építészet
Bár a BME K épülete logikus, átlátható, klasszikus egyetemi épület, mégis kétszer tévedtem el, mire megtaláltam a K255-ös termet. Az addigi tiszta, rendezett benyomás lehetett az oka, hogy a lapszámbemutatóhoz kapcsolódó installációként ítéltem meg a másodikon zajló épületfelújítási munkálatokat. Az előadóterem előtti folyosószakasz ugyanis lefóliázva, téglarakásokkal köszöntött, és valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy a lapszám és a filmklub plakátjai ilyen tárgyakon jelenjenek meg. Hasonló állapotok uralkodtak az előadóteremben is. Az előző évszázadból ittmaradt, lépcsőzetes padsorok félhomályba burkolóztak, mert a teremben nem volt áram. Két nagy reflektor világította meg a katedrát és az ott zajló előkészítő munkálatokat: a lapszámhoz matrica is járt, amely a BME K épületéről hiányzó felújítási elemeket ábrázolta, és amelyek a lapszámba beragaszthatók. A vagdosási munkát elnézve, és az épület első ránézésre makulátlan patinája mögé látva elgondolkodtam, hogy a tervezéssel, azaz nagy térigénnyel járó munkákat vajon hogyan gyakorolják a hallgatók a szűk, rögzített, színháztermi elrendezésű előadóban. Talán sehogy – hiszen erre egyedül a katedra tere alkalmas, ahogy a matricavágás is mutatja. Az építészkar épületének a hallgatói igényekhez való alkalmazkodásában mutatkozó ergonómiai hiányosságok, illetve a tény, hogy kiderült: felülértelmeztem a jelenséget, és performansz helyett egész egyszerűen csak felújítás zajlik, egyszerre tette komikussá és szomorúvá a helyzetet. Talán nem véletlen egybeesés, hogy ezt a problémakört tematizája az éppen zajló kiállítás, amely a hallgatók terveit mutatja be egy ideális kampuszról.
Az áramhiány és a megbolygatott tér mintha előképként szolgált volna a Megfagyott Muzsikus legújabb lapszáma által vizsgált tematikához, amely a profitorientált építészet kifordított értékrendjével, a bontás aktusának súlytalanná válásával, s egyszerre a fenntarthatóság figyelmen kívül hagyásával nyit:
„...az ingatlan mára felbecsülhetetlen értékké vált, amelyet elsősorban pénzügyi eszközként kezelnek, nem pedig közösségi erőforrásként vagy otthonként. Egy fals értékrendet állít, ahol a legfenntarthatóbb megoldás – ami a meglévő megőrzése lenne – szorul háttérbe az állandó értéknövelés illúziójával szemben. Ha egy régi - de teljesen jól működő - házat lebontanak, majd a helyén felhúznak egy vadiújat, az itt kiadható lakások bérleti díja 20-30%-kal megnő. A meglévő ház lebontásával otthonok semmisülnek meg, terek tűnnek végleg el, de világunkban ez mind vállalható veszteség, hiszen az eredmény mégis pénzügyi nyereség lesz. Ezen jelenség neve: profitorientált építészet.” [1]
Ezt olvasva csak nehezen tudott reményre huzalozni a lap Hulesch Mátéval készült interjúja, amely a kilátástalan, de legalábbis igencsak sötét képet festő jelennel a konceptuális- illetve spekulatív építészet segítségével próbál kreatív, megoldásközpontú párbeszédre lépni:
“...a spekuláció bizonyos értelemben célorientált: igyekszik tágítani a valószínű jövő horizontját, a konceptuális ennél tágabb halmaz. Berardi fogalmainál maradva, a jelenből nézve számtalan lehetséges jövő képzelhető el, ezek közül az emberi (egyéni és társadalmi) tevékenységek lehetőségeket hoznak létre. a hatalom az, amely ezek közül leszűkíti, kijelöli azokat a lehetőségeket, melyek aztán ténylegesen meg tudnak valósulni. [...] a spekulatív design feladata, hogy a valószínű jövőt kimozdítsa a preferált jövő irányába, alternatívák bemutatása által.” [2]
