Az utóbbi évek nemzetközi és magyar művészeti és elméleti trendjeiben fontos hívószó lett a biopoétika. Nem csupán, mert egy új költészettörténeti (és irodalom-, valamint művészetelméleti, kultúratudományos) kérdezés hangsúlyosan előtérbe állította a βῐ́ος (bíos) és a Ζωή (Zōḗ, zoé), vagyis az élet fogalmait, illetve sürgette azok ontológiai helyzetének tisztázását, hanem azért is, mert maga az élő irodalom és művészet – különösen a poszthumán fordulatok horizontjában – mind nagyobb nyomatékkal kezdte színre vinni az élőformák, növény, állat és ember viszonyrendjének, egyáltalán az életnek a kultúra és a natúra dichotómiájában újraértelmezésre szoruló aspektusait. A kapcsolódó irodalom- és kultúratudományos kutatások ily módon állat és ember, flóra, fauna és humán létezés modernségen túli szituáltságát helyezték fókuszba.