes magyar szuperhőst, a Fekete hollót. Itt éreztem azt, hogy Bayernek igaza van, amikor azt írja, hogy elbírt volna még pár oldalt a sztori, ahogyan itt dramaturgiailag egy kis türelem, nyugalom és biztosabb vonalvezetés is elfért volna, pici szöveggondozással még tökéletesebbé lehetne tenni a sok izgalmat ígérő képregényt. Mégis azt gondolom, hogy amikor saját zsebből és komoly elszántsággal készít valaki egy újságot, akkor már maga az a tény is kivételes , hogy a 36 majdnem tökéletes oldal mentes a szerkesztési, tördelési hibáktól, és nyilván ebbe a 36 oldalba az alkotók szerettek volna minél többet belerakni. Itt jegyezném meg, hogy a két sztori között találunk pár oldalt, amit az alkotógárda bemutatására szántak, ezért külön nagy elismerés! Visszatérve hát A fekete hollóhoz, kíváncsian várom a folytatást, ami majd a 3. részben érkezik egy újabb rajzoló, Vári Tamás kezéből…



A második képregény a füzetben A busók. Ez egy egészen másfajta világ, három, kicsit szélütött busó szeretné abszolválni a vizsgáját végre, és szép lassan, ahogyan elérnek egymáshoz, kiderül, hogy mind megbuktak, és már csak egy pótvizsga lehetőségük van, illetve egy negyedik, nem bukott (!!!) társuk váratlan és nem akármilyen megjelenése.

Miért jók a busók? Mert vicces már önmagában véve ez a busó-dolog, mert vicces, hogy viccesek, mert vicces, hogy bukottak, és vicces, hogy mindegyik alkotó keze nyomán egy újabb busó-típus reinkarnálódik. A sok vicces mellett meg külön örömteli, hogy nincs a sztorijukban semmi didaktikus. Érdekes volt olvasni az egyik kritikában, hogy: "De ami még égetőbb kérdés, az az, hogy hol van mindaz a morális üzenet, mindaz a lelki-szellemi próbatétel, amellyel szembesülve a fiatal olvasó összerezzenhet, és tekintetét még mélyebbre süllyesztheti a lapok közé azt duruzsolva, hogy Ahha, szóval ilyen kihívásokat rejteget majd élet. Vagy pedig: Bárcsak én is ott lennék most, ahelyett hogy ezt a képregényt olvasom! Gyerek-történeteket írni nem csak annyi, hogy veszünk egy felnőtt-történetet, és legyártjuk az egyszerűbb változatát. Ha jól akarunk dolgozni, érezni kell, hogy mit kell elmondanunk ahhoz, hogy az a történet ifjú olvasójára azonnali hatással legyen."



A fenti sorok még a Kísért a múltra vonatkoznak, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy szerencsére az új számra is igazak. Mert hát kinek mi az elvárása? Mindig nehéz, hogy mi kell a gyereknek, folyton a tanulság és az erkölcsi megmérettetés, állandóan az értékek hangsúlyozása, (amitől nyilván idővel a busók története sem lesz mentes, bár én nem fogom hiányolni, ha nem) és a hatás az ifjú olvasóra… Sosem tagadtam, hogy az ilyen típusú direkt szemlélet áll tőlem a legtávolabb, nekem többet ér, hogy a busók egysége szépen képeződik le bizonytalan helyzetük kapcsán, hogy senki nem akarja elsütni az első számban rögvest, hogyan kovácsolódnak majd egységgé (vagy sem), hogy senki nem akarja a gyerek/ifjúsági olvasók szájába rágni azt, hogy milyennek is kellene lenniük, hogyan kellene gondolkozniuk. Az abszurd helyzeteket pedig szintén kénytelen vagyok védelmembe venni, a cikk írója számon kéri a Monty Python-szerű logikátlanságokat, ahol én éppen a Monty Python-szerű logikát láttam kifényesedni, és annak leghumorosabb magyar hangját feléledni.

Ha muszáj valami üzenetet kutatnom a sorok és kockák között az talán az, hogy az olvasók (legyen az gyerek vagy felnőtt) az igényes vizuális és nyelvi megformáltság mellé azt kapják ebben az iszonyatosan nyomasztó, már akár ötödikben felvételikre kényszerítő, vagy sokszor kiúttalannak látszó (felnőtt) életben, hogy talán nem halálos bűn, ha egy vizsgán, vagy bármilyen drasztikusnak és rettenetesen frusztrálónak tűnő cél előtt meginogunk.

A barátság, amit szintén hiányol a fenti cikk írója, még nem számonkérhető, hiszen csak most kapjuk az első cseppeket a szereplőkből, azt majd a további részek döntik el, mit tudnak kezdeni az alkotók a busókkal, a vendigóval és az eltűnt Tavasszal. A rajzok eklektikussága egyelőre izgalmas számomra (mint írtam, a busó-sztorikat több rajzoló készíti), kérdés, hogy ez majd több részen keresztül nem válik-e idegesítővé, és nem húzza majd - indokolatlanul - túlzottan sokfelé a képi világot. A busók modernek, maiak, működnek, és szerencsére még az angol nyelvre is kitekintenek, mint azt teszi ma minden második tizenéves.

Aminek örültem volna olvasás közben, az a kicsit találékonyabb, a szereplőihez, karaktereihez jobban idomuló nyelvi világ, a pörgősebb, merészebb párbeszédek, amiknek méretét és tartalmát már most szinte tökéletesen sikerült felmérni és megalkotni, csak valahogy egy csettintés hiányzik nekem a buborékokból, mondjuk úgy, még egy kis töltés a megfelelő feszültséghez. Az erős és biztos szerkesztői kéz nagyon jót tesz a képregényeknek, és csak idő kérdése, hogy az általam hiányolt plusz - ami azért halkan már jelen van, hiszen megbújik az olyan bátran hülye poénokban, mint a fagy ki van, vagy a zseniális mai szlengben, a simaliba használatában -, felszínre törjön majd.
Végezetül csak annyit: hajrá 5Panels, hajrá EpicLine!

A képek forrása az EpicLine magazin weboldala

nyomtat

Szerzők

-- szekeres niki --


További írások a rovatból

A Rumini című táncszínházi előadásról
gyerek

Októbertől a magyar mozikban
A Bolygó Bogozó negyedik beszélgetéséről

Más művészeti ágakról

irodalom

Urbán Bálint: Obscuro, FISZ, Budapest, 2020
Adalékok Harnoncourt Máté-passiójához
színház

Égnehéz a Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés