Belinszky Anna: November 25-én Keller Andrással és a Concerto Budapesttel Rachmaninov 3. zongoraversenyét játssza. Felvételei és koncertjei alapján is úgy tűnik, az orosz zeneszerző különleges helyet foglal el az Ön életében. Mi az, amit a legjobban szeret az ő zenéjében?

Valentina Lisitsa: Rachmaninov különleges jelentőséggel bír számomra, valószínűleg ő az a zeneszerző, aki a legnagyobb hatással volt a játékstílusomra. Romantikus zenét játszom, olyan zenét, amely a hallgató szívéhez szól. A zenén keresztül nagyon könnyű kapcsolódni az érzelmekhez, Rachmaninové pedig különösen érzelmes zene. A 3. zongoraversenyről (talán a Shine című film hatására is, amelyben főszerepet játszott) sokan azt gondolják, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen eljátszani, ez azonban csak részben igaz. Én inkább a darab érzelmi gazdagságát tartom fontosnak: mintha egy ember egész élete lenne ebbe a közel 40 percbe belesűrítve. Aki meghallgatja ezt a zenét, felfrissül, és egészen új színben látja az életet utána.

Nagyon izgatott vagyok a mostani koncerttel kapcsolatban, hiszen ez lesz az első alkalom, hogy Budapesten játszhatok. Az pedig külön öröm számomra, hogy Rachmaninovval mutatkozhatok be a magyar közönségnek.

BA: YouTube-felvételei népszerűségének köszönhetően rendkívül formabontó karriert tudhat magáénak. Hogyan született meg az ötlet, hogy klasszikus zenészként az interneten keresztül hódítsa meg a világot?

VL: Van egy 10 éves fiam, aki tulajdonképpen már a YouTube-generációhoz tartozik, ebben nőtt fel, hogy minden információra azonnal rákeres. Számomra először nagy újdonság volt ez a világ, és nem is gondoltam volna, hogy a YouTube-on keresztül ekkora sikerem lehet. Feltettem néhány videót, hogy megtaláljam a saját közönségem, aztán hirtelen valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam: rengeteg fiatal kezdett követni, akik számára a videóim a klasszikus zenével való első találkozást jelentették. Mára már több mint 100 millióan hallottak interneten keresztül, úgy hogy soha sem kellett különösebben kampányolnom a közönségért, vagy közhelyesen játszanom.

Azt vettem észre, hogy nagyon sok gyerek és a fiatal számára a klasszikus zene valami ócska dolog, amit az iskola vagy a szüleik erőltetnek jó szándékkal rájuk. Ezen az úton csak kevesen vonódnak be igazán a zenébe, míg egészen más hatása van annak, ha maguktól, mondjuk a YouTube-on keresgélve találnak meg, majd oszthatnak meg a barátaikkal egy nekik tetsző számot.

Ma az emberek – főleg a fiatalok – olyan mennyiségben hallgatnak zenét, mint soha korábban az emberiség történetében, hiszen az okostelefonokon keresztül a zene éjjel-nappal velünk van. Beethoven vagy Liszt talán meg is lepődne, ha látnák, mennyi zene vesz minket körül. A 100 millió ilyen értelemben nem is olyan nagy szám, és ne felejtsük, hogy a klasszikus zene sem szól másról, mint a pop zene. Az emberek hallani szeretnének a szerelemről, szeretnék, ha megoszthatnánk másokkal az érzéseiket, a zene pedig mindig is egy olyan társas élmény volt, amelyen keresztül ez lehetséges.

A klasszikus zenében azonban mintha elgyengült volna ez a kapcsolat az emberekkel, nagyon elitistává vált ez a világ az utóbbi időben. A koncerttermekben magasan képzett, idősödő embereket látunk, akiknek van pénzük kifizetni a koncertjegyeket, ami valljuk be, nem mindig olcsó dolog. Így különösen fontosak számomra azok az emberek, akik a videóim hatására jönnek el egy élő hangversenyre, és izgatottan mesélik, hogy ez volt életük első klasszikus zenei koncertje.

BA: Hogyan befolyásolja a klasszikus értelemben vett zenei életben való karrierjét, hogy YouTube-sztárként vált ismertté? Nehéz volt-e utat törnie magának a koncertszínpadokon?

VL: Bizonyos értelemben igen, nehéz volt. A klasszikus zene világa gyakran nagyon konzervatív, és sokszor tapasztaltam ellenállást vagy akár gyanakvást azoktól az emberektől, akik részei ennek a világnak. 100 éve, a komolyzene és a zongorázás aranykorában előadó és közönség viszonya még egészen más volt: a zenész feljött a színpadra, és a koncerttermekben építette a közönségét. Ma ez másképp van, számomra például a YouTube az eszköz ahhoz, hogy megtaláljam a magam hallgatóságát, akik aztán a koncerttermekbe is hajlandóak eljönni értem. Az emberek általában mindig gyanakvóak az új technikákkal kapcsolatban,és sokszor erősen ellenállnak a változásnak, de mindig jön egy új generáció, akik már másképp viszonyulnak a világhoz. Az internetnek köszönhetően bizonyos értelemben kisebb lett a világ: a YouTube-on keresztül olyanokhoz is eljuthat a zeném, akikkel például a földrajzi távolságok miatt soha sem találkoznék egy koncertteremben.

BA: Másképp játszik-e élőben egy koncertteremben, mintha videót készít?

VL: Nagy különbség van abban, hogy mit szeretne az ember véghezvinni, és mi az, amit valójában meg tud valósítani. Rachmaninov egyszer azt mondta, hogy úgy kell játszani a színpadon, mintha életedben utoljára játszanál. Aztán persze sokszor ő is fáradt volt, vagy nem volt képes koncentrálni… Bizonyos szempontból a zenész mindig inspirációt keres, ezt az inspirációt pedig sokszor a közönségtől kaphatja meg. Egészen más otthon játszani, mint ha felmész a színpadra, és több százan vagy több ezren figyelnek rád.

A zenén keresztül egy egészen más univerzumba kerülünk együtt. Azt mondják, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér, és ezt abszolút igaznak tartom. Van valami mágikus ereje annak, amikor ennyi ember együtt lélegzik egy hangversenyteremben. Bármilyen jó is otthon egy pohár borral és fejünkön a fejhallgatóval zenét hallgatni, mindenkit arra bátorítok, hogy jöjjön el a koncertterembe, és tapasztalja meg másokkal együtt a zene erejét.

Gilbert Francois fotója (a szerk.)