Kocsis Zoltán legnagyobb öröksége a megalkuvást nem ismerő, a gyakran az önkizsákmányolástól sem mentes elkötelezettsége a tökéletesedésre - fogalmazott. Felidézte: néhány évvel ezelőtt Kocsis Zoltán egy beszélgetés alkalmával úgy vélte, nagy baj, hogy csak kevesen törekednek az isteni tökéletességre, amely neki is csak egyszer, és akkor is csak majdnem sikerült alkotás közben.

"Sugárzó tehetsége és csak a legnagyobbakhoz mérhető tekintélye minden világi hatalmat meghátrálásra késztetett" - hangsúlyozta Kovács Géza, aki szerint bár az utókorral maradnak a felvételei, írásai és kottái, ezek azonban nem pótolják Kocsis Zoltán hiányát.

"Évtizedeken át adott nekünk erőt és hitet, hogy nem elég a születésünkről kapott talentum" - mondta el, hangsúlyozva, hogy Kocsis Zoltán feladatának tekintette a magyar zenei élet tökéletesítését is. A Nemzeti Filharmonikusok vezetőjeként kötelességének érezte az összes magyar szimfonikus zenekarral való együttműködést egy magas színvonalú zenei élet kialakítása érdekében.

Kovács Géza úgy vélte: Kocsis Zoltán a tradíciónak nevezett felszínességtől irtózott, karmesteri ténykedése nyomán a hazai zenei élet számos adósságát sikerült törleszteni.

"Sokat tanultunk tőle, hogy sejtsük merre menjünk, de nem eleget ahhoz, hogy bátran éljünk" - fogalmazott Kovács Géza, aki hozzátette: "itt, a koporsónál kell megfogadnom, hogy nem hagyom elporladni azt a kérlelhetetlen igényességet, amellyel Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusokat a legmagasabb művészi csúcsok ritka levegőjű világába elvezette".

Mocsári Károly zongoraművész búcsúbeszédében úgy fogalmazott: Kocsis Zoltán játékát hallgatva sokszor kegyelmi állapotot élhetett át a közönség.

"Kívánom, hogy a felvételeken megőrzött játéka mutassa az utat mindannyiunk számára, és éreztesse velünk továbbra is azt az érzékelhetőn túli világot, amelynek már ő a részese" - hangsúlyozta Mocsári Károly a ravatalnál.