bezár
 

220VOLT

2019. 05. 24.
1971 - Előtti csönd
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Ahogy a tanév kezdődik, folytatódik az infantilizmus: még nincs készen az a Budapest, amiben majd megtaláljuk a szellemi ellenkezés fantasztikus földalatti terepeit – egész lenyűgöző világokat, és azokban és azokból a magunk halovány lázadási formáit. Ahhoz majd kell még egy újabb tavasz, megint egy március.

Miután egy hónapot lehúzok a Flórián téri ÁPISZ-ban nyári diákmunkán, aztán elköltöm ugyanott csaknem az egész pénzt, amit kerestem, vázlatfüzetekre, jó ceruzákra-tollakra, pöttyös "Babette" boríték- és levélpapírcsomagra, meg az antikváriumban könyvekre, a maradékot pedig néhány divatos ruhadarabra, kincseimmel nekivágok az utolsó nyárnak Kónyban. Végigrajzolom kölyökkalandjaim még mindig parázslóan vonzó színhelyeit, búcsúzom. Soha többé így, ennyire itt – ez a legbiztosabb jele a gyerekkor végének.

Ápisz, Flórián tér, 1971

Ez az utolsó igazán ott töltött pár eleven hét nagyon hosszú, mintha ajándékba: belefér egy kamaszszerelem (bár nem tudom, filmsztárarcú szélhámos unokabátyám vonz-e jobban, vagy a barátja, az indián-profilú, fekete, egyenes-becsületes Frici), belefér a parttalan levelezés a "Babette" levélpapírokon a maga nyarába eltűnt Legjobb Barátnővel, magántitkok, rejtjeles nyelv,  és az azon átfűlő összes tinédzserszeretet, amit a szülőktől-tesóktól már, a fiúktól meg még visszatart az ember, belefér minden túlrövid nyáriruha is, a fűzős bordáspulóver, a román trikók, amiken átbök a pimasz kamaszlánymell, a még mindig vékony combokat nem takaró forrónadrág, az első magassarkú szandál, a hatalmas napszemüveg, amit már a Légyfogó plakátjain népszerűsít a Wajda-film, a kónyi első és utolsó hardrock-együttes (The Bricklayers) alapításának végigkísérése, az első nagy bulijuk – meg a Keresztanyám összes rosszallása szabados nyiladozásunk láttán. 

Légyfogó - a Wajda-film plakátja, 1971

Második osztályra erőnek erejével kiszerettetem magam az iskola lányos arcú, lágy szájú fiúbálványából, s ugyanilyen elszántan beleszeretek a frissiben megtalált újabb radikális csajhaver, Lida férfiasan jóvágású, huncut-cinikus képű bátyjába. Ő az, akiért a csajhaver iciri-piciri óbudai szobájában újra meg újra meg újra visszatekerve a Grundig magnót, az unalomig hallgattatom magammal, s a papírfalak révén az egész Rácz-családdal a Kites misztifikálhatóra hangolt szállongó melódiáját, meg a Walk With Me cukrosan rezgő dallamát – hátha a csinos János is meghallja a szobájában. Ahogy a tanév kezdődik, folytatódik az infantilizmus: még nincs készen az a Budapest, amiben majd megtaláljuk a szellemi ellenkezés fantasztikus földalatti terepeit – egész lenyűgöző világokat, és azokban és azokból a magunk halovány lázadási formáit. Ahhoz majd kell még egy újabb tavasz, megint egy március. De jelenlegi összes tevékenységünk a dumálás, a ki- és beleszeretések, a radikalizálódás, a hecc, a rendőrök lába alá botlás. És még mindig szinte kizárólag ugyanazon az adott útvonalon. Először a mindünk menzapénzét elnyelő Krisztina téri Zöldfa presszó teraszán megesszük a sonkás molnárkát a rá nyomott vastag tormakrém-hernyóval, csokipudingot tolunk le rá, meg egy jó jeges Colát, aztán torkunk szakadtából üvöltözve átvágtázunk az Alagúton, majd odaát a Lánchíd tövében lerobogva a villamossínekhez kanyarodó széles lépcsőn, azokon átugorva végre kivágódunk a Dunához, és nekiállunk róni kedvenc Bem rakpartunkat.

