bezár
 

irodalom

2020. 02. 22.
Nem nő árvalányhaj
Fekete Vince: Vargaváros, Budapest, Magvető, 2019.
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Fekete Vincének két egymást követő évben két kötete jelent meg a Magvetőnél. Az első a 2018-as Szárnyvonal volt, amely szerintem az elmúlt évtized legjobb verseskötetinek egyike, nagy könyv, ajánlott olvasmány. A második pedig az ősszel jelent meg Vargaváros címmel. Ez a szó Kézdivásárhelyt jelöli: a város régi beceneve kereskedői és céhes-iparos hagyományai miatt.

Fekete Vince Kézdivásárhelyen született, és most is ott él. Az emiatt elsőre talán helytörténeti-regionális érdekeltségűnek tűnő verseskötet azonban egy pillanatig sem merevül ilyen szerepbe; nem provinciális, sőt, a hatalmas (260 oldalnyi) tömör versanyag semmiféle előre gyártott, geopolitikai vagy etnikai alapú lokalitás-fogalomba nem illeszthető, és azt hiszem, a célja éppen ez. Jóval nagyobb ambíciókkal bír ugyanis annál, minthogy egy kisváros verses krónikája legyen: ehelyett, úgy látom, hangsúly-áthelyeződéseket szeretne elérni a magyar nyelvű költészet (és tágabban: kultúra) területi eloszlásáról széles körben osztott nézetekben, és mindezt úgy teszi, hogy közben erős ajánlatokat is tesz a gyakran önmagukba zárkózó kultúrközösségek egymásrafigyelésének lehetséges új módjaira.

Fekete Vince régóta készült a Vargaváros megírására; ez a szerző nyilatkozatain kívül megelőző köteteiből is világos. 2014-ben Kolozsváron jelent meg Udvartér című, tárcanovellákat tartalmazó kötete (amelynek címe különben ismét Kézdivásárhelyhez kötődő urbanisztikai műszó: a belváros régi és máig fennmaradt településszerkezetének elemeit hívják udvartereknek). A novelláskötet alcíme: Vargaváros – Előfutamok egy verseskötethez. Egy évvel később, ugyanott kiadott Vak visszhang című gyűjteményes verseskötetének pedig az utolsó, új verseket közlő ciklusa viselte a Vargaváros címet. Tárcanovella, versciklus, verseskötet – a műnemi és műfaji konvenciók és formák viszonyaira való rákérdezés és e viszonyok fellazítása, újragondolása Fekete valamennyi újabb művének nem a következtetése, hanem kiindulópontja.

Az Udvartér előfutam-tárcanovelláinak egy része valóban előzménye, előtanulmánya lett egy-egy későbbi versnek. Fekete tágas, rendkívül sok irányba (formára, kifejezésmódra, ritmusra,  mondatszerkezetre) nyitott versnyelve azt is megengedi, hogy olykor egy novella szövege kisebb vagy nagyobb beavatkozás – például szabályos hosszúságú sorokra törés – után versként szólaljon meg. Ilyenformán a szöveg által aktuálisan bejárható teret – ennélfogva az olvasati lehetőségeket is – kizárólag a kötetbe rendezés módja és a szöveg formája, megjelenése, vagyis két, erős szerzői funkciót megkívánó gesztus határozza meg.

A 2015-ös Vak visszhang-kötet Vargaváros-ciklusa (mennyi „v”!) huszonegy verset tartalmaz. Ebből kettő csak itt olvasható, tizenhat a Szárnyvonalba került be, és mindössze három nyerte el egyelőre végső nyughelyét a Vargaváros című mostani kötetben. Fekete nyilatkozataiból tudhatjuk, hogy a két újabb kötet egyszerre készült, sőt, a Szárnyvonal maga is majdnem beépült a Vargavárosba, de külön megjelentésével a kiadó a magyar(országi) költészeti köztudat fősodrába vezette be Feketét. (Amivel a költő epikai tehetsége is nyilvánvalóvá vált a Szárnyvonal gerincét adó szövegek verses elbeszéléssé gyúrásával.) A versek egy része folyóiratban is Vargaváros címmel vagy alcímmel jelent meg.

A Fekete Vince költészetéről szóló szakirodalom egyetlen igazán komolyan vehető elemzése, Borsodi L. László tanulmánya szerint Fekete lírája a „teremtés és variáció” fogalmai mentén ragadható meg. (Borsodi L. László, A transzcendencia visszhangjaitól a létezés légszomjáig. Az újrarendezés mint dialógusteremtő eljárás Fekete Vince költészetében, Székelyföld, 2018/8., 143–166, 144.)

Az utóbbi évek publikációiból kirajzolódva valóban igen látványossá válik az a folyamat, ami szemérmesebb szerzőknél műhelytitok marad: a work-in-progress szöveganyag állandóan keresi helyét, prózából lírába vándorol, más kötetekben más beosztást és más szövegváltozatot követel magának, formálódik, változik, és ki tudja, hol áll meg.

Most egy időre, úgy látszik, ebben a kötetben áll meg.

 

Kézdivásárhely az előző százafordulón

(Kézdivásárhely az előző századfordulón. A kép forrása.)

 

A Vargaváros versei négy ciklusba rendeződnek, ezeket egészíti ki egy bevezető (Gömblámpafény), egy záró (A hammerwurthi templom) és egy középső vers (Drón), melyeknek kiemelt szerepét az is tanúsítja, hogy a többitől eltérően dőlt betűkkel vannak szedve. Már a prológus-szerepű nyitóvers legeleje felveti az egész kötet legfontosabb kérdéseit, a lokalitás és a történelem összefüggésének módjait, valamint ezek nyelvi megjeleníthetőségének problémáját:

Vajon vannak-e szavaink az
időről vannak-e szavaink
     a térről amik vannak azok
     a mi szavaink-e vagy apák
anyák felmenők
[…]
           szavai
és övék a tér és övék az idő is

(Gömblámpafény, 7.)

A záróvers választ ad ezekre a kérdésekre, pontosabban felmutat egy lehetséges választ, ilyen módon e két vers szép keretet ad a kötetnek, még akkor is, ha – mint oly sokszor – a kérdés jóval izgalmasabb, mint a válasz, amely ez esetben kissé leegyszerűsítőre sikerült, főleg ha a kötet hihetetlenül sokrétű és reflektált nyelvi és gondolati összetettsége felől nézzük.

A négy ciklus címet nem, csak sorszámot visel: 1.4, 2.3, 3.2 és 4.1, vagyis a sorszámok adják a cikluscímeket. Nem sorban, egytől négyig következnek, hanem a kezdetet és a véget (meg a két részre osztott közép elejét és végét) egymásra vetítve, az állandó körforgásnak, befejezettség és újrakezdés kölcsönös függésének olyan kozmikus képzeteivel élve, mint amivel például a Sátántangó szerkezetében találkozhatunk. A befejezés és az újrakezdés mindig együtt van jelen, vagyis mindig egyszerre lépünk előre és hátra.

Az első három ciklus huszonkettő, a negyedik huszonöt verset tartalmaz, a ciklusokba nem tartozó nyitó-, középső és záróverssel együtt tehát kilencvennégy költemény olvasható a Vargavárosban – mennyiségre három vagy négy átlagos-verseskötetnyi anyag. Ez is annak a jele, hogy ez a könyv nem megszokott verseskötetként lép fel, és nem úgy olvastatja magát, mint ahogyan egy verseskötetet olvasni szoktunk. Terjedelme, szerkezeti felépítése, történetek elmesélésére vonatkozó igénye és nagy gondolati íve együttesen olyan olvasásmódot kínálnak, amely nagyobb epikai művek (verses regény, eposz) befogadásához hasonlít.

Az első ciklus a múltra, egy – ebben a formában tökéletesen fiktív, megragadhatatlan – város és városi közösség, pontosabban a helyi közösségben látható társadalmi rétegzettség változásainak történetére helyezi a hangsúlyt. (Kézdivásárhely neve, ha nem tévedek, egyszer sem fordul elő.) Emellett e történet elmondhatóságának kérdései izgatják, ezért sokféle versszituáció és nyelvi regiszter váltja egymást: a levéltáros-filológus szöveghű adatközlésétől a technikai fejlődés fölött elragadtatottan lelkesedő, száz évvel ezelőtti helyi sajtó nyelvi fogásain keresztül az érzékenyen formába öntött élettörténetekig terjednek e költészeti tapogatózás csápjai. A második és harmadik ciklus ehhez képest sokkal inkább az egyénekről és a velük megeső mindennapi vagy ünnepi eseményekről beszél, időbeli meghatározottság nélkül. A negyedik egység pedig leginkább az emlékezés módjaira kíváncsi, a halottakra való emlékezésen és emlékműállítási lehetőségeken keresztül a közösségi emlékezet mechanizmusait is kutatva. „Ki fog minket elfeledni?”, olvashatjuk a Vásárváros című versben a kötet egyik legfontosabb, tragikus iróniával teli kérdését. Ebbe az utolsó ciklusba kerültek a nekrológ- vagy hommage-szerű versek is (megidézve például Sziveri János, Weöres Sándor, Mózes Attila vagy Egyed Péter élet- és szövegvilágát, de egy jegyzetben Térey halálára is történik utalás).

Ennek a múltfeltáró ambícióktól nem mentes verspoétikának az egyik gyakori eszköze a „talált szöveg” több ezer éves toposzának ügyes felhasználása, ami elsősorban az első két ciklusra jellemző. Nem csak a szerző korábbi novelláiból, hanem múlt század eleji újságcikkekből, a két háború közötti időszakra vonatkozó korabeli feljegyzésekből vagy oral history-narratívákból is vers lehet, ha – mint a karácsonyfát a műanyagtalpba – be lehet faragni őket abba a kellőképpen kitágított kategóriába és formakészletbe, amit a „vers” Fekete költészetében jelent. A „talált szöveg” hagyományainak megfelelően egy részük feltehetőleg csak látszólag talált szöveg, vagyis imitáció, de beépítésüknek az a nagy invenciója, hogy mivel verssé gyúrásuk miatt megszűnik a „valós” és a „fiktív” talált szöveg közötti ismeretelméleti különbség, e szövegek egymással is párbeszédbe tudnak lépni, és oda-vissza utalnak egymásra (például az Amerika és a Vaterland vagy másképp, egy Kemény-intertextuson keresztül az Ad Revidendum és az „Egy nap élet”). És az, hogy a terjedelmes kötet versei igen sokféle kapcsolatot és mintázatot tudnak kiépíteni egymás között, azt is eredményezi, hogy egyes szövegeket, például a találtnak álcázottak némelyikét paródiaként és a múlt mély kútjából felhúzott hiteles dokumentumként is lehet egyszerre olvasni. Ami – főleg, ha a közelmúlt történelméről és politikai viszonyairól esik szó – egyszerre vált ki részvétet és kacagást.

Fekete Vince – mindig, de e kötetében talán minden eddiginél jobban – sokkal inkább a bemutatás, a felvázolás, az ábrázolás, a kérdezés, mintsem az értékelés, ítélet, megmondás, állítás költője. Inkább az elégia, mint az epigramma, inkább a pictura, mint a sententia költője. A pictura nem transzparensnek hitt ábrázolást jelent, hanem az egymással versengő értelmezések, egyként elfogadható, konkurens magyarázatok és cselekvési potenciáljukat tekintve egyenrangúan jó lehetőségek egyidejű felvázolását.

Talán ebből a szemléletből következik a kötet verseinek két legjellemzőbb eljárása. Az egyik az ismétlésen alapuló poétika; a nyelvi egységek ismétlésének ugyanis nemcsak a dalköltészetből kölcsönzött refrénformája használatos Fekete verseiben, hanem olykor bizonyos rövid nyelvi egységek permutációjából, majd e permutáció szabályainak permutálásából jön létre a vers. Ennek jó példája a kötet egyik legnagyszerűbb darabja, a Kék nyíl című vers, amelyben rendkívül erőteljes módon vetül egymásra egyszerre nyelvileg és fogalmilag is két, egymástól amúgy igen távoli kép- és eseménysor, majd a szöveg végén mindez valamilyen katartikus kakofóniába torkoll. A másik technika pedig a tétovázó, botladozó, folyton újrainduló, megakadásjelenségekkel teli megszólalásformák széleskörű használata – egyszerre lépünk előre és hátra. A megakadásjelenségek gyakran maguk is kényszeres ismétlések formáját öltik. A méh románca. Veszélyzóna című versben például végül önmaga értelmét kérdőjelezi meg az értelmetlenségig ismételt szókapcsolat:

 

Azt tudjuk jól, hogy résen kell legyünk, azt tudjuk jól,
és azt is tudjuk jól, persze, hogy nem könnyű nekünk,
azt is tudjuk jól, persze, és azt is tudjuk jól, hogy nekik
sem könnyű […]

(219.)

 

Ezt az ismétlő-botladozó nyelvet, valamint egyben a kötet parodisztikus vonulatát, történeti érdeklődését is talán a Bad discben fedezhetjük fel a leglátványosabb módon. A vers elejét idézve:

 

Mélyen tisztelt Elnök úr ö kedves barátaim tisztelt egybegyűltek
kedves ö meghívottak urak és hölgyek ez az ö nagyszerű Esemény
amelyen Önök/Ti ö felnőttek és gyerekek ö értelmiségiek ö és
hivatalnokok munkások és földművesek diákok és óvodások
kezükben/kezetekben égő ö öngyújtókkal megjelentek ö
/megjelentetek ö reméljük, hogy erőteljes ünnepi légkörben Zajlik
majd le ö […]

(34.)

 

– és így tovább, a szöveget tagoló, pontosabban azt állandóan megakasztó ö-zés alól alig kilátszó „virágzó demokráciánk” közhelyeitől a kicsit máshonnan megörökölt „Úgy legyen”-zárásig. Nem különböző nemzedékek vagy társadalmi csoportok, hanem különböző korszakok eltérő nyelvi regisztereit és szókészletét vegyíti ez a vers is (ahogy az olyan kedves elszólások is mutatták 1945 után, mint „méltóságos elvtárs úr”), de olyan módon, hogy a különböző korok közti különbség feloldódjon valami újban. Másfelől nem rágja olvasója szájába, hogy „az ötvenes években mindenki sokat szenvedett” vagy: „kár, hogy a legszegényebbek éreznek nosztalgiát az államszocializmus időszaka iránt”. A különböző korszakokat (mondjuk, a két háború közti időt, vagy a „Lelőtt elvtárs” nevével jelzett kort) pedig nem értékeli és nem is játssza ki egymás ellen. Vagyis nem fogalmaz meg éles állításokat, hanem ehelyett arra világít rá – miképp az egész Vargaváros-kötet –, hogy a nyelvi megszólalás, főleg nyilvánosság előtt, minden korszakban, mindenfajta politikai berendezkedés mellett, minden igyekezet dacára közhelyekből táplálkozik. (Ez természetesen az irodalomra is vonatkozik.) Másrészt azt is sugallja a versek észjárása, hogy a nagy dolgok végső soron nem a nyelvi kifejezés apró finomságain állnak vagy buknak meg, hanem, például, gondolkozási paradigmákon vagy életstratégiákon. Fekete Vince versei emiatt nem allegorikusan és nem is példázatosan használják fel a múltat és annak nyelvét. Ehelyett a közösség (Kézdivásárhely, Erdély, Kelet-Európa…) múltjának megengedőbb, önironikusabb, sem magát, sem másokat nem vádoló és hibáztató kollektív szemlélete jellemzi.

Korábban is utaltam rá, hogy a versekre ezzel a szemléleti nyitottsággal összefüggő formai nyitottság is jellemző. Formán nem csak a versek rímelését, metrumát, strófaszerkezetét vagy valamely konvencionális verstípushoz (szonett, disztichon, antik strófaképletek, kuplé, sőt: szabadvers stb.) való tartozását értem, mert itt ezek közé be kell venni a tipográfiai megoldásokat is. Hiszen a prózai szöveg verssé alakítása is elsősorban írásképi és nyomdatechnikai eszközök által megy végbe (behúzás, egyenlő hosszúságú sorokba szedés, strófákra törés), de a kötet többi darabjának esetében a vers formáját szintén nem a ritmus vagy a rím határozza meg, hanem a szövegnek a lapon való elrendezése. A szabályos sorhatárok nemcsak a hangos felolvasásban, hanem a néma befogadásban is tagolják a szöveget, így ritmust adnak neki. A tipográfiai machinációk nagy része persze felolvasásban nem is reprodukálható. A kőműves fia tematikája mellett egyszerre ritmusával és írásképével is megidézi Babits Balázsolását. De a Néptanács például ránézésre disztichonokból áll, ám a szöveg metrikailag nem szabályos, nincsen tapintható ritmusa – de miért ne mondhatnánk mégis, hogy ritmustalanul is, csak a tipográfiai elrendezése miatt disztichon? A fellazított, kitágított formaelképzelés megengedi. És ha e belátás felől olvassuk el megint a verset, egészen más kontextussal bővül a szocializmus korába helyezett, példázatosságtól sem mentes zsánerkép a hivatalnak packázásairól: az antik görög eposzok és drámák közösség- és igazságfogalmainak ősi konfliktusainak kontúrjai rajzolódnak ki így a vers mögött. Hasonló elhallgatott, a háttérben megbújó, de nagy konfliktusokat tudnak ábrázolni a művek a kihagyás eszközeivel. A Vargaváros. Századelő – Montázs című vers például részletesen és érzékletesen beszámol a piaci árusok érkezéséről, kipakolásáról, készülődéséről, majd szedelőzködésről, a piac kiürüléséről, vagyis a reggelről és az estéről, de hogy a kettő között, a lényegi időpontban mi történt a piacon, azt nem tudjuk meg (mint a ciklus címe, amely csak a kezdetet és a véget jelöli: 1.4.). Két, egymással összefüggő versben pedig szimmetrikusan rajzolódnak ki grammatikai hiányok: a Gyógykeserűből az állítmány hiányzik, a Gyógyírből pedig az alany.

A helyzet persze ennél még összetettebb. A verssor és a mondat határainak olykor erőszakos, de legtöbbször a játékos iróniát működtető ide-oda tologatása még fokozza a versek nyelvi kifejezésmódjának komplexitását, többfenekűségét. Ennek az eljárásnak is formai a kiindulópontja. A már idézett Bad disc ö-zéséhez hasonlít az Exterritórium ismétlődő „jaj” szava, de például a Kontraszt is a sor és mondat viszonyának felforgatását mutatja:

 

Bontom a polcokat a pincében Viszem anyámat
Kivizsgálásra Bontom a polcokat szedem szét
Őket elputrikásodtak mondja Öcsém az évek alatt
A boroskorsók alatt a sok Kiloccsanó kifutó
Bor víz a párás pince a könnyező Fagomba satöbbi
Következtében […]

(125.)

 

Máskor a teljes vers egyetlen mondat (Profilkép) vagy őrjítően hosszú, szakadozott felsorolásokból áll. Az ismétlésen és verssor- meg ütemhatár-tologatáson alapuló poétika jellemző darabja a Degenyeg című vers, amelyben a nagyjából egyenlő hosszúságú sorok szinte sosem esnek egybe az intenzíven lüktető ütemhangsúlyos ritmus (erős cezúrás 8/8 sorok) gyakran rímviszonyba is hozott ütemhatáraival:

 

[…] nézd meg lélek ki masíroz honnan
jöttek hová mennek lent a téren lent a parkban lent a város
közepében kinek hangja ki zenél ott milyen kürtök
rézfúvósok nézd meg lélek mi az isten senki nem jár arra
nem jár csak a vargák csak a népek inasok ők a segédek nézd
meg lélek kinek hangja ki az aki csattogtatja csizmáján
a sarkantyúját lovak jönnek masíroznak lovagolnak nézd
meg lélek […]

(64.)

 

Itt ismét a versritmus, verssor-törés és írásképi megjelenítés egymásba fonódó játékait figyelhetjük meg: a mondathatárok felszámolása, a központozás elhagyása és a kizárólagos kisbetűs írás az erős, de a sorhatárokkal nem egyező ütemhangsúllyal együtt adja meg a vers lüktetését és feszültségét. Ez a lüktető feszültség és a szövegben megjelenített eseménysor kilátástalan, egyszerre mitikus múltba révedő és posztapokaliptikus szomorúsága kölcsönösen feltételezik, de állandóan erősítik is egymást, a kötet egyik legmaradandóbb darabját alkotva így meg. Ez az egyszerre földközeli és metafizikai, egyszerre nagyon közelre fókuszáló és panorámába táguló, egyszerre tragikus és ironikus világkép Mészöly és Krasznahorkai legjobb írásainak közeli rokona, ahogy a kötet sok más verse is, például a Néma komment és a Néma komment II.

A formai és poétikai invenciók – jó esetben – valamilyen szempontból újszerű gondolatisággal, gazdag világnézeti reflexióval, meglévő közös tudásunk erős koncepció szerinti újrarendezésével járnak szükségszerűen együtt.

Fekete Vince a Vargavárosban arra tesz kísérletet, hogy a Székelyföldről és tágabban Erdélyről, a tájról, a romániai magyar közösségről és annak történetéről a legszélesebb köztudatban élő, igen gyakran sztereotípiákban, ócska negédességben és ostoba közhelyekben megnyilvánuló általános képet lebontsa, hogy ne a székelykapu–„édes Erdély”–kürtőskalács–csíksomlyói nyereg–„egy vérből valók vagyunk”-sémák jöjjenek mozgásba. Pontosabban mondva: hogy a magyarországi és az erdélyi magyar közösségek ne különbségeiket keressék a cukrozott múltban, hanem a megértés és együttműködés lehetőségeit egymásban.

A kötetnek majd minden versében előkerül így vagy úgy ez a probléma. A legtöbbször ironikus keretezésben: az irónia pedig azért bizonyul hatásos eszköznek itt is, mert éle egyszerre irányul az erdélyi magyar közösség önképére és a magyarországiak makacs, közhelyes tévképzeteire; egyszerre kerül tehát az irónia célkeresztjébe az erdélyi magyar, a magyarországi, az áttelepült és az ingázó. Ezzel a sokirányú iróniával mintha azt szeretné bemutatni a Vargaváros, hogy a probléma magva nem politikai és nem társadalmi, hanem elsősorban kommunikációs. Hogy az egymástól – hiába van internet, Schengen meg minden egyéb, még mindig – szeparáltan élő közösségek nem iparkodnak eléggé beszélgetések és közös tevékenységek által megérteni a másikat. Ezt pedig egy olyan költői szerepből és versbeli megszólalásmódból tartja feloldhatónak a kötet, amely nemcsak a probléma rétegzettségét képes belátni, hanem egyenlő távolságból tekint ezekre a közösségekre és gondolati csomópontokra, mert nem azonosul sem az „erdélyi költő”, sem a „kisebbségi költő” (jaj!), sem az „irredenta költő” (jaj!) kínálkozó szerepeivel, hanem mindeme szereplehetőségeket is távolról, ironikus derűjével utasítja el. (Mint Térey Paulusának narrátora Sztálingrádnál: „Betépve balanszírozom / Két nyirkos frontvonal között: én”.) Nincsen szó a költő felelősségvállalásáról, de nincsen szó a költő híd-szerepéről sem. A Vargaváros verseinek világképe radikális módon tagadja annak a szakadéknak a létezését, aminek partjai közé hidat kellene verni. Végső soron tehát iróniája optimista kicsengésű. Azt hiszem, erről a világnézeti alapról teheti egymás mellé a két mottó használatával Esterházy Péter és Mózes Attila alakjait is.

A kötet által sugallt felfogás szerint az ember (vagy műalkotás) értékét semmilyen fokon nem határozza meg származási vagy lakóhelye. Az egyik vers szereplői Vörösmarty Szózatának – micsoda finoman jelzett, odavetett ötletnek tűnő, de igen nagy gondolat – csak az „első hét sorát” fújják (Dollár, márka, forint). Csak addig tudják tehát szavalni a verset, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze” – de azt már nem, hogy „Itt élned, halnod kell”. A szabadság illúziójához hozzátartozik ugyanakkor az is, hogy mehetek bárhová, csak a táj változik, én nem. (Erről szólt amúgy a Szárnyvonal verseinek nagy része is.)

Ebben az ironikus kettőslátásban az erdélyi táj „kietlen, szilvapálinkás, magányos fenyős és ujjnyi / vastag disznószalonnás vidék” (Utazó tanító), egy átlagember arcán „finom székely-magyar orr, két ügyes székely-magyar fül” van, és „még a lelkén is vitézkötéssel, még / a szíve csücskében is vitézkötéssel” él (Bronzvadász). Ezeket a giccseket és közhelyeket önfelszámoló szürrealista szövegbe vagy Ionesco- meg Örkény-féle komikus abszurdba remekül fordítja át a Székejfőd című vers, amely ezzel indul: „Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban. Vagy muskátli”, később pedig: „A házak mind kürtőskalácsból vannak”, a mobil csengőhangja a székely himnusz, desszertnek „ma kivételesen csokiturult / falatozunk”, de az is kiderül, hogy „nálunk mindenkit Ábelnek / hívnak, csak Édesanyám egyedül Áron.” Az ironikus látásmód az abszurdra való hajlammal együtt – a mindkettő mélyén megbúvó optimizmus okán – nagy magunkon-nevetésben képes (talán) feloldani a szomorú feszültséget.

A magyarországi magyarok Erdély-képe – éppúgy, ahogy az erdélyi magyarok Magyarország-képe – természetesen a sajtó és a politikusok felelősségén is múlik, ám hisszük vagy sem, ma még a fősodorbeli médiák és pártállástól függetlenül a legbefolyásos politikusok meg kultúrairányítók is könnyebben használják nap mint nap a lényegében száz éve változatlan, a horthysta propagandából és kultúrgiccsekből eredeztethető ideológiai és nyelvi kliséket. Igen nagy munka ezen alakítani, amelynek kezdeményei szerencsére itt-ott már láthatók.

A kötet záróverse, A hammerwurthi templom a nyitóversben feltett kérdésekre (Vajon vannak-e szavaink az / időről vannak-e szavaink / a térről” stb.) próbál választ adni. Ám tulajdonképpen ezeknél sokkal sikeresebben és elgondolkodtatóbb felel arra a fel nem tett kérdésre, hogy mi végre ez az egész nemzeti önvizsgálat, miért nem jó minden úgy, ahogy van, minek kell most ezzel foglalkozni. Az ugyanis nem ok, hogy valaki mindenen ironizál. Azért van tehát erre szükség most – mondja a záróvers –, mert erre mindig szükség van, hiszen a hagyomány maga sosem statikus, eleve adott valami, hanem folyamatos változásban lévő, szavak és tettek által alakuló, kollektívan felhalmozott anyag, amihez sokféleképpen lehet és kell nyúlni, de térdre borulva bálványozni semmi értelme. És lehet, hogy nem mindig jut eszünkbe, de közösen halmozzuk ugyanazt az anyagot, mert valójában csak egy van belőle. A vers egy templom metaforájával beszél erről:

 

Kicsi, falusias, szedett-vedett, de sohasem látott a szem még ennél
szebbet. Külön-külön minden zuga makulátlanul tiszta ízlésű, ám alig
akad ott két zug, ami összeillik. […] Jöttek az új
nemzedékek, egymás után tízszer is, hússzor is, ki tudja, hányszor is,
s a lassacskán épülő templomot mindegyik a maga ízlése szerint
építette tovább. [….] úgyhogy mire a szentély
(ennyire) elkészült (mert végképp soha nem készülhet el), már együtt
is volt benne a történelem,
maga a nép, az Idő, maga az organikus lét.

(257.)

 

Fekete Vince work-in-progress módon alakuló, folyton érvényes új megszólalásmódokat kereső lírája a magyar költészet formakezelésének megújítására tett igen jelentős kísérletével és egyidőben a költészetre, a társadalomra és politikára irányuló gondolatiságával együtt tehát kicsiben példázza azt a programot, amit nagyban is kívánatosnak tartana.

A Vargaváros nem minden részletében tökéletesre csiszolt és átgondolt kötet, és gyengébb verseket is jócskán tartalmaz, feltehetően a ciklusok szabályos terjedelme és a kompozíció belső szimmetriái miatt. Nem könnyű olvasmány, szokatlan jelensége a magyar irodalomnak – de összességében mégis olyan kimagasló költői teljesítmény, amely nemcsak szerzője eddigi legjelentősebb munkája, hanem amellyel Fekete Vince igen előkelő helyen sorakozik fel nemzedéktársai legjobbjai közé.


(borítóportré: Dimény H. Árpád fotója)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Melhardt Gergő --

Irodalmár, kritikus, Budapesten él.


Más művészeti ágakról

színház

Karantén-Szentivánéj: korlátozott pezsgés és szerepkavalkád Karantén-Szentivánéj: korlátozott pezsgés és szerepkavalkád
Shakespeare Szentivánéji álma a londoni Bridge Theatre előadásában és a National Theatre közvetítésében
A Trojka Színházi Társulás Dekameron2020 című színházi kísérletéről
Az Eötvös Péter Alapítvány további három évre nyert támogatást nemzetközi mentorprogramja folytatására. A 2021-es kiírás már elérhető az alapítvány honlapjáról
színház

Színház a koronav közepén (2) Színház a koronav közepén (2)
Szkéné-Picaro, Napszínház, Mándy Ildikó Társulata*


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés