Én már megszabadultam attól a komor iskolától, ahol tízéves koromban (l)incselkedni akartak velem az osztálytársaim. Végül egy oktató szavára a vállukra emeltek, és velük focizhattam. Majd az iskola melletti grundot felzabálta valami rákfene, és ormótlan irodaépület került a helyére. Vajon az álmainkból is eltűnt? Nem, mert az örök grund, a "test", ahogy Marno írja: "Álmunkban otthon vagyunk, a testünkben, hajlékának biztonságában érezzük magunkat." Lesz hová menni, ha felébredünk?

Nem hallottad, hogy özönvíz fenyeget? Hamarosan eltűnik a sarki jég, és mindenkit elér az áradó víz. Aki menekülni próbál, azt elzavarják a hegyvidék lakói, kivont karddal. Újabb özönvíz? Hiszen Noénak megígérték az özönvíz után, hogy nem büntetik a földet az emberért: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva, és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem.

A gonoszságokba belefáradt a világ. Ezért az ígéret feltételessé vált, megkérdőjeleződött. Ez alkalommal biztosan büntetés vár ránk, melyhez képest eddig megélt apokalipsziseink játéknak tűnnek. Csak az menekül, akinek szíve igaz gondolatot táplál, például az igaz költő. József Attila nem várta be az özönvizet, túl önérzetes volt ahhoz, hogy kollektív büntetés által pusztuljon. Titokzatos erő hajtotta a mozdony felé, miszerint az esztétikum (a cselekedet) és az etikum (az időzítés) elválaszthatatlan. Ez az egység az ő tiszta szívének gondolata, ezért még idejében, egy lépéssel a világ iszonyú hullámverése előtt, elhárult felőle az özönvíz.

Alszik már a Márvány utca, de a közeli vasút labirintusából szörnyű hírek kelnek. Marno erről az éjszakáról levélben tudósít: "csak nemrég keltem fel, késő reggel feküdtem csak, mert Tatáról jövet a vonatunk feltrancsírozott egy – valószínűleg – öngyilkos embert, borzalmas volt, azt hiszem, az agyát csapta föl az elülső lapáttal valami vastálcaszerűségre, ami a kerék előtt-fölött van rögzítve ennél a villanymotoros mozdonynál, órákat vesztegeltünk az éjszakában, és hazaérkezve sem tudtam lenyugodni, reszkettem és iszonyúan fájt a gyomrom, próbáltam írással oldódni valahogy, de aztán mégis be kellett vennem erősebb nyugtatót."

Álom ez vagy állapot? Pedig már olyan jól beásta magát ebbe a világba, melynek szövevényei között vakon is elboldogulna. Tudja, hol van a legközelebbi árnyék, a Márvány utca foszforeszkáló, útmutató árnyakkal van tele. Ő az, aki látja a vétket, mert a gonosz gondolat a legkockázatosabb vétek. Ő az, aki látja, miféle vétek él az emberben, és megpróbál az emberben, a sorai között olvasni. Marno esszékötetében (Kezünk idegen formákba kezd) a múlt század számos jelentős írója, költője szerepel, olyanok, akik sokáig kedvencek voltak, mert nem tudtuk, hogy a kezük régóta sebes vagy csonka, mert tűzbe nyúltak, számukra idegen vagy (gonosz) formák közé. Marno a saját kezét is bátran követi, amint idegen formák felé nyúl. Okosan véli, hogy az etikum és az esztétikum a kéz ügye. A kéz eljár, sokszor gyorsabban, mint a szív gondolata, ezt sose felejtsd el.

A teremtő álmélkodik az emberi gonoszság felett. Pedig ő volt az, aki elhibázta, ő a felelős azért, hogy a teremtés koronája selejtes. Most az álmatlan mester ‒ aki "élő Istenről" még nem hallott, (mert ez idegen dolog) ‒ a Márvány utcából, az elhibázott ember nyugtalanságát magára vállalva, éjt nappallá téve gondolkodik, ír és olvas, és szenved. Isten helyett vezekel.

Mivel a szekularizálás még a pórusainkban is eredményes volt, eljutottunk oda, hogy a természettudós szava szentelt vízzé vált. Valami mocorogni kezdett bennünk, hinni kezdtünk a természet jeleiben. Hinni kezdtünk abban, amit saját magunk írunk. Ez a globális felmelegedés? Vajon készen állunk az özönvíz fogadására? Vajon hallott Marno az özönvízről? Lehet, hogy a teste, vagy a testében lévő féltékeny profán visszahúzza.

Megkérdeztem, mit szól ehhez a költő, akinek az antennái érzékenyebbek, mint a legpontosabb széndioxid monitor, vagy mint az atomóra. A költő minden értéket sorra vesz, minden hamis hangot a kéznél lévő büntetéssel rokonít. A szellemi nagyságok mozgását mérlegeli az apokalipszis vizében, mely ekkor (mások szemében) még csak pocsolya, meg sem látszik. A költő, természete szerint hisz a sarkok jegének. Elég, ha rájuk néz. Mintát vesz a lappangó apokalipszisből, elmeszálaival felszívja a vizet és orvosságos üvegekbe tölti. A bölcselet táján, éjfél és hajnali öt között ítéletet hoz. Marno saját magával szemben sem kíméletes. Akinek csak az "én" létezik, váltig fohászkodik, vezekel, és mindent a testre (lélekre) ken.

A kabbala híres könyve, a Zohár szerint Noé figyelmeztette az embereket a közeledő özönvízre, de kinevették. Noé túlélte az özönvizet, mert nem volt igaz költő, csak egyszerű, igaz ember, szófogadó. Noé száz éven át figyelmeztetett, mint Marno, aki igazságot keres. Noé igazsága egyszerű volt: értsétek meg, özönvíz lesz, készüljetek, legyetek tiszták. Marno, a könyvében mindenkit tisztába tesz, aztán érzékeny mérlegére helyez. A hamis hang nem megy át. Pilinszky, ahol hamis, elvész, a feje lehull. Senki ne áltassa magát hiú reményekkel. Ez olyan, mint a törvényadás előtt, kollektív katarzis szükséges, a költők egész (b)irodalma, ki kell, hogy állja a tűzpróbát. Jó érzés, hogy József Attila minden próbát kiállt. Marno büszkén odanyújtja az olvasónak, gazdagodjatok!



Jegyzet:

Ezt az írást eredetileg esszének szántam, Marno János: Kezünk idegen formákba kezd című kötetéhez, azonban a prae.hu irodalmi portálon megjelent "koncept és szakralitás" című beszámoló után – a 2013. június 18-án, a Műcsarnokban lezajlott irodalmi találkozó nyomán – úgy éreztem, hogy eredeti célomtól el kell térnem. Ennek az volt az oka, hogy hangsúlyozni akartam két másik "erő" jelenlétét, mely könnyebbé, illetve feleslegessé teszi az amúgy is körülményes konceptualitás és szakralitás fogalmak kibogozását. E kettő az etikum és az esztétikum. (Uri Asaf)