bezár
 

film

2016. 06. 06.
Égető kérdések
A Toni Erdmann a Cannes-i Filmfesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha „dinamikusan fejlődő cégnél dolgozni és fiatalos csapathoz tartozni” azt jelenti, hogy a túlóra a magánéletet útjába áll, a „business talk” felváltja az emberi beszélgetéseket, az egyéniség elveszik az uniformis mögött, akkor csak a művészet menthet meg a kiüresedéstől. Nem kevesebbet állít a Toni Erdmann, az idei Cannes-i Filmfesztivál nagy meglepetése. 

Bár a díjátadón hoppon maradt, a kritikusok pontösszesítőit a fesztivál alatt végig vezette Maren Ade harmadik rendezése. A Toni Erdmann, a drámai mélységet és a német gazdaságpolitika kritikáját sem nélkülöző tragikomédia erős pozitív visszhangja annak köszönhető, hogy rendezője biztos kézzel keveri a műfajokat, és meg is találja a jó leosztást. A 162 perces filmhosszt az ellensúlyozza, hogy a jól elhelyezett hangsúlyok megfelelő ritmust adnak, és megteremtik a helyes arányokat a komikus elemek és a családterápiának beillő pszichológiai mélyelemzések között.

toni1

Ade forgatókönyvének legfőbb érdeme az, hogy nem erőlteti bele a poénokat minden jelenetbe, hanem a címszereplőhöz kapcsolja őket, és elkerüli, hogy a viccek agyonnyomják a filmet. Ez alkalommal a verbális humornál kifinomultabb, az össze-nem illés logikája mentén szerveződő, jól időzített szellemességekkel találkozunk. Kissé ironikus, hogy a túlórák világában játszódó film forgatókönyvén Ade ráérősen dolgozott, öt év alatt fejezte be, ezalatt pedig pontosan kidolgozta a szereplők közti viszonyrendszert.

Emiatt az alapos lélektani ábrázolás miatt is tűnhet a Toni Erdmann első blikkre puszta családi vígjátéknak, amely az apa és lánya közti kapcsolat alakulásáról szól. A harmincas évei vége felé járó Inest (Sandra Hüller) Bukarestbe szólítja a munkája, stratégiai vezetőként elő kell készítenie egy nagyszabású projektet, amely valójában nagymértékű leépítéssel jár. Apja váratlan látogatása jókora púp a hátán, különösen azért, mert láthatóan azt vette a fejébe, hogy rendezi kettejük viszonyát. A mindig elfoglalt, kemény munkához és magányhoz szokott, kifogástalan megjelenésű fiatal nőnek igazi rémálom a rozzant külsejű zongoratanár, Winfried (Peter Simonischek) felbukkanása, és véleményét nem is tartja titokban.

toni5

Feszengős beszélgetéseik során Winfried erőlködik, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, de kifogy az eszközökből, és visszavonulót fúj. Lánya megkönnyebbülésére összecsomagol, és taxiba ül. Amikor visszatér, jobb ötlet híján színjátszókörben szerzett csekély tapasztalatát veti latba, és létrehoz egy Esti Kornél-szerű fiktív, polgárpukkasztó alteregót. Ez a fura fazon, Toni Erdmann még csak hírből sem ismeri az illemkódexet, és lépten-nyomon kínos helyzetbe hozza a lányt. Idétlen parókát visel, hatalmas műfogsorán át szűri a szavakat és Ines életmód-tanácsadójaként mutatkozik be. Arról nem is beszélve, hogy minden beszélgetésben a lehető legrosszabb témát dobja fel. A merev üzleti világban áthágja az összes létező viselkedési szabályt, de ezzel sikerül visszacsempésznie valami emberit Ines munkavacsorákkal szegélyezett hétköznapjaiba. A lány megrökönyödve tapasztalja, hogy az addig meglehetősen tapintatos apja túlmegy minden határon, és árnyékként követi, előbb csak a szabadidejében, aztán már a munkájába is beleártja magát.

Zomborácz Virág Utóéletéhez (2014) hasonlóan a levakarhatatlan apa válik tükörré gyereke számára, és hívja fel a figyelmet élete hiányosságaira. De Toni nem egy kísértet, hanem mindenki számára látható, Ade forgatókönyve ezért is tudja sorjázni az oda nem illésből fakadó kellemetlen helyzeteket, amelyeken tényleg csak nevetni lehet. A cselekmény szerkezete rendkívül egyszerű, szimpla fokozásra épül: ahogy haladunk előre, egyre jobban elburjánzanak a zavarba ejtő szituációk. Miközben Ines nyomában jár, Winfried megfigyeli lánya életét, és végre kezdi őt megismerni. Mivel boldogtalannak látja, apránként visszacsempészi az életébe a művészeteket (a színházat, a zenét, a festészetet), ezen keresztül pedig Ade is rámutat a piaci értékkel kevésbé rendelkező kulturális javak hasznára.

A film ellentétekre épülő logikája szerint az eszményített üzleti világgal a meg-megbicsakló hétköznapiság kerül szembe. Ordít a különbség a rendszerváltás előtti „baby boom” nemzedék tehetetlen sodródása és az „Y-generáció” siker- és pénzorientált berendezkedése között is. Emellett végig ott motoszkál az a kérdés, hogy hol húzódik a határ hamis és valódi között. A színjátszás kellékei, a smink, a maszk, a paróka, a műfog, és a jelmez lesznek Winfried segítségére abban, hogy felépíthessen egy kitalált személyiséget, olyasvalakiét, aki bármit meg mer tenni. Toni otthon hagyhatja jó modorát, és annyit viccelődhet, amennyit csak kedve tartja. Rossz tréfái rendre balul sülnek el, mégis ezek teszik szerethetővé a kiagyalójukat, sőt, sokkal emberibbé, mint az őt körülvevő fagyos világ bármelyik szereplőjét. Valóban iszonyú kínosan viselkedik, de a magukból kivetkőző részeg üzletemberek mellett még mindig ő a visszafogott. Bújjon bár böhöm nagy szőrös „kukeri” (bolgár szelleműző) jelmezbe, mondjon légből kapott kínos családi anekdotákat a tárgyalóasztal mellett ülve, akkor is sokkal inkább meg lehet érteni őt, mint Ines kollégáinak és főnökeinek a viselkedését, holott ők az üzleti protokollt követik.

toni9

Ade szerint a forgatás közben az volt a legnehezebb, hogy ne csak Toni Erdmannt filmezzék, amint leégeti magát, hanem a mögötte megbújó Winfriedet is. A rendező véleménye az, hogy Peter Simonischek számára igazi kihívás Tonit nem hitelesen alakítani, hanem csak úgy, ahogy az Winfried korlátozott színészi képességeiből telhet. Köszönhetően a rendezésnek, ami nyilvánvalóvá teszi Simonischek játékának erőltettségét Toniként, az egészen abszurd szituációk is hihetővé válnak.

cannes

Sandra Hüller a kukerit öleli Cannes-ban

A nevettetés és a családi kapcsolatok gubancainak kibogozása közben Ade azonban nem habozik feltenni a fontos kérdéseket sem. Visszamegy a termelés gyökereihez, és megnézi, honnan folyik az üzemanyag a német gazdaságba. Egészen hihetetlen, de egy vígjátékba is belefér a munkások jogainak kérdése, a kihasználásuk és megvezetésük feletti nyílt felháborodás. A film nem mást tesz felelőssé ezért, mint a Kelet-Európa felé terjeszkedő német óriáscégeket. A romániai német beruházásokat Ade filmje fejlesztésnek álcázott kizsákmányolásként ábrázolja. A vállalatok bírálása mellett a német társadalmát sem kíméli, és félmondatos utalásokban felemlegeti a ma élő legidősebb generáció tagjaiban időnként megbújó rasszizmust is.

Maren Ade

Maren Ade, a film írója-rendezője

Leghevesebben mégis a széles körben elterjedt munkamánia, az üzleti élet és a multik világa ellen lép fel. Ade figuráin a sikerrel és a gyors meggazdagodással járó öröm helyett a stressz, a felszínes üzleti- és munkatársi kapcsolatok, a cégen belüli merev hierarchia és a ranglétrán való kétségbeesett felkapaszkodás következményeit látjuk, a legjellemzőbb tünet az örömtelen élet. Ines munkahelye, a fiatalosnak tűnő multicég pedig végső soron könnyen megbotránkoztatható, konzervatív közegnek bizonyul.

A Toni Erdmannban nincs semmiféle vizuális bravúr, csak egyszerű kamerakezelés és érzékenység a két főszereplő, apa és lánya ábrázolásában. Hét évvel a Mások vagyunk leforgatása után Maren Ade most valóban meg tudta ragadni a családi kapcsolatokban rejlő nehézségeket. Ez pedig annak a felfedezésnek köszönhető, hogy a komikum jó szolgálatot tehet az emberi játszmák tragédiájának ábrázolásában.

 

nyomtat

Szerzők

-- Puskás Lilla --


További írások a rovatból

Többek között Orvos-Tóth Noémi, Nyáry Krisztián és Kadarkai Endre beszélgetnek az alkotókkal
Csoma Sándor: Magasságok és mélységek
A Tár a velencei filmfesztiválon
Luca Guadagnino kannibálrománca Velencében

Más művészeti ágakról

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz, Magvető Kiadó, Budapest, 2022.
gyerek

Rajzpályázat általános iskolásoknak
Az Ahol a folyami rákok énekelnek regényben és filmen


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés