És itt átveszi a szót a Festő. Barics mondja: „Engem gyerekkorom óta érdekelt ez a kötet, A szent tűzözön regéi. Amit valamikor Édesanyám 1972 vagy 73-ban vásárolt Baján, és azok között a "szent" könyvek között volt, amik kikerültek velünk Németországba, amikor szüleim 1985-ben kivándoroltak Münchenbe. Juhász versei fiatal koromban nagyon sokáig értelmetlenek voltak számomra, de mivel mindig beleolvastam, évtizedeken át, és próbáltam megfejteni rejtélyét, valahogy beleszerettem. Most, halálának évfordulója alkalmából átfestett kollázsokat készítettem, melyekben vers-szilánkjai ebből a kötetből felbukkannak, és segítenek nekem is a világpusztulást valamiképpen feldolgozni. Festményeim mellett évtizedeken keresztül nagyon sok kollázst is készítettem. Imádom a kollázsokat. Ez az első sorozat, amit mutatok belőlük.”

Sokan vannak, akiknek Juhász Ferenc költészete nehéz. Túl fajsúlyos. Emészthetetlen. Pedig ez a világ, Juhász kozmikus távlatú, hömpölygő, mitikus-látomásos, ám szabad világa egyedülálló a magyar költészetben. Juhász az univerzum felől nézi az életet, a kozmosz, az anyag, a sejtek és az isteni jelenlét egyszerre van benne a verseiben. Képes arra, hogy a világegyetem keletkezésétől jusson el a saját életéig, az élet értelmét pedig kozmikus történetként mutassa be. Magát a létet, a létezést egy nagy, szerves rendszernek látja.

Számára a világ bősége: a nyelv bősége. A világ káosza: a mondatok káosza. A létezés túlcsordulása: a szöveg túlcsordulása. Verseiben súlyos gondolatokra aggatott ékszerek a nyelv játékai. Ő „a költő, aki összeköti a világot.”

Juhász Ferenc A szent tűzözön regéit 1962–1968 között írta, és sokat mondó az ajánlás:

Feleségemnek
Lányomnak
Anyámnak

A szent tűzözön regéi című ciklusnak hét darabja van: A gyötrelem órái; Az éjszaka képei; Bomba; A szent tűzözön regéi; Gyermekdalok; A kiválásról és a feladatról; A költészet és a jövő.

A ciklus Az éjszaka képei című darabjában az egyik megszólaló maga a Költő:

„Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet.
Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra.
Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet
a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza.
Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők.

A fénynek nem ad fényt. Minek is adna?
Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők,
mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva.
A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik:
bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját,
üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik.
És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját.”

Aztán megszólal a kórus, Vörösmarty-t idézve:

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.”

Aztán visszaveszi a szót a Költő:

„Én hiszek tebenned Emberiség.
Nem győznek le képzelt halottaim!”

A ciklus negyedik, címadó versében van ez a pár sor:

„…mi, akik a Bűn részesei
és a Büntetés részesei vagyunk, és elviselői vagyunk a
Reménynek és elviselői a Reménytelenségnek, e lassan
tengelye-körül-forgó kövér fémbuborék-csillag árva
lakói, az Új-Noé-bárka Kiválasztottjai és Megnevezettjei,
Kijelöltjei és Megjelöltjei vagyunk a jövőtlenség és a jövő
magányos Fém-csillagának, Fölkentjei a Jövő-Új-Halálnak,
jaj, mit akarunk és mit akarhatunk még?”

Juhász Ferenc nyers, szürreális világába visz el kollázsaiban minket Barics Sándor. A kollázs-átfestések, a rétegek egyfajta burkot képeznek az egyes művek gondolat-csomagjain, melyet Barics elénk tesz: tessék, fejtsd le a felszínt, áss mélyebbre, ha tudsz. Juss el magadhoz. Ha tudsz. Ahogy a Festő is az évek során eljutott a Költőhöz, az ő mélyebb megértéséhez, gondolatainak, életérzésének felvállalásához. Ez az út is benne van ezekben a képekben. Ugyanúgy és ugyanannak a fának a gyökeréből fakadva, amit mindannyian érzünk, a szenvedés, a háború, a félelem, az eltaszítás, a megértés, a szeretet, az átkarolás, magunkhoz vonzás szövevényében, ebben a mai, keserű világban, de az emberségben, a mi nagy közös, terebélyes ünnepi díszbe öltöztetett fánkban: a jelentés fájában, az ember igaz hazájában: az értelemben.

De ki Barics Sándor, a festő?

1970-ben született, Magyarországon, Baján. 1997–2000 között New Yorkban tanult, majd 2001 óta Berlinben él és alkot. Több évtizedes munkássága során sokféle technikát kipróbált: festészetet, kollázst, vegyes technikákat – gyakran használ homokot, habot, saját festékkeverékeket.

Barics művészetében sokszor jelenik meg a kollázstechnikából eredő “rétegződés”: a háttérben fotók, talaj-, tájképszerű elemek, fölöttük festett formák, szövegrészletek, állatimázsok. Így alakul ki egyfajta kettős valóság: a “reális” tér és a fantázia-pszeudotér egymásba fonódik. Az eredmény egy olyan vizuális világ, melyben a néző egyszerre ismer fel
valamit, és válik idegenné a látvány, mert nem akarjuk, hogy úgy legyen.

Egyik visszatérő ihletforrása a pusztulás, a civilizáció romjai, az emberi társadalom sötét reflexiói. Képein a kozmikus terek és mögöttük a gondolatok atomháborút, poszthumanista hangulatot vizionálnak: a nyugalom és a pusztulás párhuzama, a természet és a technológia ütközése jelenik meg. A festő anyaghasználata arra készteti a nézőt, hogy ne csak “nézze”, hanem “érezze” a művet. Egy síkra, egy térbe tereli a képet és a nézőt, a befogadót, miközben az emberi jelenlét, a civilizáció, az univerzum viszonyrendszerét feszegeti. Barics képei a modern társadalom és az ember viszonyára reflektálnak. Nem idealizálnak, hanem kérdéseket vetnek fel: „Hová tartunk? Mi marad meg a romok után?” A képek láttán feltehetjük a kérdést, lesz-e értelme az univerzumnak majd, az ember nélkül? Az egyik válasz: a világmindenség az ember előtt is létezett, 13,8 milliárd éves, az utolsó pár százezer év, benne az ember létezésével, ez szinte nulla. Azt is mondhatnám, Isten az ember teremtése előtt is létezett.

Az emberi nézőpont szerint ez már más kérdés, erősen szubjektív: a jelentés és értelem emberi konstrukció, a világot mi tesszük „értelmessé”. Ha nincs ember, nincs „jelentés”, de a létezés attól még folytatódik, csak nincs, aki jelentést tulajdonítson neki. Ez lehet félelmetes, ha az emberközpontú gondolkodást nézzük, vagy felszabadító, ha a kozmikus szemléletre tekintsünk

Barics ilyen globális témákat feszeget, a munkái mégis nagyon személyesek. Közelebb engedi a nézőt magához. De hogyan lehet ez, ha az előbb azt mondtam, a néző számára idegenné válik a látvány? Ez Barics Sándor személyes titka. Mert nemcsak közelebb engedi, de meg is ragadja, odaragasztja a néző tekintetét a képre, hogy akarja, hogy akarjuk befogadni, megérteni. Ahogyan egy korábbi, régi időben Barics Sándor is akarta megérteni Juhász Ferencet.

Aztán visszaveszi a szót a Költő:

„Én hiszek tebenned, Emberiség.
Nem győznek le képzelt halottaim.”