Úgy látszik, ha őrjítően lassan is, de a könnyűzenét egyre inkább valid művészeti ágként kezdi kezelni a fősodrú magyar média és a kulturális és tudományos közvélemény (sőt, az állam is), és nem pedig, mondjuk, alkalmazott vagy szórakoztató művészi iparágnak, az irodalom egy ágának vagy a klasszikus zene elkorcsosulásának. Olyan önálló művészeti ágként tehát, amelynek saját története, történeti tudata, irányzatai, ilyen meg olyan képviselői vannak, amelyben a dalok nem egyenlők szövegeikkel és így tovább. Ennek a kanonizációs – vagy emancipációs – folyamatnak egyik fontos eleme  pedig manapság az (az egykori lázadók „családbarát” állami kitüntetései mellett), hogy az arra érdemes popzenészek komoly kiadóknál könyvet adnak (adhatnak) ki, és nem csak összegyűjtött dalszövegeiket, hanem memoárt, önéletrajzi regényt, interjúkötetet, ilyesmit – azaz olyan kiadványt, amit inkább írók, színészek, sportolók meg politikusok szoktak megjelentetni.