2015-ben nyitotta meg, és idén februárban zárta sorozatát a GULAG-GUPVI Emlékbizottság, melynek keretében számos megemlékezés és emlékmű mellett több dokumentum- és játékfilm is készült. Ezekről az alkotásokról év eleji cikkeinkben tudósítottunk, és a játékfilmek közül Zsigmond Dezső A Sátán fattya című történelmi drámája már el is készült, Szász Attila és Köbli Norbert Örök tél című thriller-drámája előreláthatólag jövő februárban kerülhet a mozikba, illetve képernyőkre. A két mű bár más perspektívából mutatja be a témát, de bennük közös, hogy egyfelől egy sokáig kibeszéletlen traumát igyekeznek feldolgozni, másfelől pedig főhőseik fiatal nők, akiket a háború után a vesztes országokban zajló „rendteremtés” többszörösen is sújtott.

Zsigmond Dezső műve, A Sátán fattya egy kárpátaljai író, Nagy Zoltán Mihály lélektani regényén alapszik. A második világháborút követően az ukrajnai, kárpátaljai magyarokat érintette a legsúlyosabban a „málenkij robot” ügye, hiszen Ukrajna a Szovjetunióhoz tartozott. A statisztikák szerint erről a vidékről vitték kényszermunkára a legtöbb férfit a térségből 1945 és 1947 között. Sokan nem tértek vissza élve, és a rabok jelentős hányada csak az ötvenes évek második felében, az olvadás és a sztálini rendszer felszámolása, az amnesztiák során szabadulhatott. Jóllehet, mint azt A Sátán fattyában is láthatjuk, sokan kísérletek meg szökést is.

Azonban a fogságról, a gulágokról és a kényszermunkáról a rendszerváltásig nem lehetett szabadon beszélni. A Szovjetunióban, a Kádár-rendszerben és a szocialista országokban egyaránt tabutémának számított, hogy a Vörös Hadsereg nem mint felszabadító, hanem mint megszálló agresszor volt jelen Kelet-Európában. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a nyolcvanas évek végén megszülettek az olyan dokumentumfilmek, mint Sára Sándor Magyar nők a gulágon vagy Gulyás Gyula és János Málenkij robot című alkotása. A hosszú hallgatás után a félelemben és szorongásban létező túlélők mintegy feloldozást nyertek azáltal, hogy megnyilatkozhattak a fogolytáborok borzalmairól.

A Sátán fattya azért fontos film, mert a témában a dokumentumfilmek mellett kevés játékfilm készült, és általában jellemző, hogy a kortárs magyar film alig foglalkozik ezzel a kérdéskörrel. Ráadásul, mint arról Tarpai Viktória, A Sátán fattya főszereplőjét alakító színésznő is nyilatkozott egy interjúban, az ukrán nacionalizmus erősödése miatt a jelenben is érik atrocitások a kárpátaljai magyarokat, tehát az emlékezés fontosabb, mint valaha. Ebből a szempontból Zsigmond Dezső munkája elismerésre méltó, minthogy a málenkij robot történelmi tragédiája mellett a kárpátaljai magyarok sorsáról is tudósít. Azonban sajnos A Sátán fattya filmként már kevésbé állja meg a helyét.

A Sátán fattya sok mindenben eltér a lélektani regénytől, illetve a színpadon bemutatott monodrámától, és egyszerre alakítja klasszikus realista és balladai történetté Tóth Eszter passióját. A film története szerint a második világháború végnapjaiban, a már „felszabadított” Kárpátalján Tóth Eszter többedmagával elzarándokol az egyik közeli munkatáborba, ahol a nők és asszonyok férjét, családtagját, Eszter édesapját és Pistát, Eszter szerelmét tartják fogva. A csapat pusztán élelmet akar bejuttatni szeretteinek, ám a szovjet katonák nem engedik őket a lágerbe. Kisebb dulakodás alakul ki, és a harcias Esztert ki is emelik a katonák a tömegből. Pár óra fogság után érte jön az egyik orosz, majd egy másik helységben Esztert többen megerőszakolják, elengedik és sorsára hagyják. A 16 éves létére is szívós lány az őszvégi, tél eleji hidegben, hiányos öltözetben nagy nehezen hazabotorkál. Azonban ezzel nincs vége szenvedésének, mert néhány hét múlva rosszul lesz, és tudatosul benne, hogy erőszaktevőinek egyikétől gyermeket vár. A Sátán fattya így annak a súlyos belső konfliktusnak a bemutatására tesz kísérletet, hogy mit kezd Eszter a nemkívánt gyermekkel, illetve a falu ellenszenvével.

Zsigmond Dezsőnek egyvalami biztosan jól sikerült: az elviselhetetlen kín ábrázolása. A Sátán fattyának talán 2-3 viszonylag boldogabb momentuma van, egyébként a cselekmény nagyjából szenvedési jelenetek füzére, melyekben sokszor megjelennek Eszter dühödt belső monológjai, sőt visszaemlékezései és víziói is. És a filmet nézve valóban szinte tapintható a fájdalom és az őrjítő borzalom, hogy a lány számára leggyűlöltebb ember, egy névtelen orosz katona, az erőszaktevő gyermeke apja. A legszentebb dolog, a szülés így a legpokolibb élménnyé válik, és a gyermek a legnagyobb öröm helyett örök stigmává változik, aki a falusiaknak az áldozathibáztatást, valamint a lány Pistához fűződő reménytelen szerelmét jelenti.

Így A Sátán fattya sikeresen csatlakozik ahhoz a magyar filmtörténeti hagyományhoz, melyet Szőts István Ének a búzamezőkről című filmje, Fábri Zoltán számos műve (Körhinta, Húsz óra, Az ötödik pecsét), Gábor Pál Angi Verája vagy Szabó István Bizalom után készített alkotásai képviselnek. Vagyis az egyén személyes kapcsolataiba, privátszférájába minduntalan betör a történelem, a publikus. A vágyakat tönkretevő, a közelmúlt történelmét meghatározó ideológiai rendszerek hozzátartoznak a magyar, illetve kelet-európai tapasztalathoz. Zsigmond Dezső történelmi drámájában Eszter éppen ezért nem lehet boldog, mert ebben a térségben a háború alatt az egyszerű emberek a történelem és az ideológia kiszolgáltatottjaivá váltak. A Vörös Hadsereg katonáinak parancsba volt adva, hogy minden, a nácik által megszállt területen élő potenciálisan bűnöst meg kell büntetni, így sok, Eszterhez és családjának tagjaihoz hasonló ártatlan ember élete ment tönkre. Valószínűleg ezért is kellett a didaktikus jóslási jelenet a filmbe, hogy A Sátán fattya egyértelművé tegye: azon a napon, mikor Esztert megerőszakolták, a fiatal lány sorsa megpecsételődött.

Ezeket a problémákat tehát sikerül megragadnia Zsigmond Dezsőnek a filmben, azonban a korábban főleg dokumentumfilmeket készítő rendező arra sajnos nem ügyelt, hogy ezúttal játékfilmet rendez, melyet végig is kell tudnia nézni a befogadónak. Azzal persze még nem lenne baj, hogy A Sátán fattya komor és nyomasztó alkotás, hiszen Tarr Béla is egész életében ilyen filmeket rendezett. Ám még Tarr legsötétebb művében, A torinói lóban is voltak jelenetek, melyek ha nem is dobták fel a nézőt, ám hagytak neki lélegzetvételnyi időt. Zsigmond Dezső műve azonban tolakodó és túlzsúfolt, sőt erőltetett, erőszakosan hatni akar. Eszter aggódó arccal hagyja el az otthonát, társaival rossz dolgokról beszélnek; Esztert több orosz katona megerőszakolja; Eszter félholtan kel át a réven; Eszter lázas és lidérces álomban fetreng az ágyán; Esztert szíjjal veri el édesapja, mikor a nemi erőszakról tudomást szerez; Esztert a falu hibáztatja, hogy biztos direkt feküdt össze az oroszokkal stb. A film cselekménye kizárólag negatív, felzaklató, hatásvadász jelenetekkel van tele, melyek éppen emiatt elveszítik erejüket, sőt a befogadót is. A Sátán fattya valamivel több, mint másfél órás film, de a második felére kifullad, önismétlővé válik.

Emellett A Sátán fattya didaktikus is. Nem biztos, hogy fairplay, de mégis fel kell hoznom, és Zsigmond Dezső művéhez kell mérnem az ide kívánkozó klasszikus történelmi melodrámát, a Körhintát. Fábri Zoltán művének egyik kulcsjelenete, mikor a fiatal Törőcsik Mari hősnője szembenéz a házasságát ellenző édesapjával. Tekinteteket látunk, és csak pár tőmondat hangzik el, valamint egy balta repül el a kirobbanó feszültség szimbólumaként. Zseniális és érzelemmel teli jelenet. Ezzel szemben mikor A Sátán fattyában Pista leánykérőbe megy, és megjelenik az ő és Eszter házasságát ellenző, amúgy bántóan egydimenziós édesanyja, kitör a botrány, és csak úgy röpködnek az indulatos mondatok, sőt mondatfüzérek. Hangos és ideges jelenet ez is, de a Körhinta hasonló képsoraival szemben erőtlen és súlytalan.

A karakterek sincsenek jól kidolgozva, Eszteren kívül talán még az édesapja figurája kap némi mélységet, de A Sátán fattya ironikus módon a regényből készült színpadi adaptációhoz hasonlóan valójából a remek Tarpai Viktória monodrámája (aki egyébként elmondása szerint legalább olyan kemény fizikai megpróbáltatásokon esett keresztül, mint amennyire lelkileg is megterhelő volt számára a szerep). És ezen még ront is az a tény, hogy a díszbemutatón vetített filmben a hangkeverés nem volt tökéletes, néhány dialógust alig lehetett hallani (az alkotók bevallása szerint fognak javítani ezen).

Apropó, hang: A Sátán fattya azért is hatásvadász sokszor, mert Darvas Ferenc filmzenéje kifejezetten idegesítőre és tolakodóra sikeredett. Szinte azt érezhetjük a film nézése közben, hogy az alkotók ráznak minket, hogy érezzük már át Eszter drámáját. Pedig átéreznénk mi, ha hagynának minket kicsit meditálni a történéseken, és nem erőszakolnának meg audiovizuálisan.

Mert amúgy a film képi világa is hagy kívánni valókat maga után, jóllehet, nyilván nem nagyköltségvetésű alkotásról beszélünk. De az tény, hogy A Sátán fattya sok helyütt művies, műanyaghatású, és néhol látszik, hogy a szürkés képi világ koncepció volt, néhol viszont inkább esetlegesnek tűnik a film színvilága. A visszaemlékezések és szubjektív, Eszter fejében játszódó jelenetek képi világa pedig egyenesen émelyítő (bár lehet, ez is volt a cél).

Szóval A Sátán fattya témája miatt fontos film, azonban megvalósítása miatt felmerül a kérdés, hogy ez ebben a formában utat talál-e a nézőkhöz? Mert elvileg ez lenne a fő feladat, viszont kétséges, hogy ilyen rossz értelemben zaklatott cselekménnyel és stílussal ez fog-e sikerülni Zsigmond Dezső művének. Hiszen a szenvedést már önmagában sem lenne könnyű nézni, de a film túlzásai és hibái akaratlanul is kizökkentik a befogadót, aki emiatt nem a történetre, hanem önkéntelenül is az esztétikai problémákra fog koncentrálni. Szintén nem túl igazságos, hiszen nagyobb költségvetésű produkcióról van szó, de Szász Attila és Köbli Norbert hasonló témájú, Örök tél című filmje már a bemutatott előzetes alapján is szimpatikusabbnak, de legalábbis pozitív értelemben visszafogottabbnak tűnik.

A Sátán fattya díszbemutatójára december 11-én este az Uránia Nemzeti Filmszínházban került sor. A meghívásért és a képekért köszönet a film alkotóinak, illetve Rudolf Dániel felvételvezetőnek. Fotókredit: Becse Tamás.

A Sátán fattya

Színes, magyar történelmi dráma, 90 perc, 2017.

Rendező: Zsigmond Dezső

Író: Nagy Zoltán Mihály

Forgatókönyv: Zsigmond Dezső

Operatőr: Halász Gábor

Zene: Darvas Ferenc

Szereplők: Tarpai Viktória (Tóth Eszter), Trill Zsolt (Tóth Mihály), Szűcs Nelli (Tóth Ágnes), Kovács József (Tóth Jóska), Melnyicsuk Emília (Tóth Irén), Kristán Attila (Székely Pista), Szilágyi Pregitzer Fruzsina (Székelyné), Szilágyi István (révész).

A filmet moziban Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Premier Kultcaféban és az Art+ Cinemában fogják vetíteni decemberben és januárban. A Sátán fattyának ezen kívül lesznek nyíregyházi és beregszászi (ukrajnai) vetítései. 2018-ban a filmet tévében is bemutatják.