A lapszámbemutató az Építész Szakkollégiummal közösen szervezett Matéria Filmest keretében zajlott, ahol két filmet nézhettünk meg. Először az építész Liam Young Where The City Can’t See című rövidfilmjét vetítették, mely mind kivitelezésében, mind mondanivalójában erőteljesen rímel az alternatív jövőkép kérdésére. A film azt kutatja, milyen új szubkultúrák születhetnek egy, a technológia által uralt világban. A történet egy fiktív helyen, a kínai tulajdonban és ellenőrzés alatt álló Detroit Economic Zone (DEZ) területén játszódik. Az elképzelt, nem is olyan távoli jövőben a városüzemeltetési rendszerek és a kamerás megfigyelőhálózatok már nemcsak feltérképezik a városokat, hanem irányítják is őket. Egy fiatal gyári munkásokból álló társaságot látunk, amint egy önvezető taxiban sodródnak végig az okosvároson egy éjszaka, olyan helyet keresve, amelyről ők tudják, hogy létezik, de a gépek még nem térképezték fel. Egy földalatti közösség tagjai: nappal a gyártósorok mellett dolgoznak, éjjel pedig a gépi látást kijátszó álcát és az arcfelismerést megtévesztő, törzsi ihletésű maszkokat öltenek magukra, hogy a város rejtett zugaiban éljék ki szökésről és szabadságról szőtt fantáziáikat. Ez az első olyan játékfilm, amely teljes egészében lézerszkenneléssel készült: ennek hatására a képek, színek kívül esnek a látás emberi szem által megszokott valóságán, globálissá emelve az élmény robotizáltság és megfigyelés érzetét. [3]
Befogadóbarát döntés volt ezt a filmet vetíteni először, a bor- és büfészünet érezhetően oldott a nyomasztó youngi vízión - pedig egy húsz percnél rövidebb alkotásról van szó. A második vetítés Viktor Koszakovszkij Architecton című nagydokumentumfilmje volt. Ha az előző film a robotika győzelmét, ez a humánum, az alkotások és a filozófia megőrzését állítja középpontba. A film az olasz építész, Michele De Lucchi a kör formájához kapcsolódó tájépítészeti projektjét vizsgálja, amely Koszakovszkijnál a civilizációk felemelkedését és hanyatlását modellezi; a film a libanoni Baalbek közel kétezer éves templomromjaitól egészen a 2023-as, 7-es, 8-as erősségű földrengés után elpusztult török városokig tekint. A kör mellett a másik központi szimbólum a kő, amely szintén eltérő korokat és társadalmakat köt össze. A film kétrétegű: a kézzel fogható cselekményszálat (az építész kertjében két munkás kőkört épít) igéző, meditatív betétek törik meg. Ezekben mikro- és makrofelvételek váltják egymást, melyek mind a kő jelentésrétegeit mozgatják a természetben található állapotuktól kezdve a kőzúzóban történő ütemes elaprózódáson át az egymásra állított kövek békéjéig. E réteg fényében a film lírai elmélkedés az építészetről, valamint arról, hogy a múlt épületei és romjai mit árulnak el saját pusztításunkról – és arról is, hogyan találhatnánk még reményt a túlélésre. Részemről az este fénypontja volt minden egyes lírai bevágás, és szomorúan vettem tudomásul a valódi cselekményszál visszatértét, melyet végképp agyoncsapott a film utolsó tíz percében elhangzó párbeszéd – az a fajta, aminek a kimondása teljesen felesleges, mert közhelyeket puffogtat, lehangolóan didaktikussá laposítja a végkicsengést. Enélkül, sőt, akár az egész cselekménytörténet nélkül, csak a kőről való elmélkedés rétegében mozogva igazi lehengerlő műalkotás volna ez a film. [4]
A filmek alternatívákat adtak a lapszámban felvetett kérdésekre. Az esemény és a kiadvány kapcsolata azonban még ennél is több rétegben kapcsolódik: a szerkesztőség művészeti pályázati kiírás formájában válaszok keresésére biztatta a hallgatókat is:
„Lakhatási és gazdasági válság van, ugyanakkor rengeteg épületet bontunk el. A jelenlegi jogi rendszerben könnyebb bontani és újat építeni, mint a régit megóvni, hiszen annak a felmérése és lakhatóvá tétele komoly felelősség és anyagi ráfordítás. Újat tervezni a nulláról könnyebb.
Arról is beszélgettünk, mi és miért kerül lebontásra, és mit okoz bennünk az, hogy ilyen könnyen bonthatókká válnak az épületek. Hogy könnyen pusztítunk el még megmenthető dolgokat. Ebből lett az idei lapszám és a pályázat is erről szól” – mesélte Schauermann Janó, a Megfagyott Muzsikus szerkesztőségének tagja. A lapszám nem állásfoglalás, inkább kérdésfelvetés, ami többféle válaszlehetőséget kínál fel a pályamunkák tekintete által. A válaszok sokféle formában és mélységben érkeztek, az egymondatos viccektől a képi irónián át a tudományos-szakmai szempontú megközelítésig. Ami közös bennük, hogy fricskát adnak, amelyek azonban – ismét Schauermannt idézem – „nem öncélú a szatírák, hanem görbe tükrök. Mert úgy gondoljuk, lehetne tisztábban, őszintébben csinálni a dolgokat. Nagy szavak ezek, ugyanakkor igazak. A saját eszközeinkkel efelé törekszünk, mindezt mégsem túlmisztifikálva, hanem lazán, viccesek, közvetlenül.”
Hogy miért érdekes mindez? Mert a több mint százhúsz éve napvilágot látott első lapszám óta világháborúk, rendszerváltások és világjárványok akadályozták a megjelenést, de a Megfagyott Muzsikus végül mindig új életre kelt a diákság keze nyomán. Schauermann Janó szerint egy ilyen kezdeményezés „reményt tud adni. Itt vagyunk, csináljunk, minden kérdésünk és kétségünk ellenére. Ráadásul a pozíciónk is érdekes, hiszen diákként kérdés, mire jogosít fel a még formálódó tudásunk, mennyire látjuk át a szakmát, a lehetőségeket. A fiatalságban erő és tettvágy van, ugyanakkor belátjuk, hogy változó, milyen pozíciót tud reálisan képviselni egy hallgató. Ezért fontos a Muzsikusban a szatíra: hallgatóként rálátsz a problémákra, de még szabad vagy, még nem kellett meghoznod az életben csak később meghozandó döntéseket, adott esetben megalkuvásokat. Ez egy kvázi ideologista pozíció, amiben ki lehet mondani, hogy valami miért visszás vagy épp vicces.”
Ahogy őt hallgatom, a meztelen király meséje jut eszembe. Nem tudom, hozhat-e változást egy interjú, egy pályázat, egy jól levezetett esszé, de a hallgatás biztos nem segít. Táptalajt adott a valósággal kapcsolatos szorongásaimnak az, hogy beleláttam a jelen építészetének visszásságaiba; mégis, ha valamiben lehet némi remény, az ez: jó látni, hogy valaki kimondja az igazságot. Felszabadító hallani, hogy a király meztelen.
[1]: Sal Noémi, “Az új mindig jobb”, in: Megfagyott muzsikus, 128. évf, 1. szám, 2026. február, 8-11, 9.
[2]: Schauermann Janó, “Beszélgetés Hulesch Mátéval”, in: Megfagyott muzsikus, 128. évf, 1. szám, 2026. február, 16-23, 17.
[3]: A bekezdés a film angol nyelvű ajánlóját felhasználva készült.
[4]: A bekezdés a film angol nyelvű ajánlóját felhasználva készült.
Fotók: Bolla Ágnes
Szerzők
-- Bolla Ágnes --
kulturális újságíró, kritikus, költő
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