Zöldfa - Buda, Krisztinaváros, 1971

Azért mindig marad annyi aprónk, hogy érdemes legyen még őgyelegni egyet a forrócsokit adagoló Batthyány téri automaták körül is. Majd a Margit híd lábához érve vagy elválunk és elindulunk, én vissza délnek, ők tovább északnak – vagy rátérünk az óbudai rakpartra is, és akkor én menthetetlenül elvesztem. Mert akkor minden leckém és más aznapi kötelezettségem helyett már megint valamelyik iciri-piciri óbudai félszobában kötök ki, ahol a délután, hipp-hopp, egyszerre elröpül. Olykor az este is. Sőt péntekenként néha maga az éj: ha az utolsó 84-es vagy 86-os buszt, nem egészen véletlenül, lekésem, akkor a barátnő szegény bezsarolt szülője már nemigen tehet egyebet, mint felhívja az én szegény szüleimet, akik, megőrizve európaiságukat, mit is mondhatnának, mint hogy rendben, aludjak ott, majd másnap fényes nappal hazavárnak. Ez az igazi nyereség: végigpofázni, végigvihogni, végig-önazonosság-keresni egy egész éjszakát, ha elég halkan nyúzzuk, a témáinkat ajzó atmoszférájú Beatles-lemezek egész sorát végighallgatva közben. 

Ez a bakfis yaya-szövetség mindig körbeveszi a két félből álló erős barátságokat is: mindjárt egy egész falka bújik elő, amint a szóval, barát, megidézem, amihez a --t az én nemzedékem nemigen teszi hozzá. Hiszen mi nem fodrászhoz járunk együtt, nem bájcsevegni, mint a kávénénik, hanem művészmoziba, buliba, és már alig fél év, hogy végül ellenzékbe! És: még nincs itt az ehhez való, a forradalmárszerelem. Az efféle kamaszlánybanda előbb megy hallgatni együtt rockot, vagy csavarogni, agyalni a Duna-partra, mint fiúzni: az nagyon más ügy, mondjuk úgy, magánélet, amihez semmi köze a közös gondolkodás terepének. Jó, persze, fiúzunk is: vannak randevúk, lovagok, romantikus nagypillanatok, aztán járunk – de az első két gimnazista évben szinte úgy, mintha nem volna még tét az egészben. És ők is, a srácok, már akiket szintén a szellemi kalandozások vonzanak, az ő bandázásuk vagy párban-barátkozásuk is valami nagyon hasonló.

Batthyány tér, 1971
A levegő íze ekkoriban Dunaszagból, kocsibűzből és koromból tevődik össze. A rakparti hó csak sokára olvad el: valami konzerválja. Ott feketéllik egyre mocskosabb fölső hámrétegével a lámpaoszlopok tövében még február végén is, amikor a Margit hídon a Pestre tartó busz hátsó ablakából visszanézve a hegyek és a hófehér felhők között már fényes kék az ég. A koszos hó megbújik a homokozók aljában a télen tönkrement játszótereken, meg a sárga és barna kavicsok között, amik, mint pár éve elhagyott gyermekkorunkban, fölpattognak a lábunk alól, élesen, szikrázva. Nagynéha ezekben a sivár parkokban ül meg a brancs, a félbe-szerbe törött piros padok támláin. Leginkább azonban megyünk. Sehová: csak megyünk, hogy haladjunk. Ha véletlenül megérkezni látszunk a ház elé, ahol valamelyikünk lakik, megfordulunk és elindulunk visszafelé. Agyament, csaknem katatón menetelés, de szükségszerű. Lejárjuk a problémáinkat. Menni: módszer. Életérzés. Ha a szél fúj Észak-Buda felől, még sodróbb lendületet ad a lépteinknek, még drámaibban csapja szemünkbe a hajunk szárnyát meg az óbudai szemetet, még szabadabban lengeti meg hosszú sáljainkat, nyitogatja földig érő fekete kabátjainkat. Ha a szél fúj, még nehezebb meggyújtani a cigarettát, aminek a füstjét – csak semmi gyerekes farizeus kecmec! – egyenest leszívjuk a tüdőnkbe, már nem szédülünk tőle. Ha a szél fúj, még kevésbé védenek a vékonyka széldzsekik, amikre tavasszal lecseréljük a hosszú kabátokat. Ha a szél fúj, még harsogóbbra kell hangolni a hangot, még nagyobb tüdővel inni a levegőt, még nagyobb gőzzel zakatoltatni az agyunkat és a szívünket.

Megy a rakparton egy csapat egymást ajzó, egymást gyötrő gyerek, keresztbe-kasul szerelmekkel és árulásokkal, minden filozófiájuk közhelyekből áll, minden találmányuk spanyolviasz, mennek a szélbe, a maguk kevély egyszeriségében, térdig gázolva a maguk gyártotta mítoszokban, szellemi féltermékekben. Szavainkban szájhősködés, tetteinkben kis lavórviharok: hencegéssel felheccelt vakmerőségek, gyerekszoba-forradalmak, iskolaszagú lázongás. Túl nagyok a taglejtések, túl nagyok az indulatok: minden pózunk lötyög rajtunk, mint a nagyobbaktól örökölt ruhák. Frissen megduzzadt, csókra suta, elnyílt szánkat mocskos káromkodásokkal nedvesítjük. Zagyva gondolatok habzanak föl, meg túl nagy szavak: barátság, igazság, szerelem – és leggyakrabban mégis: a halál, a Hatalmas, a Jó, a Félelmes Halál. Nevének említése már önmagában is szellemi nemességet kölcsönöz annak, aki elég merész kimondani. És e kis csapatban egyelőre mindenki elég merész hozzá: valamin túl vagyunk, valami otthonosságon e világban. Azért is menetelünk annyit az utcákon.

A Batthyány téri automaták, 1971

Helyzetünk e kívülesettség ellenére is, egyelőre még meghatározható. Előttünk a rakpart felparázsló lámpasora. Balról a rideg vöröstégla-templom. Jobbra az örök Duna barnásszürke nejlonháta. Nyakszirtünkben az űző tavaszi szél. Messze mögöttünk joggal gyanakvó, idegenülő szülői házak. De hát mit is keresnénk már otthon, kinőtt családi kirándulások, kistestvérek, szófogadások felfeslő világában? Mi már megkóstoltuk a szabadságnak ezt a trafikosbódékban kapható változatát, s erről eztán semmi pénzért le nem mondanánk. Valami saját kell. A rossz cigaretta, a bóklászás, a gondolattörmelékek pöckölgetése: ez saját. Mint az első testi szerelemben: azt hisszük, mi érezzük ezt a világon először. Azt hisszük, kivételesek vagyunk, azt hisszük, kiválasztattunk és megjelöltettünk. És úgy is van. Mert magunkat megjelöltük. A trafikosbódékban kapható jelekkel, de akkor is. Aztán olvadni kezd a koszos hó az Alföldi-hasítottbőr bokacipők vékony talpa alatt. Mind közelebb a március.

(A képeken látható piros nyílra klikkelve elindul a zene)

ITEM MCMLXXI

a szürke sávban kékesszürke foltok:
rendőrökkel telve minden terünk 
már készenlétben a testünkben hordott
adrenalin de még bírnak velünk
még kisherceg és micimackó szájal
vissza ha lábuk alá kerülünk
ártatlanságunkban még annyi bájjal
amennyi pimaszságot engedünk
beleolvadni a vadóc vihogásba:
ez az ellenkezni vágyás tanulása

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Danubia, kettő Danubia, kettő
(életrajzi töredékek)
220VOLT

1967 - az ördög tinnitusza 1967 - az ördög tinnitusza
Életrajzi töredék


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés