irodalom / gondolat

Vége a nyárnak, úgyhogy közeleg a testet-lelket melengető tömény italok ideje is – és az e hónapban szemlézett Új Forrás mintha reflektálna erre, nemcsak az orosz blokkal, hanem az egész lapszámmal. A győri Műhely újságosstandokon éppen kapható lapszámában nem vedelnek, inkább az őszi borongás toposza dominál a folyóiratban.

Kezdem azzal, hogy Demszky Gábor könyve nagy-nagy csalódást okozott számomra. Talán – ez nehezen lenne tagadható – az én személyes várakozásom, elvárásom volt felfokozott az Elveszett szabadsággal kapcsolatban, ám a saját készülékemben lévő hibán túl, a kiindulópont tisztázásának, a mozgékony, rugalmas struktúrának, az emlékleltáron túlmutató összegzés üzenetének a hiánya és az elvesztegetett lehetőségek okozzák a zavarodottságomat.

Az a szerencse ért, hogy 2013-ban én képviselhettem Magyarországot Azerbajdzsánban, Bakuban a Fiatal Költőnők Fórumán, juhúú! Rövid, képes beszámolót készítettem az útról, a rendezvényről, hogy megpróbáljam bemutatni, milyen is volt.

Hölderlinre általában telente szoktam gondolni – Az élet felén miatt, mert amikor karácsonykor hazalátogatok, a befagyott Békás-tóról mindig a versben szereplő hattyúkjutnak eszembe. (Amit nem értek, mert ott sosem voltak hattyúk.) Bár, ha belegondolok, úgyis csak naptári és csillagászati értelemben van tavasz, úgyhogy nem csoda, ha most is csikorognak a fejemben a szélkakasok. Mindezt a márciusi Tiszatájnak köszönhetem, amelyben az osztrák irodalom dominál, a Palócföld idei első számában pedig kilenc oldalnyi Térey-líra és túlnyomóan szocio-ihlette próza viszi a prímet.

Az a költői magatartás, ami e verstételek mentén körvonalazódik, nem éppen korszerű. A sorssal szemben, mondhatni, tisztelettudó, s a szokásos arroganciát még nyomokban sem mutatja fel.