Az iskola a játéknak is teret adott – azaz, pontosabban, azt a teret mi kiragadtuk magunknak, ha adta, ha nem. Nagyon szerettünk golyózni: aki nem golyózott, azzal nem is haverkodtunk rendesen. A golyózás szabályai nagyon egyszerűek voltak: kb. 2 méter távolságból kellett a golyókat begurítani a cipőnk sarkával erős forgatónyomatékkal létrehozott lyukba. A nem lyukra dobott golyókat a következő játékos saját golyóval érintve a lyukba gurítva megszerezhette. A sztár egy fényes, nagy acél csapágygolyó volt, a tömegesen használt kisebb üveggolyók hitványnak minősültek. Ilyen lyukakat természetesen tilos az iskolaudvaron létrehozni, mert állítólag veszélyesek és úgymond „nem esztétikusak”. A lyukfúrás tilalmának betartatása iskolánk gondnoka, Kovácsné felelőssége volt: ő felügyelte, mit művelünk az udvaron. Akit sikerült lyukfúráson rajtakapnia, azt jó fegyverével: vizes felmosórongyával jó erősen hátba csapta. Mindezek együtt adták ki a a játék teljes izgalmát: játszani a tilosban, közben állandóan szemmel tartani a Kovácsnét, és rettegni a vizes felmosórongy csattanásának fenyegető rémétől…

A golyók

A golyózás maga után vonta teljes büntetőeljárás abszolút igazságtalan volt: mintha nem lett volna elég a vizes felmosórongy, az áldozat ráadásképpen még intőt is kapott! Nyilván az jár a legrosszabbul, akit otthon az intő miatt még a szülei is jól elkalapáltak. Ilyen pechvogel volt például az én Karcsi barátom is, akit az apja az efféle esetekben vasalózsinórral kötözött az asztalhoz, hogy zavartalanul ütlegelhesse a seprűnyéllel. Mi akkoriban mindezt szinte természetesnek, hétköznapi dolognak tartottuk: a „poroszos nevelés” korszakában az effajta gondnoki vagy atyai büntetések még nem számítottak gyermekbántalmazásnak. 

Az egész város tele volt agresszióval. A görögöket például azzal vádolták (erős a gyanú, hogy alaptalanul), hogy borotvapengét pöcköltek mások arcába, szörnyű sérüléseket okozva áldozataiknak. A szomszédos Wekerle telepről meg átjártak verekedni a pezsgővérű fiatalok, akik így dolgozták le a csalódásukat, hogy ők nem lakhatnak a mi telepünkön. Ugyanis azt ígérték nekik, hogy ők is itt fognak lakni, a mi kényelmes, távfűtéses József Attilánkon… Hamarosan át is adták a telep új, jól felszerelt rendőrőrsét, teljes létszámú állománnyal, járőrkocsikkal, kerékpárokkal felszerelve. És minden rendőrnek volt gumibotja. Ezt a kézi harci eszközt 1957-ben rendszeresítették Magyarországon, régebben nem létezett. Akkortól fogva viszont vagonszámra importálta az állam a szomszédos Csehszlovákiából. Hazánkban a beszédes Kádár-kolbász gúnynevet kapta.

Kerékpáros rendőr Kádárkolbásszal az oldalán

Az őrs parancsnokának egy Udvardi nevű derék tisztet neveztek ki. Ez az Udvardi kettős életet élt. Az egyik természetesen a szolgálat volt: kocsmai verekedéseknél csak úgy pörgött a kezében a Kádár-kolbász, kerékpárjával körbe-körbe járőrözött, mindenhol ott volt, ahol kellett, igazoltatta a gyanús alakokat, adatokat gyűjtött a házmesterektől. A lakótelep szélén, az utolsó tömbházon túli kertes családi házban lakott, itt kezdődött a szolgálat után a második élete. Pihenőóráiban a derék tiszt hihetetlen dolgokat művelt: civil ruhában előállt egy Panni robogóból átalakított háromkerekű – és így már motoros – triciklivel, amit saját kezűleg kerítészöld színűre mázolt.

Panni robogó

A Panni volt az első olyan moped, amit nőknek találtak ki. A hátsó kerék szoknyabarát kialakítású, hosszabb szoknyában is veszélytelenül lehetett vezetni, a ruha nem kerülhetett a küllők közé. A hátsó csomagtartón elfér egy bevásárló kosár. A két első lábvédő között kialakítottak egy szatyortartó bilincset, így egy szatyor is elfért a két lábvédő közötti tágas helyen. Indítása is nőies, mert nem pedállal kell berúgni, hanem egy húzókar működteti az indítást.

Az Udvaridnak a Panniból eszkábált háromkerekűje üzembe helyezve síron túli hangokat adott ki – mi, kölykök el is neveztük pöcsköszörűnek. A két első kerék kockaforma ládát fogott közre, abba beleállítva két hordó, azokban csurig a moslék. Udvardi rendőr minden háznál ismert figura volt, de elsősorban az iskolák moslékjára szakosodott. A derék tiszt udvarában egymást támasztva zsúfolódtak a disznóólak, előttük mindenfelé baromfiak rohangálnak.

Egyszer döbbenten láttam, ahogy iskolánk agilis gondnoknőjével, Kovácsnéval csevegnek kedélyesen: Udvardi a pöcsköszörűn feszít, Kovácsné vele szemben állva hajbókol neki… Később aztán egy alkalommal személyesen is találkozhattam Udvardival. Valami csíntevésen ért minket, szolgálati biciklijével érkezett a helyszínre, mindenkitől megkérdezte, ki a házmester a lakóhelyén, és feljegyezte ezt a kiskönyvébe. Rám került a sor, és én bátran mondtam, hogy a mi házmesterünk Göthér Károlyné Marika néni. Udvardi rendőr azonban ezt az egy nevet nem írta bele a noteszába. Nem tudtam mire vélni a dolgok, mígnem később összeállt a kép: az Udvardi rendőrt és a házmester Marikát gyengéd szálak fűzik egymáshoz! Többször láttam a szolgálati biciklit a házunk előtt dekkolni, és a pletykák is a gyengéd szálakat erősítették. Nem értettem, sőt kifejezetten érdekesnek találtam a tényt, hogy a büdös füstöt eregető, éktelen hangú, kerítészöld pöcsköszörű egyetlenegyszer sem áll a házunk előtt: hogy Udvardi sosem bukkan fel a Marika néni körül a szolgálat utáni második életéből…

Hiába, a rendőrtiszt is csak ember… És Udvardi nemcsak nyájas lovag volt: azt sem tudta megállni, hogy ne térjen be olykor az Ezüst Sirály étterem presszójába, ahol benyalt egy-két felest, de nem kizárt, hogy érdekelte az éttermi hulladék is. Egy alkalommal a vakáció unatkozásában valami kis izgalmat kereső kamaszbanda fogta és elcsente a rendőrbiciklit az Ezüst Sirály elől. Tévedhetetlen rendőrünk, a presszóból kilépvén és konstatálva a helyzetet, levette tányérsapkáját, és zsebkendőjével a homlokát törölgetve, sóhajtozva indult el a bicikli felkutatására a nyári melegben. A srácok a hivatalos járművet a rendőrőrs kapujában tették le, amivel elég nagy káoszt okoztak: hiszen most úgy állt a dolog, hogy van bicikli, de nincsen Udvardi… Míg a beosztottjai őt keresték, Udvardi maga a biciklijét. A rend éber őrei többször is körbejárták az őrs épületét, hátha a főnök valahol a ház mögötti fűben vágódott el, és most ott hortyog. De nem. A kamaszbrancs egy közeli tömb lépcsőházablakából figyelte röhögve a kutyakomédiát. A derék tiszt csak estére érkezett vissza az őrsre, holtfáradtan, végképp nekikeseredve. Bajtársai faggatására, miszerint vajon hogyan hagyhatták el így egymást ő és hű kerékpárja, váltig állította, hogy ő, bármi is történt vele a nap folyamán, az egészből az égvilágon semmire nem emlékszik. 

A lakótelep közepén igazi nagy grund terpeszkedett. Itt állította fel sátrát és táborát a vándorcirkusz, ami menetrend szerint minden nyáron megérkezett. Az összes gyerek ott őgyelgett, figyelt, lábatlankodott – minden érdekes volt, bámészkodtunk, kíváncsiskodtunk, teli lett velünk a grund. A sátrat egy nap alatt felállították, már első nap estére minden kész volt, kezdődhetett az előadás. Természetesen a rend fenntartása érdekében (és hogy a külső ponyvát felhajtva s belopódzva a gyerekek nehogy beszökjenek a padsorok alá) megjelent a rendőrség. Már az előadás megkezdése előtt felálltak a cirkusz köré, pár méterenként, a ponyvának háttal, így felügyelték, hogy ne szökhessenek be a kölykök. De mindig alaposan elkéstek: ha bármelyiküknek eszébe jut, hogy felhajtsa a sátorponyvát, bizony elcsodálkozott volna, mert a padsorok alatti sötétben eddigre már megszámlálhatatlanul sok gyerekszempár csillogott. A sátor felhajtható alsó pereme nagyjából a rendőrök derekáig ért, és, mint írtam, ők háttal álltak a ponyvának. Így történhetett meg a baj. Valamelyik vásott bitang ugyanis kinyúlt a fedezékből, lecsatolta az Udvardi rendőr gumibotját, és eltűnt vele a cirkusz belsejében. Szegény Udvardira azon a nyáron ugyancsak rájárt a rúd! Ráadásul nem zárhatta rövidre az ügyet úgy sem, hogy elrekvirálja valamelyik beosztottja botját, mert az őrsön a sok fekete közt összetéveszthetetlenül, egyes-egyedül neki volt szürke színű Kádár-kolbásza! Később azt vallotta, hogy ő már csak az előadás befejeztével fedezte fel a súlyos hiányt, és ez az eset, ha lehet, még inkább megtörte őt… A kikérdezés során mi, kölykök egyhangúlag ragaszkodtunk ahhoz a verzióhoz, hogy minden valószínűség szerint a bohóc volt a tolvaj, aki a cirkusz távozása előtt biztosan visszaadja majd tulajdonosának a megkülönböztetett színű gumibotot – addig azonban, a mi mulattatásunkra, azzal szándékszik parádézni az esti előadásokon.

Cirkusz a lakótelep közepén 1965

A képre katintva zene szól. ElektroKreutz: Drunken rumba